Olvasom a positive feedback review-ját az OTO SE Signature-ről. A cikk ott kezd, hogy hát kellene egy kisebb rendszer az irodába, mert az nem árthat, aztán oda lyukadunk ki, hogy az OTO kvázi feleannyiért szebben muzsikál, mint az ezüst Meishu.  

Ez persze "csalás" a javából, tudjuk jól, hogy messze nem ilyen egyszerű a dolog: mindig a teljes rendszer szól csak, nem annak elemei külön-külön. Mondjuk azt azért lehetett sejteni, hogy ezt az OTO-t nagyon összerakták, meg hát a fotókon is látni a súlyos kimenőtrafókat, és minden bizonnyal a többi alkatrész is minőségi, ha lehet ezt a jelzőt használni mondjuk egy katonai célra gyártott, Silvania elektroncsőre. És azt az emelkedettséget is érteni vélem, amiért a cikk írója éppen ebből a Cowboy Junkies dalból vett idézettel indít. 

Nem jellemző

Egyébként, ha már itt tartunk, Qvortrup feltűnően sokat dicsérte ezt a masinát, ami egyébként nem jellemző rá, mármint sem a feltűnés, sem a dicséret. (Egyébként az Audio Note termékei a szaksajtóban nem túl gyakori vendégek. Az értékesítésnek nem fontos eleme, hogy mindenki tesztelje. Ez a positive feedback review sem igazi teszt, inkább amolyan félig bemutató, félig élvezet.)

Most írjam le századszorra, hogy egyre közelebb van az ultimate hang? (A cikk címe: még több varázslat a varázsdobozból.) Hogy ez megint egy gesztus azoknak, akik nem tudnak, nem akarnak - némi túlzással szólva - az itthon értékmérőnek használt ún. “kisebb lakás” árát belefeccölni a hifi cuccaikba. Amennyibe ez az erősítő kerül, annyiért nem nagyon veszünk lakást, főként nem a városban, de még vidéken sem.

Egy időben nem értettem, hogy minek egy már alapból jól sikerült elektronikát vagy hangfalat még tovább húzni? Miért nem lesz abból egy új termék? Hiszen ezt tanítják a marketingben is: a prémium termék attól prémium, mert olyat tud, amit a sima nem. Itt van példának az egész mogyorós Milka csoki. Világos, a pronyó Milkában tört mogyi van, azaz mogyoró törmelék. A menő Milkában meg egész. Az egész mogyiért kérjük a több zsozsót. Kismókusok kenyérre is kenhetik, nagymókusok süteménybe is tehetik.

M mint mánia

Csak hogy a hifiben már ezer éve felütötte a fejét a Special Edition. Ezt a kommersz gyártók akkor alkalmazták, ha a termékük elkezdett kifáradni. Egy kicsit megpiszkálták itt-ott, majd kapott egy jó kis marketinget, miszerint nagyobb és szűrt tápegység, a kritikus pontokon finomabb alkatrészek, ésatöbbi. Volt, hogy igaz volt, és volt, hogy kamuztak. A komolyabb gyártók ellenben rájöttek arra, hogy ez egy járható út, hiszen van úgy, hogy a felhasználónk megszereti az adott terméket, nem akar váltani, vagy nem is tud, és ekkor igen jól jöhet neki az upgrade. Ráadásul nem kell egy teljesen új nevet bevezetni a vásárlók tudatába - az csak megzavarná őket.

Ebből aztán gyakran az lett, hogy a megpiszkált eredetiből egy egészen más hangzású készülék született, de alapvetően nem ez volt a jellemző. Létezik egy harmadik útja is az SE-nek: amikor a termék már nagyon régen jelen van a piacon, ennek ellenére a gyártó és a felhasználók is elégedettek vele, ám a technika időközben fejldődik, amit érdemes alkalmazni a termékekben is. (Erre a legjobb példa a Sugden A21)

Az OTO Signature esetében nekem úgy tűnik, mindegyik közrejátszott. Az is közhely mára, hogy a Note a legfontosabbnak az alkatrészek minőségét, egymáshoz hangolását és főként a kimenőtrafót tartja. Az OTO-ban mindegyik van, tehát érdemes volt újraéleszteni, kipolírozni és megmeríteni az élet vizében, ráadásul ez az erősítő az Audio Note egyik legismertebb terméke, igen sok hívet szerzett a márkának. Hogy milyen lett? Mint mindennek, ennek is érdemes utánajárni, megéri. Én azt mondom, hogy nagyon elrugaszkodtunk, de messze is érkeztünk.

