A képen látható tárgy egy hangkar. Ugyan sejtelmes fény veszi körül, de a feladvány nem túl nehéz; sokan láttak már ilyet. Lehet egy hangkar szép? Ha egy készülék lehet szép, egy kar miért ne lehetne?

Nevem Bond: James Bond

Formája kétségtelenül elegáns, és valamiért nekem az ezüst jobban tetszik, mint a fekete, bár ezzel kissé önellentmondásba keveredtem, hiszen minden cuccom fekete. Ennek persze praktikus okai is vannak, de most inkább a karról írnék. Nagyjából három éve, amikor elhatároztam, hogy a dj-zésen kívül is szeretnék az analóg technológiával foglalkozni, viszonylag hamar realizáltam, hogy ez a hobbi legháklisabb része. Mint ortodox – mennyire negatív lett ennek a szónak a felhangja manapság – hifista hiába igyekeztem a lehető legreálisabban szemlélni a helyzetet, attól az még nem változott. Mára az egész audiofil hobbi legszebb része, a lemezgyűjtés és a szorosan hozzátartozó élményszerű meghallgatás, tökéletesen marginalizálódott. Néhány őrültnek és különcnek tartott embert találhatunk, aki nem néz bután, ha egy hangkarról, esetleg egy futóműről beszélni vagy írni kezdek. A helyzetet bonyolítja, hogy a high-end egyik legdrágább és legnehezebben elérhető része az analóg világ lett. A legkomolyabb digitális rendszereket* is kenterbe verik az analóg cuccok, akár a lemezjátszózáshoz szükséges eszközöket, akár a lemezek árát nézem. Ma már a lemezt mosni, lemezjátszót beállítani csak a legelvetemültebbek képesek, csakúgy, mint utána menni, figyelni és keresni a jó minőségű használt vagy új vinyleket. Ehhez jön még az a jellegzetes hazai sajátosság is, hogy amikor kilépünk az átlagembereket érdeklő kissé szűk bűvkörből, furcsa tekintetek és többnyire az árakon lovagoló indulat fogad. Nem egyedi tapasztalat, hogy még a hifi fórumokon is (erről az egészen bizarr jelenségről írtam is egy hosszabb eszmefuttatást, de még kivárok, mielőtt publikálom, bár feltehetően így is, úgy is le fognak köpdösni) képesek tökéletesen értetlenül nekimenni az embernek, amikor lemezjátszókkal kapcsolatban merészel kérdezni, esetleg tapasztalatot megosztani. Tízmillió szakértő országában, ami mostanában egyre inkább egy zombilandre kezd hasonlítani, korántsem meglepő. De vissza a hangkaromhoz.

Gyere őrült!

Szóval lélekben felkészültem, hogy küzdelmes korszak áll előttem, kimaradni azonban semmiképpen sem akartam, egyszerűen vonzott az analóg zenelejátszás, nem titok, hogy gyerekkori elköteleződés is köt hozzá, apám is szeretett lemezeket gyűjteni, bár akkor ez lényegesen könnyebb volt, mint ma. Mivel kissé lemondóan nem készültem fel, hogy valaha is high-end eszközök között fogom egyhangú napjaimat pergetni, első körben egy egyszerű, de híres-hírhedt lemezjátszó rendszert szereztem magamnak. Korábban már megírtam és ma is vállalom, hogy a Rega P3 és az rb 250-es kar egy jó MM pick uppal és egy hozzá optimalizált phonóval képes a legtöbb kevésbé jó minőségű lemezt is olyan minőségben lejátszani, ami már alternatíva a cd és az egyéb digitális források mellett, mellesleg analóg hangja van, noha messze nem high-end, ha értik, amire gondolok. Ez is tartott egy évig, szóval tudtam, hogy ha innen majd dobbantani akarok, az is lesz legalább ennyi. Időközben persze – Kelet-Európában élünk – sok minden történt, húzódott, tolódott az ügy, de most úgy tűnik, egy lépessel magam előtt járok az Arm 3-al. Igen, ez az Audio Note új hármas számú karja, a belső kábel és az IC részen teljesen ezüst kábelezéssel. Andy Whittle, amikor a Házimozi shown az interjút készítettem, megmutatta a prototípusok fotóit, amelyekből végül kialakult a végleges verzió. Hát, mit mondjak, egyik sem hasonlított a fotókon láthatóra. Megkérdeztem azt is, hogy mennyi ideig tartott, míg ide eljutottak. Andy annyit mondott: inkább ne kérdezzem. Nem kell hozzá lottó ötöst megtippelő zsenialitás, hogy kiderüljön, ehhez a karhoz én egy TT1-es futóművet szánok. Az ára a többi futóműhöz képest kifejezetten olcsó, közelről ismerem, éltem már vele együtt, megbízható iparos, és pont arra kell nekem, amire tökéletesen alkalmas: az eddigi és szépen gyarapodó gyűjteményemet lejátszani.

