Péntek esti hifizés

A cím kissé félrevezető, a péntek gyakran csütörtök, esetleg kedd, olykor szombat, ki mikor ér rá. A péntek esti hifizés amolyan ragadványnév, nagyjából azt jelenti, hogy valamelyikünknél összegyűlünk egy kötetlen beszélgetés és zenemutogatós este keretében, ahol mindenki előrukkolhat azokkal a muzsikákkal, amelyeket mostanában hallgat vagy szeret.

Nem is igazi hifista az, aki nem gyűjt lemezt, és valahol minden lemezgyűjtő hifista, még akkor is ha jól leplezi. A hifizés persze eufémizmus, többnyire nem kerül rá sor, nem az van a középpontban. Persze azért előbb-utóbb előkerül, hol egy hangfal, hol egy erősítő ürügyén, legutóbb például az én előfokomat hallgattuk, azelőtt meg egy aktív montiort, amelyet a tévé stúdiókban használnak*. Olykor kábeleket is cserélgetünk - ez már ezotéria -, s arról nem is szóltam, hogy néha a cd játszó önmagában jobban szól, mint ha futóműnek használjuk és DAC-ot kötünk a végére. De a lényeg a zene, ebből nem engedünk, ez az apropója a dolognak. Így a péntek esti hifizés inkább azonos érdekődésű emberek rendszeres találkozója egy pohár bor vagy sör mellett, nem technikai molyolás, végképp nem annak méricskélése, kinél szól jobban. És itt lesz a dolog izgalmas. Hogy kinél és mi.

Urak az űrből

Mostanában új ismeretségeket kötöttem, ami szintén a hifinek köszönhető, ugyanis egy fórumon ismerkedtünk össze, amelyből aztán gyorsan péntek esti hifizés sorozat lett. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint a nagyon részeg emberek, ki tudja ez már hanyadik? Szinte már múltja van. Mindenestre ez már a sokadik csapat, mindenütt máshogy hívjuk ugyanazt, a lényeg a fontos. Szóval, hogy kinél. Egészen különböző emberek egészen különböző rendszereken egészen különböző zenéket hallgatnak. Minden egyes új találkozás egy új világ is egyben, noha a fórum, ahol megismerkedtünk az elektronikus zene volt, mégis ahányan vagyunk, annyiféle koncepció mentén gyűjtünk lemezeket és annyifélék a zenehalgatási szokásaink. Mindegy egyes alkalom meglepetés, ki mit hoz, mit mutat, szinte sohasem lehet csalódni. Kifejezetten rossz zenével még egyetlen alkalommal sem szembesültem, ami nyilván azért van, mert kizárólag annak a hifisának rossz az ízlése, aki a hifit önmagáért és nem a zenéért használja. Érdekes például, hogy az én érdeklődési köröm mindig az aktuális világ visszatükröződése a zenékben, szeretem, ha valami szól is valamiről és nem teljesen öncélú. Ezért elég sok lassú és sötét dolgot hallgatok, főleg elektronikát, de minden egyes alkalommal, amikor a többiek már sóhajtoznak a sok töredékes, fals és fájó hangtól, egy idő után mégis visszakérik, megszerzik, egyszóval hat. És ugyanígy velem is megtörténik, elég hamar rá tudok unni az ún. nevezet vidám zenékre, de hazafelé mégis ott maradnak a dallamok a fülemben, a felfokozott kubai ritmusok nyomot hagynak a lelki életemen, pedig, ha valamihez nincs közöm, akkor az a kubai salsa. Alapjában véve ezt akartam olyan hosszadalmasan kifejteni, hogy rengeteg olyan találkozást volt szerencsém átélni, amikor egy zene önmagában nem, de egy másik emberen keresztül hatott. Mindez persze messzire vezetne és most a hifiről van szó.

Mindenki úgy építi fel a rendszerét, ahogy neki tetszik. Az első lépésben pusztán csak a különbségekre figyel, tonálisan próbálja elkülöníteni a különböző készülékeket, még nem hangolja egymáshoz őket, keres valamit és közben sok inger éri. Ez a része a hobbinak elég borzasztó. Egyik helyről menni a másikra, egyik erősítőt hallgatni a másik után, fárasztó, unalmas és olykor kifejezetten irritáló is tud lenni, leginkább akkor, amikor két napom van rá, hogy meg- és kiismerjem az adott készüléket. Tapasztalataim szerint ekkor a legkönnyebb elveszni, és megutálni az egészet. Mert nincs igazi feedback. Él bennünk egy hangélmény, amit szeretnénk visszahallani, de korántsem biztos, hogy ismerjük az adott felvételeket, amelyekkel kísérletezünk. Akkor viszont, ha több ember a maga többféle belső élményével hallgatja a már ezerszer hallott zenéit, mindegyikük másra fog figyelni, mást fog észrevenni, ezek eredője elég jól kiadja az adott rendszer paramétereit. A péntek esti hifizés tehát megérkezet oda, ahova tulajdonképpen indult: a zenéken és konzervezenei felvételeken keresztül megállapítani, hogy melyik rendszer mit tud.

