Gitár a szimfóniában - új zenék

Alapjában véve szeretem koncept lemezeket, kedvelem, amikor valami túlmutat önmagán, amikor a zene kilép a szórakoztatás kliséi közül és képes valamit közölni azon kívül is, hogy szépek, kellemesek, andalítóak a dallamok, stb. Így ebben a posztban többnyire konceptlemezeket szeretnék ajánlani.

Az elején két női előadót fogok röviden bemutatni, két egymástól szögesen eltérő zenei stílusban és megközelítésben készítettek egy-egy lemezt. Jöjjön először a nehezebbik. Julia Holter húszas évei közepén járó zenész, aki immáron harmadik lemezét jelenteti meg. A Loud city songs jóval több, mint egy újabb lemez a nagyvárosok hangulatáról és azok zenei lenyomatáról. A zene rendkívül rétegzett, összetett, csakúgy mint a szövegvilág. A főtéma egyébként egy opera, ami Párizsban játszódik a múlt század közepén, ennek áthallásos, megidézett és erősen reflektált szövete adja a kiindulási alapot, ahol a zenei megoldások és az énekhang hoz létre egy kulisszaszerű, de nagyon erős hatással bíró montázst, ezekből születnek a dalok. Julia Holter olykor suttogásig halkuló énekhangja ebben a kulisszában mozog fel és le. A Loud city songs – mint általában a komolyabb művek – saját világgal bír, saját univerzumot rendez be magának, ebbe a világba hívja a hallgatót is. Nagyon jó lemez, el lehet benne veszni, és amellett, hogy olyan, mint egy zenei képekből összeálló mozi, képes egészen bonyolult üzeneteket is átadni. Mindemellett zeneileg is furmányos, nagyon sok akusztikus hangszerrel, finom megoldásokkal, sűrű szövéssel és olykor katartikus csúcspontokkal.

Laura Veirs korábban már jegyzett altcountry előadó volt, akinek a könnyen megjegyezhető és simulékony hangja vitte el a lemezeit. Egy ideig úgy tűnt, hogy a független vonalon mozogva képes lesz a country ha nem is sötét, de legalábbis melankólikus irányzatában megvetni a lábát. A kétévente érkező lemezei és a maga köré gyűjtött zenekara azonban sehogy sem találta a közös hangot és irányt, így a lemezek sajnos közepesek lettek, egy-két jobb pillanattal. Időközben azonban Veirs anya lett és ebben a szerepben talált magára, zeneileg is a gyermeki szimbólumrendszer és világ felé fordulva.

A legfrissebb lemezén (Warp and Weft) terhesen játszik, a szerzeményeket itt is átszövik a felnőtt világba beszűrődő gyermeki gondolkodás és az azzal együtt járó tisztaság. Talán ez a legnagyobb előnye, a letisztultság, Veirs hangja mellett. Nincs katarzis, ezek egyszerűen jól meghangszerelt és finoman előadott, már-már nyugtató, akusztikus szerzemények, egy-két kivételtől eltekintve, olyanok, mint egy tiszta őszi délután – ha lehet ilyen közhelyes hasonlatot használni. Zeneileg nem fog semmit megújítani és új irányban sem tapogatózik, viszont érett és egyáltalán nem unalmas, bár a figyelmet megköveteli.

Mark Lanegan-nel kezdek úgy járni, mint az ecm-mel. Majdnem minden ajánlóba jut egy lemez tőle, ez most is így lesz. A karcos hangú énekes legutóbb egy feldolgozást lemezt adott ki, Imitations címmel, amelyen olykor sikerült belecsúszni egészen stílusidegen megszólalásba is, például amikor franicául nyekeregve adja elő az Elegie Funebre című dalt, szerencsére az albumon csak egy ilyen mellényúlás van, a többi dal a szomorkás hangulat, a korrekt hangszerelés és a zenei anyagokban elvétve előforduló irónia uralkodik, ami bőven megér egy ajánlást. Lanegan-nek sikerül a görbe tükröt úgy fordítania a hallgató felé, hogy nem az eredeti dalok paródiája, hanem egyfajta duplafenekű megszólalás lett a végeredmény.

Nem is az, hogy a szomorkás hangulat még inkább le van lassítva, már-már vontatott, hanem az, hogy a hangszerelés és a megszólalás mennyire játszik rá a nosztalgiára, mennyire tolja el magától vagy éppen mennyire veszi komolyan. Mindez a dalokra rárakódott vastag porréteget a saját képére alakítva, egészen sajátos atmoszférát teremt. Jól példázza ezt az I'm not the Loving kind című szerzeményhez készült videó is, ami egészen jól sikerült. Az öreg, kiégett cowboy mélabús tekintete, ahogy bámul maga elé, az tökéletesen mutatja egyrészt az öregedéssel járó lelki kiszikkadást, a csalódottságot, egyben ennek rezignált tudomásulvételét, ami azért valahol mégis humoros.

