Az a legnehezebb az ilyesfajta blogokban, hogy szavakkal kell beszélni hangról, amit a fülünkkel érzékelünk. Lényegében az ilyen szövegekhez mindig hozzá kellene tenni, hogy mik a prekoncepcióink, leírni, hogy milyen ideál él bennünk, milyen zenéken szocializálódtunk, sőt, nem árt hangsúlyos kitételként minden mondatba beleírni, hogy „szerintem”, mert a vonalas gondolkodás nem tűri az egyedi véleményt. Ha arról szeretném meggyőzni az olvasót, hogy létezik és valóságos egyfajta minőség, amely felülírja a szabályokat, először is definiálnom kellene, hogy mi is az pontosan, majd megfogalmazni a szabályokat, amelyeket nemes egyszerűséggel átlép. Mivel a dolog innen már lényegében egyszerűvé válik, kezdjük ezzel.

Muszáj az oviba bejárni

A legtöbb hifista találkozón azért érzem feszélyezetten magam, mert többnyire az a fajta fényezés folyik, mint az oviban, ahol a kisgyerekek apukájuk izmaival versenyeznek, később, ahogy idősödnek a farkuk méretével büszkélkednek. Mindez azért megmosolyogtató, mert mindkét dolog ugye adottság, amin nem nagyon tudunk változtatni. Ítélni meg végképp nem az alapján ítélünk, ami ilyenkor az előtérbe kerül. A gond az, hogy engem a hifiben a zene izgat, nem tudok mit kezdeni a nagyotmondó versennyel, ahol a technikai adatok és a malomkerék méretű mélynyomók játszanak, mint az autóskártyában a köbcenti, a zenei tudás és tapasztalat pedig elsikkad. A legtöbb hifi orgánumban nem lépik át azt a szintet, hogy eldadognak valamit a fényes cinnekről és a lépegető basszusról meg a selymes oboáról. Aztán van olyan fórum, sőt blog is, ahol még ez sincs, ott elég a tekintély meg a szigorúan eldörmögött: „mert csak” kitétel. Nincsenek kérdések, válaszok meg végképp nem, ott egy dolog játszik: a Hit. Mert a Mester azt mondta. Egy rajongóval mindig problémás a kommunikáció, ha kizökkented a megszokott sztereotípiái közül, légüres térbe jut, nem érdemes felhergelni, úgyis rád fog haragudni, nem az elvet kérdőjelezi meg.

Az érzékenység diadala

Én azokkal a produktumokkal nem tudok mit kezdeni, amelyek mindenféle hókuszpókuszok mögé bújva akarják ráfeszíteni az arcomra a mosolyt, közben pedig azt kellene értékelnem, hogy rázkódik a kanapé alattam a mélybasszustól. Esetleg azt, hogy az énekesek két magas C között választékot nyalnak a - ráadásul egyre ritkuló - sérómba. Szintén untat a holografikus színpad meg a 3 dimenziós madárház szöveg is, ami ugye önmagában semmit nem jelent, többnyire azt, hogy szétesik a zene, arról nem beszélve, hogy ha hangszert akarok fogni, elmegyek egy hangszerboltba. A zenei élményt nem a plasztikusság adja, hanem a felvételen található érzelmi töltet minél hűebb dekódolása. A legjobb hangot mindig is hangfalszerű hangfalakból hallottam. Ahol nem volt semmiféle hókuszpókusz, meg vakítás, feltették az akármilyen zenét és egyből lekötött, oda sem figyeltem arra, hogy szuszog-e a fagottos, vagy zajos-e a felvétel, egyszerűen magába szippantott az a fluidum, ami a zene.

A zeneiség az egyik legnehezebben meghatározható fogalom. Azok a hangfalak, amelyek valóban jól szólnak, semmi mást nem tesznek, mint ezt a zeneiséget valósítják meg, keltik életre, esetleg szabadítják ki a felvételekből. A többi produktum számomra egyforma. A tulajdonságai nagyjából le is írják, a minőségüket pedig hasonlítani tudom csak valamihez, azzal a feltétellel, hogy olyan, de nem az. Az egyediség mindig személyes. A zeneiség is személyes, a jól szól tehát nekem szintén személyes; a prekoncepcióim én magam vagyok. Ha valami képes a saját határait átlépni, az jó. Ott kezdődik a dolog. Korántsem érdekel, hogyan csinálta az, aki készítette, úgysem tudom és nem is fogom soha utána csinálni, viszont, ha részesülhetek az örömből, amit a hallgatása okoz, akkor én is örülök. A ráhangolódás anélkül történik meg, hogy akarni kellene. Ez a képesség persze feltételezi a nyitottságot, azt a befogadói attitűdöt, ami feltétlenül szükséges, hogy az élmény utat törjön a fogyasztóhoz attól, aki készítette. Esetünkben a zenésztől a hallgatóig. A folyamat közbülső eleme a hifi lánc, mint olyan, érdektelen. Egészen odáig fontos csak, amíg a zene megszólal. A többit eldönti a megszólalás maga.