Na de mi van a fókuszban?

A dolog töbszörösen is nyereség: jól érezzük magunkat, új dolgokat ismerünk meg és új zenei ismeretekre teszünk szert. Mert alapvetően az a nagy tapasztalat, hogy két állapot van. Az elsőben nekem, azaz a hallgatónak van egy hangulatom, amihez meghívok egy zenét vagy előadást és a kettő kölcsönösen erősíti egymást. Ez még a hifis korszak, a zenék a háttérben szólnak, amolyan hangos szórakoztatásként. Amikor az ember ezt kinövi, a dolog elkezd fordítva működni. Ahol jó a lehallgató rendszer, ott a megszólaló zene hangulata az erősebb, és a hallgatót automatikusan abba a hangulati állapotba hozza, amit a zenészek vagy a zenemű megszólaltatói sugallnak, azaz, amit közölni igyekeztek. Az mindegy, hogy ez egy Schubert szonáta vagy egy punk-rock zúzás, a zene visz el abba az állapotba, amit a koncerten is érzünk, feltéve, ha jó az előadás. Ezért van az, hogy a high-end ízlést is formál, és az ember egy idő után már nem stílusokat gyűjt, hanem előadásokat és felvételeket. Mindegy, hogy az mennyire zajos vagy ki van-e úgy porciózva a hangzás, mint a hifis tesztlemezeken, amelyek egyébként a végtelen temperáltságon kívül akusztikailag tökéletesen üresek. Nem ez a lényeg. Ha nincs benne élet, akkor nem ér az egész semmit. Ehhez képest egy recsegő gramofonlemezről megszólaló sanzon ezerszer hitelesebb és erősebb előadás, mint bármelyik SACD, rajta a noname énekes madárka, meg a gitárja. Szóval alapjaiban semmi bajom Diana Krall-la, de művészileg sajnos csapnivalóan lapos.

Érzéketlen érzékenység

Nem öntömjénezés miatt írom, de a nagyon sokszor történt már meg ugyanaz. A hozzám látogató ismerősök arcára kiült egyfajta értetlenség, amikor észrevették, hogy a nappali főhelyén kissé szentélyszerűen elrendezett elektronikák plusz két hangfal van, amolyan posztamensen. Miért nem teszek oda állóvázát, abba művirágot, vagy rügyező barkát? - kérdezték. Pár pillanat múlva aztán maguk mondták ki az ítéletet, esetleg szótlanul lapozgatták a gyűjteményt, időnként kiemelve egy-egy példányt, felém mutatva: Ez nekem is megvan mondat kíséretében. Teleírt papírcetlik jutnak eszembe, rajtuk előadók, lemezek, kiadások és évszámok, szép sorrendben. Innen aztán megállíthatatlan a dolog, rengeteg infóval, de többnyire kölcsön cd-kel felpakolva távoznak a tervezethez képest több órás csúszással. És fordítva. Hány olyan e-mailt írtam, Istenem, amiben kértem, hogy az a track ott, a Scorn után, az mi volt? Így történhetnek aztán azok a számomra kitüntetett pillanatok, amikor a szemem láttára lesz valaki kétkedőből megértővé, az először elutasított zenemű egy másik rendszeren megszólalatva nem várt katarzist vált ki. Mi másról is szólna a péntek esti hifizés, ha nem erről?

*A legutóbb egyébként egy Genelec aktív monitort hallgattunk aztán meg egy D osztályú végfokot, még később pedig az Én Audio Note M1-et ugyanezen D osztályú masina előtt. Hogy pontosan milyen zenék szóltak, arra már nem emlékszem , mindesetre sikerült meghonosítani azt a fajta jó értelemben vett eklekticizmust, amelyben mindenféle megrökönyödés nélkül kerül egymás mellé John Zorn, Rubinstein, Coltrane, majd a Realistic crew új lemeze.