Edison arcképe ezüst érmén - Audio note Conquest silver Signature

Végezzük el azt a science fiction sorozatokból jól ismert gondolatkísérletet, hogy a hangrögzítés feltalálóját valamilyen, eddig ismeretlen módon feltámaszthatjuk és a párhuzamos idődimenziók segítségével, egy féreglyukon keresztül a jelenbe transzportáljuk.

 

Ott áll Edison a Blahán a McDonalds előtt, és a meglepetéstől az aszfaltba gyökerezik a lába. De mivel Edison edzett lelkiéletű férfiember, hamar megszokja a XXI. századot, és már nem csodálkozik semmin, legfőképpen nem azon, hogy a villamosmegállóban nem működik a jegyautomata, nemes egyszerűséggel elnyeli a beléje dobált aprópénzt. Edison egy sóhaj kíséretében felszáll az 5-ös jelzésű autóbuszra, és az ajtóban állva elblicceli azt a pár megállót, ami alatt kijut Zuglóba. A feszültség fokozásaként jegyezük meg, hogy Edison nem tudja, mi lett mára a találmányából, így azt sem érti, hogy milyen dalokat fütyürésznek az emberek a járműveken és az utcán sétálgatva. Eközben Londonban zajló hifi shown az egyik látogató a hóna alá szorított lemeztokkal hallgatja az Audio Note szobában a TT2-es legújabb reinkarnációját, és meg van elégedve a hallottakkal, hümmögve bólogat. A lemezt egyébként, amelynek tokját a hóna alá szorítja, az aluljáróban vette 3 fontért egy hajléktalan kinézetű alaktól*, és most izgatottan fülel, mert ez az a felvétel, amit már nagyon régóta keresett, de sehol sem talált. Egyrészt örül a váratlan szerencsének, másrészt felvillanyozza a hangminőség, amelynek eredőjeként a lemezen hallható zene megelevenedik, kitisztul, a rég halott zenészek játéka pedig - szintén a párhuzamos idődimenziók egyik síkjából - életre kel. A történet tehát ott végződik egy snittel, hogy Edison belép Zuglóban egy féhomályos csarnokból nyíló szobába, ahol mindenféle dobozok állnak egy állványon, és hellyel kínálják.  

 

Folytassuk ott, hogy haladó Audio Note tulajdonosként bennem is állandó a kiváncsiság, mivel rukkol elő Qvortrup, aki ha éppen nem az egyik showról repül át a másikra, vagy éppen nem lemezekre vadászik a már így is irdatlan méretű gyűjteményébe, akkor a szintek között ugrándozva fejlesztéseken molyol, kutat vagy éppen szenzibilis tapasztalatokat szerez az újabb és újabb technológiák által elérhető alkatrészminőség terén. Az, gondolom, mindenkinek nyilvánvaló, hogy az Audio Note igen nagy hangsúlyt fektet a készülékeiben található kondenzátorok, kábelek, transzformátorok és ellenállások, sőt mégoly elhanyagolhatónak tűnő panel anyagára is. Peter egyébként nem most fordult a múlt felé, ugyanis azt tapasztalta, hogy a zenetörténet legnagyszerűbb felvételeit többnyire olyan felvételtechnikával készítették, amelyek valamilyen formában transzformátoros csatolással vagy illesztéssel rendelkeztek. Azóta módszeresen halad visszafelé az időben és egyre-másra merít ötletet, vagy emel ki a homályból a már "elfeledett" technikából vett megoldásokat. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az Audio Note történetét, azt láthatjuk, hogy ennek a tudásnak a gyakorlatban megvalósult állomásai megfeleltethetőek egy-egy ma már jól ismert, azóta bizonyos körökben etalonként reprezentálható készülékek megjelenésével. Ezek az erősítők persze ma is részei a termékskálának, és a fejlesztés, kutatás még ma is tart. Olyan terület ez, amelynek feltérképezése kevesek privilégiuma, hiszen már a fejlődésnek maga az Audio Note is része. Azt hiszem, nem kell kiemelnem, hogy egyértelmű legyen, ezen a téren az Audio Note egyedülálló a high-end történetében. (...)