Tétre, helyre, befutóra

Szóval ilyen hangfalra vágytam. Ami van olyan érzékeny, hogy a legkisebb zenei rezdülést is képes pontosan megjeleníteni. Az egyéb kritériumok, mármint a formája, a színe, az egyéb külső tényezői, szintúgy a hány ohmos és hasonló bullshit engem hidegen hagy. Férjen be a lakásba, aztán majd úgy is beállítom valahogy. Szerencsére relatíve nagy a nappalink, és a belvárosi bérházak 4,2 m-es belmagassága is kedvez a hobbinak, télen a gázszámlának már nem annyira, de arra meg ott van a csöves végfok a maga disszipációjával, szóval ebben is van nyereség, ha bárki kérdezné, hogy mi az előnye a hifinek, mielőtt belevágna. Érdekes, hogy amelyik hangfal azt a fajta érzékenységet tudja, amiről fentebb beszéltem, az tud egy sor egész mást is: például nem színezett. És bármennyire is hihetetlen, de eléggé eszköztelen ahhoz, hogy ne lógjon bele a reprodukcióba a maga nagyon is nyilvánvaló hibáival, amellyel mindenkinek együtt kell élnie, aki eljut a high-end szintre. Gondolok itt az olyan kikerülhetetlen tényezőkre, mint a nagy hangtömegek lesugárzásakor a megmozgatott levegő mennyisége, de leginkább annak lehetetlensége, vagy a túl éles és túl szikár hangzású felvételek fárasztó jellegére, a lemezek megannyi hibájára, stb. Minden jó rendszer egyfajta kompromisszum. Az eredmény érdekében az ember lemond bizonyos dolgokról. Én például nem igénylem, hogy a 3 dimenziós legyen “színpad”. Sőt, szerintem nincs is ilyen, ez egyszerűen csalás, a legtöbb felvételt utólag panorámázzák szét a keverőpulton, amire a hifista azt hiszi, hogy ott van, az nincs is sehol, ugyanúgy besimul a hangképbe, mint az élőzenében. Viszont szeretem az olyan hangszer- és énekhangot, ami zeneileg helyes, azaz nem torzít, nem kiabál és nem dúsul fel öblös döngéssé. Szeretem, ha a hangfal nem emel ki semmit, szeretem tudni, hallani, hogy a felvételen emberek játszanak, és a különböző zenészeknek a játéka is különbözik egymástól. Szeretem , ha különválasztható, hogy a lemezen az erősítés és a mikrofonok mit tesznek hozzá a felvételhez, és mit vesznek el belőle. A zene teljes spektruma legyen élvezetes és lendületes. Az igazán nagy rendszereknek van egy jellegzetes lebegő atmoszférája, amit az ember azonnal megismer. Ahogy a tű hallkan surrogva halad a barázdában, a membránok ettől a mozgástól eszeveszett mozgásba kezdenek. Ahol ez a paraméter megjelenik, ott a szobába beköltözik egyfajta nyugalom, ami emelkedetté teszi a zenehallgatást. Minden kis apró rezdülés, hangfoszlány megtalálja a helyét, a zene folyama egyszerre természetes lesz, és mintha vákuum tartaná össze, mintegy varázsütésre megérint a produkció lelke. Nekem ennyi elég.

A pankráció is, és a színház is csalás, játék, mindenki tudja; a műsort túlélik a szereplők, pedig csontoknak kellene törnie, lelkeknek megszakadnia. A végén kijönnek a színpadra a szereplők, a jól megérdemelt vastapsra; velük együtt meghajolnak a darab halottjai is. Már ha jó volt az előadás és a közönség nem állt fel közben.