Én ugyan nagyon nem szeretek nosztalgiázni, inkább a jelenben élnék, ha hagynának. De mivel sok ötletet kapok a kommentelőimtől és a kérdés-válasz most szokatlanul erősen indította el bennem az emlékezést, legyen akkor hát egy ilyen is, nosztalgiától csöpögő: „ó az édes ifjúság hamvas pírja a hifin”, vagy valami hasonló. Vagy még nyálasabban: „vallomás a kezdetekről”, avagy honnan indultam?

Családban marad

Azt most hagyjuk, hogy amit először el tudtam érni életemben, az a könyvespolcba aplikált lemeztartó volt, a tetején a lemezjátszóval. Aztán meg nagyanyám öreg csöves rádiója. Üres kazetták vásárlása zsebpénzből. Króm legyen vagy metál? Inkább a sima tédéká, abból több kijön. Az akkori barátnőm (és a mostani feleségem) szüleinek lakásában a polcon - időrendi sorrendben - az összes Hifi Magazin. Kellett egy kis idő, míg annyira beloptam magam a szívükbe, hogy kölcsön mertem kérni az egyik számot. Az egyik nyáron végigolvastam az összeset, betűről-betűre, a bevezetőtől kezdve a utószóig. Miért? Nem tudom én sem pontosan megmondani, valahogy érdekelt. Apósomnak egyébként közepesen komoly lemezgyűjteménye volt, elég jó ízléssel. Szerette például az orgona zenét, komplett készlete volt orgonalemezekből, négy-öt lemezes díszkiadások, gyönyörű fotókkal, de ott volt a polcon az összes Pink Floyd, és Fats Domino mellett az összes Queen is.

A rendszere a HFM ajánlásán alapult, de nem vett mindent készpénznek, NAD-ja például nem volt, helyette jobban tetszett neki az Orion egyik erősítője, azt használta a nagyobbik Orion (Bolero) hangfalakkal. Megépítette a HFM phono-t, a lemezjátszó Lenco volt, a hangszedő meg Ortofon. Józan, elektronika iránt érdeklődő emberként a merev rézkábelt ugyan alkalmazta, de ha kérdeztem, miért, csak legyintett egyet. Az igazi high-end azonban a szekrényen díszelgett, főhelyen: a négysávos Sony szalagos magnó, na meg a hozzá használt AKG 300-as füles. (Azóta sem tudom ezeket honnan és miképpen szerezte) Ezeket nem is nagyon mertük megérinteni, apósom szigorú ember volt, és mivel lányai voltak, amúgy is csak ő használta őket, akkor már csak ünnepnapokon, néha, ha én megkértem, hogy kapcsoljuk be. A dögnehéz Orion erősítőből egyébként volt még egy komplett példány, ami nem volt bedobozolva. A működő erősítő sem volt gyári, holott a paneleken ott volt az Orion felirat – azok a régi szocialista erkölcsök, ugye. Az egyik télen át is cipeltem magamhoz, összehasonlítani a saját erősítőmmel, amit az egyik ismerősömmel – szintén kezdő hifista – építettünk. Elkámpicsorodva vittem vissza, sokkal szebben szólt, mint az enyém.

Minden kezdet nehéz

Építettem én is, persze. Volt otthon minden: komplett alkatrészbolt, nyers panelek, trafók, kólásdoboz méretű elkók a táphoz, rádiótechnika, ezernyi kábel*, stb. Aztán mégis meggondoltam magam és nem választottam a mérnöki pályát. (Pedig nagyon jó tanáraim voltak, nem a tipikus bumburnyák, kinyúlt pullóveres műszaki értelmiségi). A high-end show-kon viszont ott voltam, ha tudtam. A kilencvenes évek végén tombolt a hifi láz, ebben az időszakban izmosodtak meg a ma is működő high-end disztribútorok. Volt minden, csak egy dolog hiányzott: a pénz. A csóró egyetemistának-főiskolásnak csak a nyálcsorgatás maradt.

