Építs magad! - D.I.Y. hifi

Kérdés, hogy a DIY tekinthető-e a hifi részének? Volt már korábban erről szó, akkor azt fejtegettem, hogy az igazi DIY szórakozás, nem mellékállás, ahol a munka melletti zsebpénzt keressük. 

Sokkal inkább hasonlít arra, amikor az amatőrök a gyorsulóversenyeken felvonuló Ladákat bütykölik, hogy feltúrbózott, injektoros motorral és leszerelt lökhárítóval futhassanak egy kört valamelyik hétvégén a ringen. Ott nem az a csoda, ha sikerül megközelíteni egy átlagos sportautó teljesítményét, hanem az, ha a Lada a végére nem esik szét darabjaira. Ugyanakkor a hifinek van egy olyan piaci szerepe is, ami a szórakoztató elektronikához köti. A kispénzű, megélhetési audiofilek is szeretnének tisztességes holmikat venni, ha lehet viszonylag olcsón, hogy maradjon még zseton a fizetős, nagyformátumú letöltésre, meg a titokban vett Diana Krall cédére is. Jól menő, a high-endben ismert márkák, cégek árulják KIT formában is a készülékeiket, amelyeket némi kézügyességgel magunk is összerakhatunk, házi körülmények között, adott esetben még műszerpark sem kell hozzá. Az internet terjedésével a blogok, fórumok tömkelegén rághatjuk át magunkat éjszakába nyúlóan, jobbnál-jobb, érdekesebbnél érdekesebb terveket, kísérleteket keresgetve.

Alkatrész temető

A chip technólógia fejlődésével filléres IC-kből építhetünk DAC-ot, és Junji Kimurának köszönhetően ma már erősítőt is. A legismertebb mém, a Gaincard egy időben tarolt. Talán minden hazai hifistának volt egy példány belőle otthon, de ha nem, akkor is hallotta, mert a haver épített egyet és természetesen áthozta megmutatni, meghallgatni. A Tripath 2021-es típuszámú IC is szép karriert futott be, talán még ma is porondon van, hiszen bagóért lehet belőle venni egy tálcányit, amit már csak párba kell válogatni, és indulhat a forrasztóbajnokság. A 41 Hz is ontja a D osztályú kapcsolásokat, táppal, bemért, tesztelt panellel, csak egy dobozba kell beleberhelni, aztán jöhet a fotózás, lehetőleg a kertben, háttérben a susogó almafa. Szóval, ahogyan Kovi minősíti az új versenyzőket, a kamerák előtt zajló ősi szakág gyakorlása közben: tágak a lehetőségeink. És egyre tágulnak. A DIY nem lehet azzal vádolni, hogy drága, és azzal sem, hogy kizárólag milliókkal dobálóznak a kereskedők. Ennek inkább az ellenkezője igaz, a DIY filléres alkatrészekből alkot csodákat. Kis csodák ezek, de akkor is csodák. Pont ezért érdekes.

Rendszeresen megkapom, hogy kultursznob magatartásom miatt kizárólag milliós cuccokról és beszerezhetetlen lemezekről írok. Mit tegyek, ha ezek érdekelnek? De félre a tréfával. A helyzet az, hogy én sem vagyok gazdag, gyalog járok meg BKV-val, úgy is érzem magam, de a lényeg, hogy a high-end általában folyamat jellegű dolog, amelynek a végén ott várnak a nagy fogások, az elején meg a belépő szintű hifi cuccok. A kezdőknek és az érdeklődőknek ellenben érdemes megmutatni, hogy olcsón is van jó, ha nem is fognak soha egy ligában játszani az Ongakuval. Ebből a megfontolásból időnként elkurvulok elkalandozok az alacsony kategóriás cuccok vizeire. A DIY divatos megoldásait is meg-meghallgatom, csakhogy edzésben maradjak. Ez szokta egyébként igazán felháborítani a közönséget, amikor a következtetésben nem az szerepel, hogy a 40 ezres chippes dac szarrá alázta az Audio Note-ot, hanem a fordítottja, de tegyük félre az előítéleteinket és lássuk mit tartogat a Zsebtéve mai adása.

Bevezetés a misztériumba

Kezdőknek én mindig a D.I.Y-et ajánlom. Ha nincs is hifire elkölthető pénz a kasszában, annyi azért általában akad, amiből lehet venni egy egyszerű szélessávú hangszórót, a net tele van viszonylag hallgatható tervekkel, már csak egy asztalost kell keresni, aki összerakja nekünk a dobozt. A szélessávú hangfalaknak az a legnagyobb erényük, hogy igénytelenek. Általában elég érzékenyek, a legtöbb elektronika gond nélkül meghajtja őket, pár wattal elérhető a kívánt szobahangerő. Hangjuk a váltó hiányából adódóan torzítatlan, a középsáv élénksége elég ahhoz, hogy a legtöbb zenén elfogadhatóan megszólaljanak. Mivel irányítottak, még az akusztikailag szegény környezetben is elég jól teljesítenek. A front endet meg mindenki megoldja, ahogy tudja, vagy vesz egy olcsó cd játszót, vagy ráköti a számítógépét. Ha egy kicsit is talpraesettek vagyunk, erősítőnek a kipróbált tervek közül választunk egyet, amelyek között már akad egészen jó is, példának okáért ott a DIY-erek két nagy kedvence: a kilenc darab alkatrészből összeeszkábálható Gainclone, vagy a Tripath sztár IC-je, a 2024-es, nagyjából öt eredeti cd árából már lehet egy tűrhető erősítőnk. A prototípust aztán lehet még tovább tuningolni minőségi kábelekkel, külön táppal, audiofil alkatrészekkel - máris beszippantotta az embert a hobbi. Innen legtöbbször egyenes út vezet a nívós audiofil holmik, vagy a high-end felé. Esetleg, ha a szaktudásunk megvan hozzá, a profi DIY világa, ahol többnyire szekrény méretű tölcséres hangfalak, single ended csöves erősítők és házi készítésű lemezjátszók játszanak, nem ritkán elérve, olykor meg is haladva az azonos áron kapható gyári társaikat. Aki nyitott, gyorsan megérti, hogy a D.I.Y csupán az első lépcsőfoka annak a minőségnek, aminek a középpontjában a zene áll.

Minden út

Először a meglévő zenéit hallgatja örömmel az ember, aztán újakat keres, végül ráébred, hogy már egy szerény gyűjteménynél is sokat számít, ha reális színekkel, zeneien szólalnak meg. Ha csak ennyit elért a D.I.Y, már akkor is érdemes volt kipróbálni, de akit taszít a nívós high-end, akár az ára miatta, akár mert sznobizmusnak tartja, de szeret szöszmötölni, talált magának egy kellemes és mindig izgalommal, meglepetésekkel szolgáló hobbit. Az most tökéletesen mindegy, hogy egy garázsból leválasztott, poros kis műhelyben hangolgatja a hangfalakat, vagy a nappaliban elkülönített sarokban forrasztgat, a végeredmény számít: a felfedezés öröme. Valahol itt kezdte mindenki.