Mielőtt belefogtam volna ebbe a cikkbe, azon gondolkodtam, hogy inkább egy olyat kellene hegesztenem, amiben a létező legolcsóbb madzagokat engedem össze az arénába; legyen egy ilyen hülyéskedő cikk is, amit például az angol audio lapokban néha elsütnek.

Ugyanis a brit hifi zsurnalisztáknak van humora, ami a magyarokról korántsem mondható el. Itthon mi komolyak vagyunk, vagy inkább csak nagyon komolyan vesszük magunkat. Figyeljük meg a többieket, jön egy béna komment, máris megsértődnek, aztán megy a durca és a morci, meg a nevetséges okoskodó odamondogatás – mint az oviban.

De mégis ott volt a nappaliba, a dohányzóasztalon egy rakás kábel. Amikor hazafelé jöttem a buszon, nevettem is magamban: ha most tudnák az emberek – békés utastársaim – hogy egy Tesco szatyorban viszek majdnem félmilliót kábelben, biztos más szemekkel néztek volna rám, mint egyébként. Napokig szemeztem az IC-kel. Minek ez nekem? – kérdeztem magamtól, most megint szentségelhetek, amíg a darumán ingó-bingó cd-játszóból kirángatom a rendszerint szoros csatlakozókat, meg bedugom a darumán ingó-bingó előfokba, ami mindig lebillen, hogy rohadna meg ott, ahol van. Már megint figyelnem kell valamire, mikor végre nyugi van, nehezen megszerezett szabadságom közepén tudnám hallgatni rendesen a rendszert. Mindegy, gondoltam, olyan ez, mint a meló: vagy megszereted, vagy menj, és keress valami mást.

Fő a nyugalom!

Csináltál már ilyet, nyugi, Atesz, lazíts. Lélegezz mélyeket. Nem baj, ha ismét lebillent az a retkes szar az üveglapról, gebedne meg, amelyik kitalálta, majd visszateszem az első cd cserénél. Nyugi, béke van.

Akik ismernek, tudják, nem vagyok egy ezüst fan. Eleve unom a hifiben az ideológiát, máshol is, de ez most nem tartozik ide. Nem szokásom berosálni attól, hogy voltak vannak, akik az ezüst kábelek hatását a kábítószerekével tartják rokonnak, ebből már kinőttem, meg hát sohasem szúrtam magam semmivel, szóval nem sokat számít. Mégis egy ezüsttel kezdtem. (Hm, ez most mi lehet? Extasy, speed, vagy valami más?). Egyszer már futottam velük egy kört, hátha jobb lesz a rendszerem, és hát hiába győzött egyik-másik, nekem a ritmus többet ért, mint a finomabb magasak, és a Note kart is legszívesebben Lexus-szal rendeltem volna, ha lehetett volna.

Az ész

Mindegy, bedugtam az új S-t, ami régen még ezüst burkolatban volt, most feketében van, kiköpött mása volt a V-nek, csak más volt rajta a felirat, és kevesebb szál volt benne. Mivel azonban az EU mindenféle előírást támasztott a gyártókkal szemben, új szigetelés után kellett nézniük, ami jó sokáig tartott, de végre találtak olyat, ami kiválthatja a korábbit, s talán még egy kicsivel jobb is. Idáig a marketing, és most jövök én. Korábbi meghallgatások során az S-t egy nehezen jellemezhető, lassúcska, amolyan még nem az igazi ezüst, de már nem is réz furcsaságnak találtam. Ha J dobozod van és tetszik a hangja, akkor vegyél S-t- gondoltam magamban, de én kerültem – biztos, ami biztos. Túl jellegtelen volt. Amolyan szürke egér. Igen-igen, gondoltam, van ilyen is. Miért ne? – ha el lehet adni.

Biztos itt is változott a szálak száma, nem tudom, de most már kéne egy ilyen. Gyors, akár egy bespeedezett agár. Szerintem Erik Truffaz sem hallotta ilyen tisztán a cinneket, mint én most a zenekarában, lemezről. Először az S.M.S.L kínai t-ampban hallgattam. A Lexus hozzá képest egy csúzos nyugdíjas, amit a magas frekvenciákkal művel, ahhoz pedig Rodolfó kéne. Nagyon él felül. Alul nem vékony, de megfogott. Van lendülete, akár egy lavinának. Feszes, mint megfeszített húr, és tiszta, mint az anyatej. Két egész napig hallgattam. Lement vagy 20 lemez. Az aránytalan tiniből pár év alatt bomba nő lett. Gondoltam is, mi lesz, ha ki kell húzni, és sanda pillantásokkal figyeltem a legvastagabbat a csapatból, eddigi favoritomat, az ISIS-t.