Aztán valahogy mégis lett pénz. Jellemző, hogy az első fizetésemből is hangfalat vettem, az akkori sláger márkát: Jamo-t. Pocsék hangja volt, de nem lehetett mit tenni, azt kellett hallgatni. Amikor már rendszeresen kaptam fizetést, óvatosabb lettem. Ez az a korszak, amikor az ember egyik meghallgatásról a másikra megy, és pont semmit nem ér vele: ahány rendszer, annyiféleképpen van installálva, annyiféle hangzás, mindegyikben tetszik valami, van, ahol az egész lánc, van, ahol csak egy készülék, mégsem ezt keresi. A high-end show azért jó, mert felvillantja, hogy hova lehet eljutni, mihez is kell viszonyítani. Az egymás mellett felállított rendszerek közül könnyebb eldönteni, merre induljunk. (Akkor egyébként jóval nyitottabbak, segítőkészebbek voltak a kereskedők is, lehetett beszélgetni, ma ez már nehezen elképzelhető) Aztán a csalódás, amikor rájön az ember: drágán is van gyenge hang. Sőt, talán a legdrágább készülékek között van a legnagyobb szórás.

Az a jó öreg hifi

A hobbi számtalan ágából nekem az old hifi volt az első „kattanás”. Talán a HFM miatt meg a hetvenes évek miatt, ami iránt ma is érzek valamennyi nosztalgiát, a polaroid képek világa és az akkor készült filmek ma is a kedvenceim. A legalább 20 kilós Heathkit erősítőt, amely korántsem volt makulátlan, hiányzott néhány gombja, egy hajtáspajtás hátizsákban cipeltem haza, majd' leszakadt a karom. A hangja mégis nagyon tetszett, úgy volt tiszta, hogy nem volt száraz, úgy volt energikus, hogy nem kiabált, úgy voltak hangszerhangjai, hogy nem lassult le és nem esett szét. Úgy volt tranzisztoros, hogy volt benne valami a csövesek melegségéből. Ma már azt mondom, hogy egy akkori, kurrens Cambridge erősítő is tudta ugyanazt, sőt még többet is, csak ahhoz körültekintőbben kellett volna partnereket választani.

Ezek után jött a kirándulás az egyik ismerősömmel Tatabányára. El volt bűvölve. Mivel az ismerősnek, lévén ügyvéd, az anyagi része nem volt akadály, Ő már rögtön McIntosh-al indított, én egy kicsit csodálkoztam - volt vagy három cd-je -, de hát ettől függetlenül miért ne vehetne magának egy tuningos CD 304-et? Ami persze kellett nekem is. Az első kipurcant két hét alatt, de mivel akkor ezeket tucatszám hozták be az erre specializált lomisok, cserében kaptam egy másikat. Majd jött még kettő (!), két másik ismerősnek. Az mondjuk egy kicsit érdekes volt, hogy ha venni akartunk, akkor 50 volt az ára, ha ugyanazt eladni, akkor alig 10 E Ft, de könnyű szívvel túlléptem rajta és hallgattam boldogan. Mint minden láz, ez is lecsengett egy idő után, következett egy újabb, még durvább: a szélessávú hangdobozok.

Két pont között

Erre persze csuklóból lehet azt mondani, hogy az ember akkor még "nem hallotta" a különbségeket, mert nem volt elég tapasztalata. De hallotta, sőt, egészen konkrétan tisztában is voltam vele, hogy egy jó nagy zsákutcába fogok bekanyarodni, mégis mentem, mert akkor az elégített ki. Ugyanis ebben a dologban sokkal lényegeseb a pszichológia tényező: az ember elhiteti magával, hogy ez neki jó, és onnatól kezdve jó is. Ezért nem érdemes azon vitatkozni, meggyőző érveket sorolni pro és kontra a mindent überelő "jó hangról", nem az a döntő, hogy kinek van igaza, hiszen a választást úgyis mindenki önmaga, belül hozza meg. Kicsit olyan ez, mint a sport: az ember nem a győzelemért indul a versenyen, hanem a játék öröméért. Idáig azonban el kell jutni.

Azóta sok mindent akartam, sok mindent meg is szereztem, de végül a csöves elektronikák mellett maradtam, ebben is van nosztalgia egyébként, de mindegy. Mostanában - újfent és állandóan - szinte kizárólag a lemezek érdekelnek. Na meg az élő zenei események, de azt hiszem, ez más miatt van.

 *Egyszer megkerestem a város legnagyobb szerelvény és kábelboltját, ahol vettem a legvékonyabb kábeltől a még éppen kezelhető vastagságúig mindből 4-4 métert. Az akkori szürke (ruszki) kéteres telefonkábel szólt a legjobban, ha valaki ki akarja esetleg próbálni.