Felmerül a félelem

A korábbi tapasztalataimban volt egy elraktározott tudás, miszerint a pentódás Single Ended kapcsolások komótosak voltak. Klasszikus zenére és akusztikus jazzre kivállóak, de a rockzene svungja és a lendülete már nem volt az igazi. (Éppen ezért tökéletes párost alkottak a J dobozokkal) Pentóda ide, pentóda oda, ez már a múlté. Már a sima OTO SE sem az a kissé alulhangolt mackó, mint régebben volt. Mindez persze nem az adott kapcsolás jellemzője volt, hanem a felhasznált alkatrészeké. A Note egyébként a kezdetek óta az alkatrészek fontosságát hangsúlyozza, ez talán nem véletlen. A Signature összes kritikus pontján – egy erősítőben mindegyik pont kritikus – Black Gate kondik, tantál ellenállások, profi csövek. És hát a kimenőtrafó. A lényeg, a lélek és a legfontosabb alkotóelem. Már csak a méretük okán is, ugyanis ilyeneket ezidáig csak jóval komolyabb vasakban lehetett látni.

Az Audio Note folyamatosan fejleszti a kimentőtrafókat és az alkatrészeket, a történetében, a történelmében jól látható módon van egy nagy ugrás. Nagyjából öt-hat éve jutottak el oda, hogy megszületett az áttörés az architektúra és a szerkezet tekintetében, azaz a közöttük lévő tökéletes összhang. Az, gondolom, nekik nem volt új, hogy a hangzás merre indult el, és hát pont a tisztaság és a lendület profitálta a legtöbbet. A kérdés tehát az, hogy Signature vagy sima? Én erre azt mondhatom: mindkettő. Hogy miért? Mert ma már annyi lehetőségünk van a rendszer egyéb részeit illetően, hogy bármelyik jó lehet.

Hova tovább?

Az ISIS és az olcsósított ezüst kábelek óta, valamint a hemp membránok és a új generációs cd-játszók, az új kar és az új futómű óta ezek a kérdések már nem úgy merülnek fel, hogy melyiket vegyem, hanem úgy: melyiket akarod? Hasonló a helyzet akkor, ha kisebb helyiségben hallgatunk zenét, ahová nem lehet, mert nem érdemes bevinni nagy dobozokat.

Nyilvánvaló, hogy a Signature a felsőházba készült, ha kellő körítéssel támogatjuk meg, akkor olyan tulajdonságok is megjelennek, amelyeket eddig nem ehhez a szinthez társítottunk, és hát pentódás erősítőhöz meg végképp nem, éppen ezért nagy vétel. Talán ezért is írták azt a Hongkongi Audiophil magazinban, hogy az eddig hallott legjobb EL84-es erősítő. Talán ezért is jutott erre a konklúzióra a positive feedback szerzője, már ami a zeneiséget illeti. (Én mondjuk ezt hallgatnám rajta:

Szóval a több itt tényleg több. (Például a bemenettől az előfokig futó, látszólag szalagkábel, ami valójában speciális ezüst szálakat rejt, csak hogy egyet a rejtett értékekből is felfedjünk). De a sima OTO-t sem kell félteni, csak nála egy kicsit nagyobb körültekintéssel kell eljárni. Én személy szerint azokra fogok egy kicsit irigykedni, akik a Signature szavaznak, de én persze máshogy állok ezekhez a dolgokhoz, itt a Vindicator előszobájában. Ami mégis talán a legjobb hír, hogy a fejlődés, ami az audiofil valóságban inkább az evolúcióhoz hasonlít, nem áll meg, hanem robog tovább. És ez így van jól. Nekünk lesz Tőle jobb.

A képeket a flickr-ről loptam.