 

Szóval Edison benyit a szobába, majd helyet foglal a süppedős kanapén, és a kezébe adják az Audio Note cd Two/II távirányítóját - nem, még nem adják a kezébe, ugyanis a belépésekor már szól a zene. Edison ráncolja a szemöldökét. Jó zene szól, és valahogy felrémlik neki, hogy rútul behúzták a csőbe, mert Ő igazából nem ezért lépett be az időkapuba, és nem azért viselte el a tér-idő ugrás hányattatásait, hogy szembesüljön valamivel, amelyre tulajdonképpen nincs - mert nem is lehet felkészülve. Szívem szerint ezen a ponton lépnék be a képbe, hogy finoman Edison vállára helyezzem a kezem és megkérdezzem hanyagul: jól szól mi, Thomas? Talán ezzel lecsillapíthatnánk a heves szívdobogását, pedig még nem is tudja, mire fog rájönni perceken belül. Újabb snitt, megint elhagyjuk szegény Edisont, aki elkezd izzadni, annyira élethűen szólal meg a Beethowen: Hármas verseny nyitánya, ezt még Ő is ismeri, igaz, hogy csak koncerten hallotta, de ott jópárszor, és mindig nagy élmény volt. Végül is, ez is egy élmény, vonnám meg a vállam, semmivel sem kevesebb, mint a koncerten hallottak. Pedig egy felvétel szól, semmi más. De ezt Edison még nem tudja. 

 

A Conquest Silver Signature az ezüsttel tekercselt trafói miatt kapta a silver jelzőt, A Signature-t pedig azért, mert Qvortrup kiszemelte magának, átnézte a kapcsolást előlről-hátulról, és ahol lehetett, dobott még rajta egy keveset, ezzel ugyan egy felépítésében azonos, de hangminőségét tekintve újabb osztályba sorolt készüléket alkotott. Az árlistán szerényen azért betette a Level 3-ba, amolyan vizsga előtti beugró kérdésnek. Valójában ez már a Level 4; a Conquest Silver Signature finoman integet a 300 B közvetlen fűtésű triódáival a többieknek egy osztállyal feljebb. Amikor az ember a high-endről akar írni, ezeken a szinteken elfogy a levegő. Mint a Kilimanjáró havasaiban, ritkul az oxigén, kénytelen vagyok trükkökhöz folyamodni, feltámasztani szegény Edisont, aki ugyan megtette azt a zseniális szolgálatot az emberiségnek, hogy feltalálta a hangrögzítést, de utána gyorsan másfelé is fordult a figyelme, hogy különböző területeken hasonló jó szolgálatot tegyen, a XX. század egyik igazi reneszánsz embereként. Ő is rosszkor született, időtévesztésben élt, találmányaiban száz évvel megelőzte, életszemléletében száz évvel lemaradt a korától. Akárcsak mi, akik csövekből készült erősítőkön hallgatunk vinil lemezeket. Milyen érdekes, hogy utóbb végül mégiscsak az Edison féléknek lett igazuk. Szóval Conquest Silver Signature. Sokat nem kell róla írni, oldalanként 2 db 300 B közvetlen fűtésű trióda, kisméretű, filigrán kimenőtrafók, amelyek mind a mag anyagát, mind a kábelt, mind a vasat, mind a szigetelőanyagot tekintve házon belüli fejlesztésnek köszönhetik delikát hangzásukat; még a legbennfentesebb-bennfentesek sem tudnak ennél többet. Az erősítő 2 db monoblokkot jelent, a jelútban szinte minden ezüst, a kondenzátorok is, és ahol lehetett Qvortrup még belenyúlt itt-ott, ennek következtében a Signature nem csak egy felirat az erősítő elején, hanem kézzel fogható és hallható upgrade. Ja és Single Ended kapcsolástechnika, ami ugye egyből meghatározná a hangkarakterét, ha nem lenne ott a Signature. Ugyanis a Conquest tudja mindazt, amit az SE-k tudnak, légiesen áttetsző, levegőssége a legnagyobbak mellé helyezi, de mindezt egy olyan erővel (18 Watt!) és lényeglátó, vastag érzékiséggel, hogy a Realistic crew új lemeze mindjárt nem egy kortárs elektronikus lemez lett, hanem egy elsőosztályú horrorfilm aláfestő zenéje. Edison el is kezdett remegni mellettem, pedig akkor, amikor ő moziba járt, még nem nagyon volt üzletszerű a félelemkeltés**. Egyébként nekem is új volt, hogy Odette előadása a Relodead-ben a szám végére igazi dühvel telítődött, ehhez persze kell egy Audio Note M3-as előfok, minimumként, hiszen a Conquest a nagyokkal is bőven elboldogul, és ide most nem teszek felkiáltójelet, mert bízok abban, hogy a többség tudja, az előfokozat egy ilyen rendszer esetében mit is jelent pontosan. Hogy megnyugtassam szegény parázó Edisont, kivettük a Realisticet és betettük az új Grencsó lemezt, amelynek hallatán Edison meg is jegyezte, hogy ez a zene olyan, mint idefelé tartó út az 5-ös buszon, lehangoló tájak mellet döcög el a lerobbant csotrogány, füstölve, erölködve, és akármerre néz, mindenütt szomorú és fáradt arcok tekintenek rá. Grencsó játékáról és Lewis Jordan énekelt/szavalt verseiről egyébként szakdolgozatot lehetne írni. Nem mondtam neki, hogy ez az a tudás, amit másoknak évekig kell magyarázni, és még úgy sem értik. Nemhiába volt Edison olyan fürge észjárású (egy időben ötnaponként új találmányt jelentett be a szabadalmi hivatalban), hamar elkezdte pedzegetni a high-end sajátosságait, és feltűnt neki, hogy a CD játszó kétdobozos, CD Two/II+DAC 2.1x ez utóbbi szintén Signature, természetesen.  

