Sűrű ősz

Kicsit meglassult a frissítés blogon, s mint mindennek, ennek is oka van. Ahogy az angol mondja: feléledtek a side projcetjeim, hívtak ide, hívtak oda, s nem maradt idő írni, gyakran zenét hallgatni sem.

 (Talán ennek lehetetett az oka az a csúnya malőr is, hogy a nagy sietségben a rega lemezjátszóról szóló cikkbe egy olyan fotót illesztettem be, amely fordítva ábrázolta, mintegy tükörben a kart és a lemezt. Na de nem mentegetőzök, javítottam). Most úgy tűnik, rendeződni látszanak a dolgok, visszatérek a rendes kerékvágásba és marad a heti egyszeri frissítés, tegyük hozzá gyorsan: remélhetőleg. Arra viszont maradt időm, hogy pár új lemezmegjelenést hamarjában megfüleljek és ide illesszek.

Az első és legfontosabb az új Björk lemez, vagy ahogy mostanában divatos mondani: projektje, a Biophilia. A lemez fizikai formátum még nem elérhető, a hivatalos megjelenés október 10, de a teljes anyagot már meg lehet hallgatni, aki akarja digitális formátumban meg is tudja vásárolni. Björk továbbra is avantgard és furcsa dolgokat csinál, de az utóbbi évekből messze ez a legemészthetőbb lemeze, szerintem jó lett. A nagylemez előtt sorra jönnek a maxik is, rajtuk jó pár izgalmas remix, érdemes azokat is beszerezni, vagyis nem tudom, ki mikor vásárolt utoljára olyan elavult formátumot, mint a maxi cd, én mindestre így fogok tenni. Sorrendben a másik legfontosabb, mármint számomra, hogy kijött az új Wilco lemez is, The Whole Love címmel, az előző anyaguk nem sikerült annyira erősre, mint a korábbiak, hátha most. És ha már itt vagyunk, maradjunk a Nonesuchnál egy pillanat erejéig: érdekes lemezt csinált az amerikai független kiadónál Brad Mehldau és Kevin Hayes. Modern Music címmel két zongorával előadnak pár kortárs szerző, többségében Patrick Zimmerli szerzeményeit. Szerintem finom darab. Mehldauról annyit még, hogy nemrég az ecm kiadta azt a Birdland-ben tartott koncertet is, ahol olyan arcokkal játszik együtt, mint Lee Konitz, Charlie Haden és Paul Motian, és ha már ecm, akkor innen is egy friss kiadvány: a veterán szaxofonos Charles Lloyd – szintén kedvelem a játékát és a lemezeit egészen a Fish out of Water óta – szintén koncertlemezzel örvendeztett meg, méghozza dupla cd formájában. Maria Farantuli énekel, legalábbis ígéretes.

És akkor még azt sem mondtam, hogy az ecm hangsávjait Ricardo Villalobos (egyesek szerint lakodalmas technoban utazik, szerintem nem, de mindegy) és Max Loderbauer dolgozta át és fel, többnyire a kortárs komoly és világzenét használva alapanyagul, szerény véleményem szerint zseniálisan, mellesleg. Tudnám még sorolni, de most inkább abbahagyom, legyen elég ennyi. A side projectek alakulásáról pedig egyelőre annyit, hogy igyekszem pár mondatban beszámolni róluk, ha aktuálisak lesznek, hátha érdekel valakit. Ja és mióta beüzemeltem a két kis szélessávút a számítógéphez, amit a csajomnak csináltam hobbiból egy vizuálisan kompatibilis piros színű rendszer alapjaként, végre tudok valamennyi zenét hallgatni, amíg verem a klaviatúrát. Nem is rossz. A végén még elkurvulok.