Milyen a jó hangfal? - A végéhez közeledő történet

Ahogy az ember öregszik, egyre nagyobb ingerenciát érez arra, hogy megindokolja a saját tetteit. Aztán ezek az önigazolások olykor a tetőpontjukra érve kisülnek és belefutunk olyan mondatokba, hogy én már tizenöt éve, ésatöbbi, ésatöbbi.

Én már tizenöt éve hifizek, azaz tizenöt éve akarok magamnak egy olyan rendszert összeállítani, amely alkalmas lejátszani a szépen gyarapodó gyűjtemény darabjait. Az elektronikák területén lassan, de biztosan haladok előre. Mindamellett, hogy derekasan megküzdöttem a konfliktussal, miszerint a csöves erősítők előállítása és fenntartása/üzemeltetése nem olcsó dolog, valamiért mégis rájuk adtam a voksomat egy nem elhanyagolható kisebb fülkeforradalomban. Sokáig ingadoztam a két világ között (ti.: tranzisztorosok is szóba jöttek), de aztán eldőlt a meccs, a jó csövesek transzparenciája, hitelessége, a zenékben való magától értetődő elmélyülésük és az életfaktoruk nekem többet jelent, mint az olcsóbb villanyszámla és a nyáron is gond nélkül hallgathatóság kritériuma. Lévén a csövek fűtenek, mint egy kenyérpirító, így augusztusban klotgatyában és atléta trikóban is melegem lesz, ha végig akarom hallgatni a Beethowen IX.-et.

Ha már az elektronika kipipálva - bár úgy lenne! -, akkor már csak a megfelelő hangfal kell, a többi gyerekjáték, legfeljebb rádugom az asszony Ipodját. Persze ez csak vicc, de a hangfal kérdés legalább akkora hullámokat vetett, mint az erősítő. Alapjában véve szerencsés alkat vagyok, van az az egy-két rigolya, a többit idővel kinövöm. Mivel adott volt a csöves erősítő, adott lett a hangfal is, legyenek ugye egymáshoz tervezve, nem árt az a szinergiának. Amikor minden meglett, elért a hifisták életében ritkán felbukkanó állapot - elégedett voltam. Egy darabig. De nézzük, hogy miről is van szó.

Célvonal

Szögezzük le, hogy jó hangfalat venni nehéz. És nem csak vásárolni nehéz, hanem építeni is. Azt a legnehezebb. A jó hangfalnak egyébként tökéletesen mindegy, hogy milyen elven készült, az jó hangfal és kész. Jó rajta zenét hallgatni. A zene szeret megszólalni rajta, ezért szélesebben áramlik, megszinesedik és ritmikailag is feldúsul, úgy is mondhatnám megelevenededik. A jó hangfal a zenéből él, néküle elsorvad és kiesnek a membránjai. Egy kicsit olyan, mint ahogy Ottlik írja, a jó regény már a borítójával is szól hozzám, a bekezdések ritmusával és a tükörrel, hogy hogyan van szedve. A jó hangfalról gyakran már ránézésre tudjuk, hogy jó. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy igazán jó hangfalat készíteni valahol művészet. Minden magára valamennyit is adó hangfalgyártó, készítő, manufaktúra elkészíti a saját maga által favorizált jó hangfalat. Aztán vannak azok a manufaktúrák, akik egész működésük során ugyanazt a hangfalat építik, újra és újra, mint ahogy vannak írók, akik ugyanazt a regényt írják újra és újra. Általában egyébként a jó hangfalak tök ugyanúgy néznek ki, a méreteik is megegyeznek nagyjából, de a hangja mindegyiknek más. Hány olyan hangfalat soroljak, amelyik "legendás" a hifi történelemben? Azt most hagyjuk, hogy ezeknek a legendáknak egy részét kizárólag a gyárak kreálták maguknak a fizetett marketinggel. Ez van, amikor az idő és a termékéletciklus kinyírja a minőséget. A valódi legendák még most is itt vannak, erősen átformálva, gyakran önnön magukra rá sem ismerve. 

Mert ugye a hifi blikkfang szerint van a kicsi, a monitor, aminek nincs elég mélye, aztán a nagy böhöm, aminek meg túl sok. A kettő közötti átmenetet szeretné megtalálni mindenki. Bár én soha nem értettem, hogy aki ennyi ideje foglalkozik hifivel és még mindig itt tart, hogy a mélyeket és a magasakat méricskélje, mit is akar tulajdonképpen. A jó hangfalnak egyébként tök mindegy, viszont olyan jó hangfalat még nem láttam, hallottam, amelyik minden környezetben ugyanolyan jó lett volna. A jó hangfal kifejezetten valamihez készül. Az én esetemben a kis teljesítményű triódás csöves erősítőkhöz, így nagy érzékenységű és gyufaskatulya formájú, hogy kihasználhassa az akusztika előnyeit. A lényeget már el is mondtam, a többiről egyelőre annyit, hogy számomra ez a darab volt a vágy titkos tárgya. Most nagyon közel kerültem ahhoz a hangfalhoz, amelyre ezer éve vágyom, talán túlságosan is közel. Megperzselt a lehetőség, hogy elérhetem. Remek érzés egyébként, amikor az ember hosszú idő után eljut arra a szintre, hogy tudja, máshoz nagyon már nem juthat hozzá - egyrészt megáll az örökké tartó felfelé lépkedésben, másrészt tudja, hogy már csak kb 500 lemezre van szüksége és azzal is megállhat. Lehet, hogy új időtöltés után kellen néznem?

Folyt. köv.