 

A rendszer egyébként tartalmazott két darab álomszép (no joke, please) Audio Note E/SPe/HE Signature hangfalat is, amelyeknek felületkezelésében Edison egy ideig nézegette magát, én addig ültem a kanapén és egyre mélyebbre sülyedtem a beborító hangfoszlányokban. Dresch Mihály szaxofonja hasította a levegőt (tavalyi lemez, Hamid Drake-kel, többet nem is írok róla). Aztán Frusciante küzdelmével szembesültünk, Shadows Collide with People, egy év volt, mire lejött a hernyóról, nem egy vidám anyag. A kábelek már az új ezüst Sogonok, a szálak száma a lényeg egyébként, de erről később. Meg kell mondjam, el vagyok kényeztetve, az egyik héten Kondo és a legnagyobb FAL előtt ülhettem, most meg az egyik legnagyobb Note doboz. Ez már a külső hangváltós. Egyelőre még emésztem, de leginkább fordítva van, Ő emészt engem, mint egy hatalmas Piton, körbeteker, aztán lassan lenyel. Edison a végére elmosolyodott és ennyit mondott: Eine Kleine Nachtmusik. Snitt.  

 

A Conquest egyébként a maga 18 wattjával képes szétszedni a lakást, majd az összedőlt romokat még apró darabokra aprítani. Jó Audio Note szokás szerint a hemp mélyközepek meg sem mozdultak, egyébként érdekesen nem egyforma a színe a két hangszórónak, de ez részletkérdés. Aztán jött még - mert Edison felélénkült, a tekintete szinte világított, akárcsak egy izzó, amit majd pár év múlva fog feltalálni - Tosca, Bolero, jó kis ruszki nyomatról, ami még ráadásul hullámos is volt. Az ilyen lemezt szoktuk elajándékozni. Ehhez képest letaglózó előadás, felvétel. 1968. Végül csak visszatértünk a TT1-ARM3-IQ 3 kombóhoz (az M3 phonoval kiegészítve) És itt elkövettük azt a hibát, hogy Edison kérdésére őszintén válaszolva kiböktük, hogy ez a kör alakú lemez az ő találmányának továbbfejlesztett válozata. Ekkor Edison már nem bírta tovább a feszültséget, rájött, hogy a csapda bezárult, a szívéhez kapott, majd elájult. Nem maradt más, mint megnyitni az időkaput majd behelyezni szegény Thomasunkat, előtte törölni a memóriáját. Szolidaritásból aztán hazafelé én is az 5-ös jelzésű autóbusszal mentem, ugyanazok a fáradt és elkeseredett arcok között. A Hármas verseny bevezető dallamát dúdolva.