Pszichó-afro-space jazz, vagy valami ilyesminek lehetne nevezni azt a zenét, ami a Heliocentrics játszik. Korábban készítettek lemezt például Mulatu Astatkeval, a legendás etióp jazz zenésszel. A legutolsó nagylemezükön folytatják, amit eddig is: azaz néhány perces, sejtelmes, vagy éppen elszállt hangkollázsokat játszanak, kifejezetten filmezés áthallásokkal, furcsa ritmusokkal, kizárólag akusztikus hangszerekkel. A komplett zenekart felvonultató együttes, 13 Degress of Reality című albumán, mintha egy-egy noir film jelenet alá komponálta volna a füstös, olykor meg-meginduló űrdzseszt, ami azért áthajlik funkba, és olykor world musicba is. A rövid szerzemények ellenére nagyon jó kis lemez ez, végig fenntartja a hallgató figyelmét, és néha egészen váratlan fordulatokkal jutunk el a jazzes bevezető után valami fura elfolyó, space hangzásba, majd vissza. Szeretem a direkt nyersre kevert, tiszta hangzásukat, a hirtelen váltásokat, emellett van valami sajátos hangulata is a zenéjüknek, amit eddig sehol másutt nem találtam. A borítóik pedig mindig meg tudnak lepni, annyira pszihedelikusak. Recommended.

Az elektronikai szintér szokás szerint sokkal gyorsabban pörög, mint a többi, nehéz választani, így első körben - szokásomtól eltérően - egy digitális megjelenést ajánlanék, méghozza az egyik legjobb hazai bass music producer hamarosan megjelenő legfrissebb anyagát. Cadik: Full emptiness címmel érkező, a Chi recordingsnál megjelenő lemezéről folyamatosan tesz fel zenéket a soundclod oldalára. Cadik amellett, hogy az egyik legjobb hazai dj, kiváló producer is, újfent egy igen érdekes albumot készített, a saját, jól felismerhető stílusjegyeivel, ráadásul olyan szerzeményekkel, amelyek egyrészt már messze túlhaladták a kortárs hiphop címkét, másrészt nagyon jól sikerültek.

Példának elég ideillesztenem a Where I’m from címűt, ami egészen jól tükrözi azt a hangulatot, ami most jellemzi ezt az országot. Színes, olykor mély és kidolgozott, átgondolt szerzemények találhatóak a lemezen, kellemes anyag – még akkor is, ha nagyon hiányzik a cd.

A Machinedrum művésznév mögé bújt Travis Stewart (A róla készült pr fotókon többnyire úgy néz ki, mint egy nyugat német pornósztár egyenesen a hetvenes évekből) nem ismeretlen az elektronikus zenét követők között, de valamiért éppen mostanában kezd úgy igazán reflektorfénybe kerülni, a legutóbbi lemezét, a Vapor City-t már a ninjatune gondozza, így biztos, hogy sokkal több emberhez fog eljutni, mint a korábbiak.

Az eddig szétcsavart és kattogó, olykor túlgondolt és ütemközpontú zenék, remixek helyett ezen a lemezen sokkal egyszerűbb, de talán éppen ezért sokkal hatásosabb szerzeményeket sikerült készítenie, még nyomokban dallamot is fellelhetünk a Vapor City-n. Az olykor „okos”, olykor pedig szinte teljesen lecsupaszított, egy-egy ötletből kialakuló trackek igen erős lemezzé állnak össze. Közhely, hogy a legtöbb ilyen típusú anyag lehetne akár egy zenei utazás is, sőt erre a Machinedrum klippek még rá is tesznek egy lapáttal, de a szerzeményeknek tényleg van egy utaztató elkalandozó, meditatív jellemzője. Egyszóval érdemes beszerezni, van vinylen is.

Ha már ninjatune, akkor nem tudok elmenni Fink hamarosan megjelenő koncertlemeze mellett, amelyet a trió a Royal Conertgebouw szimfónikus zenekarral készített. A videót ugyan egyszer már elsütöttem a facebook-on, de ide is beillesztem, szerintem nem sok mindent kell hozzáfűzni, még ezen a kompresszált felvételen is átjön, mennyire erős anyag lesz ez, még akkor is, ha „csak” egy koncertfelvétel.