Minden egyben

Jó legyen, akkor folytassuk azzal. Az ISIS jelenleg az Audio Note kedvenc kábele. Egyrészt azért, mert újdonság, másrészt azért, mert az új „reference copper cable”, harmadrészt azért, mert tényleg jó. Jó vastag, az eddigi legvastagabb kábele a Note-nak, a legnagyobb dugókkal adják, mostanában minden shown ezzel demóznak, brutál vasakat kötnek vele össze, egyszóval szerintük nagyon rendben van. Tavaly volt nálam egy, azóta visszasírom – még akkor is, ha az én rendszerembe túl sokat hozott. Igen, sokat, mert a basszust olyannyira megdobta, hogy begerjedt a szoba, és mivel nem tudom a dobozokat előrébb húzni, a csajom meg nem engedi a nappalit mindenféle diffúzorral telerakni, kompromisszumot kellett kötnöm. ISIS ment, Lexus maradt, pénztárca örült. Nagyon más világ, mint az S. Az ISIS iszonyú telt hangú kábel, durva, de gyakorlatilag mindent átereszt. Amire eddig azt hittük, csak egy finom nüansz, azt most beleordítják a füledbe. Ha az S=sebesség, akkor az ISIS=dinamika. Iszonyú levegős, az elektronikában (az új Author lemez, Forward forever) az effektek úgy kergették egymást, mint amikor egy kanos vadászgörény átszalad a sötét úttesten a nőstény után. Az ISIS esetében nincs értelme a "részletezésről" beszélni, mert nincsenek részletek, minden a zenében van – ott van benne, része az előadásnak.

De ami a legjobb: az ISIS-nek „sötét” hangja van, azaz a csendek tele vannak morajjal, és én ezt imádom a hifiben, pontosabban a high-endben. Amikor egy számban hirtelen csend lesz, elhallgatnak a hangszerek, és ennek a csendnek súlya van, ott valami nagyon rendben van. Ha nem tudnám, hogy az ISIS sok nagyon finom réz szál szövete, simán rámondanám, hogy valami komolyabb ezüst, sokszázezerért. De nem. Alig több, mint 100 pénz. Ha én Audio Note lennék, nem adnék mást, csak ISIS-t. Magamat parafrezálva, ha akarod tudni, hol tart most az AN, vegyél egy méter ISIS-t. Szerintem ez a kábel simán kiváltja az ezüstöket, mély zeneiség, tiszta a teljes hangtartományban, nincs sem alja, sem teteje, értelmetlen a sávszélekről beszélni, ráadásul a basszusa nagyon erőteljes. Az igazi erényeit viszont komolyabb láncokban villantja. Meghallgattam egy ilyenben is, mit mondjak, volt hatása. Iszonyú attackok, üt-vág, rombol, de közben sima és már-már selymes. Nem tudom, honnan szerezték ezt a réz szálat, de hogy képtelen torzítani, az biztos. Az ISIS után minden sávhatároltnak hat, laposnak, unalmasnak, érdektelennek.

A lélek

Két hétig szívtam a kábelekkel. A második hét elején döntenem kellett, merre tovább. Volt még egy V-m, az újabb típus, több ezüst szállal, de vékonyabb kiszerelésben, az előbb említett szigetelés miatt, illetve hát egyre finomodnak a gépek, amelyekkel a kábeleket gyártják. Na a V-t kifejezetten nem szerettem, ugyanis a legkisebb lánc, ahol kiegyenlítetten szólt, többe volt, mint amit rövid életem során összesen pénzt eddig láttam.  (Egyszer, amikor a lakást vettük, egyszer meg voltam egy páncélteremben, és egy pillanatra beláttam a szekrénybe) Ez az előítélet most is élénken élt bennem, arra számítottam, hogy majd minden elbillen, elkezd csillogni-villogni a magas tartomány, alul meg kifogy a szufla, és kapok jó sok tiszta énekhangot, tiszta torkokat, üde leheletet, de oda lesz a ritmika, a gitár húzása és a bőgő teste, kopogó dobok, halk basszusgitár. De megint tévedtem. Az új V olyan, mint az S ellentéte. Ha az S az ész, akkor a V a lélek. Egy nap után, miután kihúztam az ISIS-t, és megint lebillent a cd-játszó a darumákról, kezdtem magam úgy érezni, mint egy hullámvasúton, egyszer fent vagyunk, egyszer meg lent. Imádtam az ISIS-szel kergetni a rendszert, ahogy a rock zene végighorzsolta az idegeimet, úgy most a klasszikus lemezek maradtak bent.

Egy-egy elcsendesülő molto allegro könnyeket csalt az ember szemébe. A Sade live lemezen, a Moon and The Sky*-nál visszafojtott lélegzettel hallgattam a szintetizátor fölött aranylóan búgó Sade-t (Istenem, milyen szép volt ez a nő 20 évvel ezelőtt…) A V egyébként, ha ezt eddig nem mondtam volna, igazi ezüst kábel. Azaz: nem csak a tonalitás van rendben, hanem odakerül a fény is a hangszerekre, amit az ezüstökben szeretünk, és az a plusz szín az egész zenébe, amitől hihetetlenül élő lesz. A V nem tud kemény lenni, nem is akar, neki a finomságok állnak jól - és ezzel jól vissza is él, azaz még többet mutat, mint amire számítasz. Ha van egy közepesnél jobb rendszerünk és meg akarunk rendülni nap mint nap, akkor V-t kell venni, nincs mese. Az új V levetkőzte elődeinek érdes magasait és harsogó közepeit, minden a helyén, a basszus elég mély, a hangszerhangok fenségesek, tiszták és igazi fényük van. Lágy, de nem bágyadt, feszes, de nem éles, egyszóval egyben van. Még én is élveztem, és azt hiszem, tőlem az a legnagyobb dicséret, ha azt mondhatom: egyáltalán nincs ezüst hangja.

*Sajnos ez a klip iszonyú nyálas, de mindenképpen be akartam illeszteni a zene miatt.