Vegyek vagy ne vegyek? – A high-end nem hifi

Ezt a szerkesztetlen gondolatok formájában megírt cikket e-mailben kaptam egy kereskedőtől, aki rendszeresen olvasta a bejegyzéseimet.

Azon túl persze, hogy ezt fel merte vállalni, még azt is bevallotta, hogy olykor sikerül olyat írnom, ami elnyerte a tetszését. Ebből egyértelműen következik az is, hogy máskor meg nem sikerült. Én persze továbbra is inkább írni szeretnék erről a hobbiról és nem a szakértő szerepében tetszelegni, ugyanis egy blog erről szól: mutasd meg mit tudsz írásban. Lehetsz a legjobb fülű és legtapasztaltabb őrült audiofil, ha nem sikerül megérinteni az olvasót, az egész nem ér semmit. Nyilván vannak területei a hobbinak, ahol nekem - mivel sohasem árultam semmit -, egyszerűen nincs semmilyen releváns tapasztalatom, így elfogadom és respektálom, amikor a kereskedők is megosztják a benyomásaikat a hifiről és a high-endről, főként akkor, ha nem az értékesítés támogatása a szándék, hanem a fogalmak tisztázása és az érdeklődők segítése. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy az általam megformált, kerek formába öntött verziót leközlöm a blogon, természetesen név nélkül, hiszen ez itt nem a reklám helye.

Először is tisztázzunk valamit. A hifi – túl a fogalmon, amit ehhez a szóhoz társítunk – egy szabvány, ahol a technikailag meghatározott frekvenciamenetnek, jel/zaj viszonynak és egyéb paraméternek kell megfelelni. A high-end nem éri be ennyivel: itt már a valósághű zenei reprodukció a lényeg. A probléma ott kezdődik, hogy a hifikészülékeket eleve tömeggyártásra tervezik, a megvásárlásukkor az egyik legfontosabb szempont az ár/érték arány. Az audiofil szemlélet, amely a high-end fogalmából alakult ki, mintegy azt követte le, ezzel szemben alárendeli magát a ZENÉNEK. Fontos, hogy kiemeljük: nem szabad lenézni azokat, akik hifi-vel hallgatják kedvenceiket, hiszen a hifi gyakorlatilag a high-end előszobája, ahová – gyakran hosszas tapasztalati útszerzésen át – a ranglétra különböző szintjeit végigjárva juthatunk el. Legtöbben beleesünk abba a hibába, hogy rengeteg (gyakran korántsem olcsó) hifi készüléket vásárolunk, keresve az ideálisat, nekünk legjobban tetszőt, esetleg a szobához, a bútorhoz illőt, amelyeket idővel eladunk – majd megint újat veszünk, és ezen rendszerek építése során a megfelelő zenehallgató lánc keresése átmegy egy másik hobbiba: eladok, vásárolok, az eladáson bukok, a régi termék árából újat veszek, stb. Amikor erre gondolok, ez nem a zenehallgatásról szól, inkább egyfajta játék, amiben a kereskedés és az alku a fontos, nem a zene. (Na meg a kényszer, de az ugye az előzőekből következik) Ha belegondolunk, és csupán magunknak összegezzük, a termékadás-vételbe beforgatott összegekből, kis türelemmel és a cél helyes meghatározásával bizony már a high-end kategóriába is beléphettünk volna. Feltéve, hogy a célunkat helyesen határoztuk meg: azaz a reális otthoni zenereprodukciót tűztük magunk elé.

 

Visszatérve az előző gondolathoz, járjuk körül egy kicsit a témát. A zenehallgató LÁNC megtervezésekor elsődlegesen azt kell figyelembe vennünk, mi is a valódi célunk. Az első kérdés, amelyen minden alapszik: miért is építünk audifil készülékekből high-end rendszert? A válasz nem más mint a ZENE reprodukciója. Nem valamilyen zene, és nem is akusztikai élmény, hanem a Zene maga a teljes valójában. Ezt a célt soha nem szabad szem elől téveszteni, minden lépésünket ennek tudatában kell megtennünk. A készülékek vásárlásakor nem szabad engedni az árak szirén-énekének, nem szabad rövid távra berendezkednünk. Megfontolt döntésekkel, lassan haladva sokkal jobb láncot tudunk összeállítani, mint meggondolatlan vásárlásokkal nem összeillő rendszerelemeket erőszakosan egymáshoz illesztve. Ne felejtsük el, hogy a hang, azaz a Zene útjában van a rendszerünk összes eleme. Leggyakrabban az alkatrészek és a készülékek számának csökkentésével érhető el minőségi javulás. Ha megnézzük a legjobb készülékeket, azt láthatjuk, hogy architektúrájukból adódóan szinte alig tartalmaznak alkatrészeket. Csak a legszükségesebb, a működés minimumát biztosító elemekből épülnek - azok viszont a legjobb minőségű, válogatottan jól sikerült példányok. Teljesen mindegy, hogy az alkatrész pontosan micsoda: egy ellenállás, egy kondenzátor, egy rövid vezeték, egy kimenőtranszformátor, egy cső vagy egy csőfoglalat: a cél, hogy a ZENE útját ne gátolja és ne szinezze el a hangot (Többek között ezért is elképzelhetetlen a hangszínszabályzó a high-endben).

