Ghostpoet, Robot Koch és az erősítő

Megint esik, úgy látszik, ez már így marad. Anyám, aki aktívan foglalkozik asztrológiával, azt mondja a telefonba, hogy azért van bennem ez az elutasítás, mert nyáron születtem… Ki tudja, mindesetre sűrű napok következnek. Azt mondja a csajom tegnap este, régen írtam lemezekről, pedig lenne miről. Ebbe bele kell érteni a sóhajtást is, amikor meglátja, hogy megint lemezekkel jöttem haza, pedig megbeszéltük, hogy ebben a hónapban többet már ne...

Egy egész üveggel

Alapvetően igaza van, de most valami másra gondoltam. Nagyjából két hete hallgatok egy igazi triódás végfokot, az AN Vindicatort, amelyben a legendás 2A3-as orosz csövek vannak. Az egész erősítő, leszámítva a két trafót, kb 10 db alkatrészt tartalmaz. Bocsánat, van benne vagy fél méter kábel is. A részletekről elöljáróban csak annyit, hogy 3,5 watt tiszta energia, a nagyokat megszégyenítő hangzás. Erőteljes és tiszta, szó szerint "finoman-brutális" mentalitás. Mit értek ez alatt? Ha az ember hallott már triódás végfokot, mindig valami áttetsző és részletező hangkép ugrik be, karcsú és filigrán. Klasszikusokon és jazzen levegős, szellős megszólalás, de a rock zenék nem sokat profitálnak belőle, az erősített gitárok torzítása és a nagy terhelések nem barátai az ilyen típusú kapcsolásnak, gyakran nem tudnak olyan attackot lesugározni, amire az ember felkapná a fejét. Habár, ki tudja, kit mi vonz? A Vindicator azonban mintha tenne erre az egész hablatyra, és még azt a mondatot is kihozta belőlem, amin aztán percekig nevettünk, hogy a tranziensek felfutó éle elég gyors. Mármint azért lenne benne akkora rejtett erő, hogy Dresch Mihály furulyáját és Grencsó szaxofonját is szemrebbenés nélkül az arcomba tolta, és még a Portishead énekesnője – Beth Gibbons – is odaköltözött a szobába.

Képeslapok a high-endről

Az Undenied után kedvem lett volna megnyugtatni a hallgatóságot, hogy nincs semmi baj, túl fogjuk élni mindannyian, ahogy eddig is mindent túléltünk. Megint egyszer rájöttem, hogy a zene olyan dolgokat közöl, amit sehogyan máshogyan nem lehet átadni. Ez van, kérem szépen. A high-end ebből él, ezért vicces olyanoktól okosságokat olvasni, akik nem vesznek lemezeket. Zenehallgatás közben tulajdonképpen erről beszélgettünk, hogy lehet-e úgy hifiről írni, hogy az ember alapvetően ne a lemezekről írjon, hanem csak a saját kis belső világáról. Lehet, ez kétségtelen, de nekem ilyenkor mindig az a jelenet jut az eszembe, ami a Gothár Péter rendezte nagyszerű, Megáll az idő című filmben van a Coca-cola-val. Isznak a high-endből két pohárral és nekik már jönnek a képeslapok. Megáll az idő, azóta is.

Beszélgetés közben néha átkapcsoltuk a cd-t a rádióra. A Bartókon éppen népzenei műsor ment, egy öreg csángó bácsi énekelt, el-elcsukló hangon, feltehetően egy diktafonba. A zajos, sistergő felvételről eszembe jutott a dédnagyanyám, aki lefekvés előtt mindig valami dalt dúdolt, kénytelen voltam feltenni a The Middle East új lemezéről a Grandma was Pearl Hal című tracket. Csend lett.

Tulajdonképpen azt akartam írni, hogy ma este a hajón lesz egy kis szaggatás, erre feltétlenül készülni kell, holnap pedig a reménytelenség jegyében nagyvárosi elidegenedés és melankólia, a skateboard-parkká változott Gödörben Ghostpoet, reméljük, nem fog esni az eső.