Az enyészet melankóliája - Amon Tobin: ISAM

Amon Tobin, a hatásvadász hangfüggönyök és az experimentális elektronika kreátora új lemezzel jelentkezett. Figyelemre méltó dolog, hogy nagyjából öt éve egyáltalán nem követem, mit ad ki a ninja, de ebben az évben ez már a második lemez, amit megveszek.

Az első a Skalpel tag Igor Boxx: Breslau című anyaga volt, amit azóta is nyúzok rendszeresen. Ha ebbe beleszámítjuk a Stateless egészen kellemes új lemezt is, akkor afelé tendál a helyzet, hogy a warp és a nonesuch mellett a régi vágású downtempo kiadó is felzárkózik azok közé, akiktől a legtöbb lemezt veszem. A warp ugyan már most beelőzött, de hátha tartogat az év második fele meglepetéseket.

Amon Tobin nekem akkor volt a legizgalmasabb, amikor még mintákból dolgozott, ez az Out from Out where után egyre kevésbé volt jellemző, mára pedig nagyjából meg is szünt. Az új lemez kapcsán kiemelik, hogy a korai lemezein a minták új környezetbe helyezése izgatta a leginkább, hogyan működnek a kimetszett zenei montázsok egymás mellé rakosgatva, milyen új zene születhet ebből a kollázstechnikából. Már akkor sem volt túl vidám a megütött hangulat, sikerült egy idegen és szinte teljesen robotikusnak ható zenei világot összeraknia jazz és komolyzenei foszlányokból, ezért is kapta meg az experimentlis jelzőt. Számomra egy kissé mindig zavaró volt, hogy a hatás kedvéért általában túlhangsúlyozta a bombasztikus megoldásokra való rájátszást. Nem szerettem a fegyverdörgésként effektezett dobokat és a döngölés-kiállás-döngölés formát sem, még ha ezt Tobin meglehetősen ízlésesen csinálta is, többször megszakítva és ötletekkel túlzsúfolva a lemezeit.

Az Out from Out where kissé kilógott a sorból, mert a teljesen hideg, gépi atmoszférát a végletekig vitte, amivel egyhuzamban végighallgatva erős benyomásokat tudott szerezni. Ennek a lemeznek még remixeit is megvettem, de az elég unalmas volt, a két nyitó track Kid Koala és Bonobo kollabon kívül egyformán széteső darabokkal. Nemrég meghallgattam újra, egészen elviselhető, de ez a fajta zene számomra már túlhaladottá vált, ahogyan a ninja-án kijött többi zene is elmaradtak a kanyarban. (A Bonobo Black Sandből is csak az EP-t vettem meg, de azt is kizárólag a nosztalgia miatt. Manapság ez történik a Stones Throw-val, megszerzem a Madlibeket, de már nem nagyon hallgatom őket) A 2007-es Foley Room-ot már meg sem vettem, bár sokszor hallgattam, azon a lemezen a minták szinte teljesen háttérbe szorultak, Tobin saját maga által felvett zajból dolgozott. Akkor ismerkedtem meg ugyanis a zajzenével, amelyben sokkal több hitelességet, kevésbe dalszerű, de nagyon is zenei struktúrátakat találtam, őszintébbnek, nyersebbnek, direktebbnek hallottam, mint mondjuk a Foley room-ot.

Az új Amon Tobin lemez elsőre a szemet vonza, Thessa Farmer alkotta a borítót, amelyen apró szárnyas csontvázak élő alkatrészeikre bontanak mindent. A vinyl verzió elvitathatatlan érdeme, hogy a képek minősége itt a legjobb, a cd-n a fotók nem mutatnak, a veszteségmentes formátumon ugye meg semmi sem mutat. (Idén még egy ilyen ádázul jó borító játszik a versenyben, az új Mogwai.)

Az ISAM ugyan semmiben nem lépi túl az eddigi Tobin munkákat, de legalább hangulatilag egységes és összetartó darabok tárháza. És végre nem annyira hatásvadász, mint az eddigiek, de a sarokkövek, amelyeket Tobin lerakott, a csattogó, váratlanul lesúlytó dobok, a megpiszkált dalstruktúra és a hosszadalmasan építkező, váratlan kanyarokat vevő zenék maradtak. Most egy kicsit több a torzítás, mint eddig, kicsit több a hézag, nincsenek annyira egymásra tolva a sávok, kevesebb az ötlet, de nagyobb az alkotást gúzsba kötő stíluskényszer. Tobin sehol nem lépi át a saját árnyékát, egy tapodtat sem mozdul ki a saját világából, arra figyel, hogy sehol se legyen atonális a zenéje, ami végre eljuthatna oda, ahová a jó minőségű zajzene elviszi az embert, és arra sem vetemedik, hogy a zajokat a saját törvényeiknek alárendelje, mindenütt megmarad dallamosnak, hallgatóbarátnak. Más szempontból ez kétségkívül előny. Kellemes hallgatnivaló, éppen annyi új hanggal, ami még nem teszi kiemelkedővé. A szokásos biztonsági játszma.

A vinyleket a ninja már egy ideje szinte kizárólag 180 grammos formában hozza forgalomba, egészen tisztességes rajtuk az utómunka, de legalább van, ebből kifolyóan nem szólnak rosszul, ellenben majd mindegyik túlvezérelt, ami az amúgy is hatásvadász megszólalást erősíti. Az ilyen lemezekre szokták azt írni, hogy musical journey, és rögtön a nyitó track beszédes című Journeyman-re asszociálva. Az ISAM-on azok a legjobb darabok, ahol a sercegő, kattogó zörejek, effektek rakódnak egymásra, nincs dob, sem beatek, egy hosszú kiállás az egész szám. Sok tekintetben juttatja eszembe egyébként Amon Tobin Beck korai lemezeit is, ott is ez a reménytelenség és határmenti senki földje hangulat lengi be a dalokat. Ugyanaz a pimasz és vállvonogatós minden-mindegy magatartás, de éjszakai képek is előjönnek, ha hallgatom; elősnekaz elidegenedés, amit az emberben egy kivilágított felhőkarcoló látványa idéz elő. Amon Tobinnál ez az emberi termeszvár ráadásul összeomlófélben van, rohadnak a födémek, megrogynak a falak, mindjárt összedől az egész, és ennek a mementónak az aláfestő zenéje is recseg-ropog. Ami él, azt viszont rovarszárnyakkal ellátott csontvázak szedik szét. Ami pusztul, az szép. Az enyészet is tud szép lenni. Nem rossz lemez ez.