Mindennek ellenére sajnos az emberi tényező még a hallgató és a zene közé fog állni: ez a stúdióban ülő hangmérnök, aki ha jól végezte a dolgát, csak ott avatkozik bele, ahol kellett, a munkája szinte észrevétlen marad. (Én még ide sorolnám a hallgatót terhelő előítéletelek sorát is, amit a szaksajtó tökéletlen értelmezéséből szereznek. Ehhez annyit tudok hozzátenni: olvassanak figyelmesen) Csöves készülékek a high-end-ben mindig is a határtalan lehetőségek tárházát kínálták a gyártók számára, mégis sokan próbálkoztak tranzisztoros rendszerek építésével, tegyük hozzá: több kevesebb sikerrel. Miért jobb a cső mint a tranzisztor? Erre nem tudok értelmes, számokkal leírható magyarázatot adni. Miért jobb a Stradivári mint a többi? Miért a Bösendorfer? Talán azért, mert a tranzisztoroknak a műszaki paraméterei jók, a csőveknek pedig a hangjuk. „A zene természeténél fogva analóg jel, mechanikai vibrációkból származik függetlenül attól, hogy forrása egy dob bőre, vagy egy hegedű húrja és vonója.“ Ha analóg a ZENE és analog a HALLGATÓ, akkor ebből következően a legalkalmasabb reprodukációs forrás a csöves ANALÓG technika a zenei reprodukcióra.

Ha már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy átestünk a hifizmus gyermekbetegségéből a high-end rendszerek építésébe, a legegyszerűbben egy kiállításon szerezhetünk benyomásokat, mivel ott teljes rendszereket, komplett zenehallgató láncokat mutatnak be nekünk. Tegyük fel, hogy hallunk ott egy erősítőt, vagy egy rendszert, amely az adott környezetben jól szól, és egyszerre megértjük, mit kerestünk eddig. Ilyenkor szinte automatikusan jön az inger, az azonnal feltámadó jelenség, amelynek egyenes következménye az előbb tárgyalt adok/veszek. Javasolt ilyenkor megnyugodni, újra meghallgatni a vágyunk tárgyát, tanácsot kérni a forgalmazótól, tevezőtől, leülni és átgondolni, hogy pontosan mivel jár egy ilyen készülékcsalád megvásárlása. Amenyiben ezek után is úgy gondoljuk, hogy szeretnénk ebben a nagyon szép és sok élményt nyújtó befektetésbe belevágni, csak akkor vágjunk bele egy valódi high-end rendszert építésébe.

Hosszú távú tervezés alatt értendő: minimum 10-15 évre való berendezkedés és zenehallgatási környezet kialakítása. Sokan nem tudják, de a rendszerek hangja érik és változik. Általánosan elfogadott, hogy 200-300 óra járatás kell a csöves erősítőknek, de évek múltán sokat finomodik a rendszer hangzása. A rendszert alkotó elemek közötti szinergia (együttműködés) szintén nagyon fontos. Ezért javallott a készülékeinket hasonló szintű berendezésekből felépítenünk, mert ha összerakjuk a világ legjobb erősítőjét egy rosszhangú lemezjátszóval akkor sajnos a rossz fog érvényesülni. A szoba méretét rendszer építéskor szintén figyelembe kell venni, mert egy alig 3-10 watt teljesítményű csöves erősítő nagy érzékenységű hangsugárzókkal nagy meglepetést okozhat hangerő terén. Az akusztikai buktatókra, úgy mint szoba alakja, az ajtók, ablakok, könyvespolcok szintén érdemes odafigyelni, mert a drága rendszerünk sokat veszíthet értékéből egy túlcsillapított szobában, csakúgy, mint egy visszhangosban. Az üveg bármennyire is rideg anyag, meglepően rugalmas tud lenni, nagy felületekben szinte együtt dolgozik a hangsugárzókkal. Egy ajtó és egy egy rossz helyen lévő könyvespolc ellenben sok fejfájást tud okozni. Az utolsó dolog az installáció, a készülékek megfelelő elhelyezése, a hallgató tér ideális helyének megkeresése.


Végül ha mindenünk megvan, le lehet ülni egy pohár bor és kedves hifi-s barátunk, barátnőnk/feleségünk társaságában zenét hallgatni. Egyik korongot a másik után. Mai rohanó világunkban ez különösen megnyugtató lehet, aki pedig minket Őrült Hifistának titulál, azzal nem kell foglalkozni, hiszen mindannyiunknak megvannak a maga egyedi perverziói.