Önmagaddal küzdesz

Kissé furcsa érzés, hogy amíg számomra az "előre" szó továbbra is ugyanazt jelenti: a high-end összefüggésrendszer keretein belül maradva nem téveszteni szem elől a célt, addig ez ma már réges-régen (ős)konzervatizmusnak számít. Ha valaki egy beszélgetésben vetné a szememre, kikérném magamnak. Én minden vagyok, csak konzervatív nem, kevés dolog tud jobban lázba hozni, mint egy friss lemezmegjelenés, vagy egy új szériás készülék. Ehhez nem kell mást tenni, mint akár egyetlen mondatot elolvasni, amelyet ezidáig leírtam; akár ebben a blogban, akár másutt. "A karaván halad, a kutya ugat", tartja a mondás. Ebben is van valami, valóban nem foglalkoztatnak olyan dolgok, amelyek a technológia tektonikus mozgásának és az élet lassú, de egyre gyorsuló ütemű internetre költözésével együtt járnak, ugyanis én továbbra is nagyságrendekkel jobbnak hallom a fekete lemezt, mint akármelyik tömörítetlen digitális formátumot. Persze, lehet, hogy tévedek, de a hifi értelme véleményem szerint nem változott: és az minőségi zenehallgatás lenne.

Kényszer, érdek, ösztönélet

Mindamellett, hogy várom és üdvözölni fogom azt a tervezőt, aki legalább egy tisztességesen megépített cd játszó szintjére tornázza fel a flacokat, továbbra is taszít, hogy vincsesztereken böngésszek file-ok között, hogy a napi nyolc órán túl is monitort bámuljak, hogy különböző torrent és szoftverfrissítő oldalakon kutakodjak. A telefonomon pedig többnyire telefonálni szoktam, mellesleg másra nem is alkalmas, ami többnyire nagy derültséget okoz a nálam technológialag fejlettebb homo erectusoknál. A jövő már itt van - olvasom száz helyütt, tömegével hagyják ott az emberek az eddig jól bevállt eszközeiket és rohannak, hogy helyettük újakat vegyenek. Lehet ezt sokféleképpen ideologizálni, de számomra egészen úgy tűnik, hogy csupán újabb, valamivel kényelmesebb tárgyakat vesznek, ami mondjuk nagyon hasonlít arra, amikor a hifista otthon magyarázkodik, amiért vásárolt egy másik erősítőt. Az újdonság most nem az, hogy ez jobban szól – kétségtelenül túlhaladott értékítélet, kit érdekel ma már a zenében a hangminőség? –, hanem az, hogy ez most a jelen. A gyerekek is a legújabb játékkal játszanak a legtöbbet, annó a gyártók pedig izgalmas újdonságként tálalták a távirányítót. Azt még nem tudni, hogy ez a láz hasonlatos lesz-e azokhoz a lufikhoz, mint a D osztályú erősítés, a DVD audio, az SACD és társaik. Pár éve walkmennel, később discmannel járkáltak az emberek, ma meg iPod-dal. Régen az volt a trendi, ma meg ez. Öt évvel ezelőtt a házimozi rendszerre vettek fel áruhitelt a családok, simán lehülyézték a mezei audiofilt, aki előre megmondta, hogy az öt csatornából semmivel nem fognak több információt hallani, mint a sztereóból, ráadásul tele kell raknod a nappalit idétlen műanyag dobozokkal. Mondjuk nekem ez a része a kultúrának zárva maradt, walkmenem sem volt, ahogy Buffaló cipőm se, és iPodom sem lesz. Tévém meg tíz éve nincs. Addig még azonban sokat kell keccsölnöm, hogy az Arm 3-hoz összejöjjön egy méltó futómű. Addigra valószínűleg megint más készüléket akarnak majd letolni a torkunkon.

Mondjuk némileg megnyugtató, hogy a marketing szlogenek nem nagyon változnak, a jövő formátumaira is azt mondják majd, hogy olcsó és kényelmes, ránk audiofilekre pedig azt, hogy ostobák és korlátoltak vagyunk, amiért ragaszkodunk egy letűnt világ letűnt eszközeihez. Pedig milyen jó lenne, ha ez is úgy működne, mint az evolúció: aki lemarad, az egyszerűen kihal. Nota bene: zenét zsebrádión is lehet hallgatni, bár annak megvan az a hátránya, hogy egy igen régi találmány. És amíg a futurisztikus rajzfilmek királyában, a Jetson családban megismert világ beköszönt, az alternatív bibliai idézettek között kutakodva ezzel az idézettel búcsúznék:

Hasonlatosak ők a kisdedekhez, akik beszabadulván a cukrászdába, belenyaltak minden fagyiba. Ne csodálkozzatok feleim, ha a játékos élvezkedés helyett hasmenés lett a vége.

*Egészen nagy összegben is mernék fogadni, hogy akinek milliós rendszere van, az is ingyen tölti le a zenéket. Őket nyilvánvalóan nyugtatja a tudat, hogy a befektetésük egyszer vélhetően megtérül. Ezzel szemben a lemezgyűjtő lúzereknek minden csak kiadás.