Music is my medicine - lemez ajánló

ahmad-01.jpgAhmad Jamalt szerintem senkinek nem kell bemutatni, a ma már veterán zongorista 28 évesen lett sztár az 1958-ban megjelent But not for Me című lemezével, azóta instant jazzlegenda.

Játéka könnyed, szinte csilingelő, ugyanakkor letisztult és virtuóz. Jamal nyolcvanhárom évesen sem hagyott fel a zenéléssel, sorra jelennek meg lemezei, a legutóbbit érdemes közelebbről is megismerni, nekem legalábbis a straight ahead jazz lemezek tömkelegéből messze kiemelkedik a Saturday Morning, ami nem is igazi sorlemez, hanem egy ún. studio session. A Down Beat szerint Jamal ismét a régi fényében tündököl, játékán nem hallani az eltelt időt, annál inkább a frissességet, innovációt, mintha ivott volna a fiatalságát garantáló mágikus forrásból.

Az évtizedek óta állandó trióját kiegészítette egy ütőhangszeressel, a zenekar tökéletesen leköveti Jamal zenei gondolatait, a Saturday Morning friss, üde és játékos, tele élettel, energiával. A lemezen többnyire sztenderdeket hallhatunk, olykor mélyebben, olykor csak éppen, hogy áthangszerelve, újragondolva. Remek lemez, hallgatása közben valóban úgy érezni, hogy Jamal nem öregszik, játékában ott a swing, a tapasztalat, és a jazz nagy korszakából az a nehezen megfogalmazható tűz is, ami egyszerre intellektuálissá, színessé és felemelővé teszi ezt a zenét. 

Gregory_Porter_.jpgÚgy tűnik, hogy a Blue Note mostanában takarékra csavarta a lemezmegjelenéseket, illetve a korábbi dolgaik újrakiadásából él, ám a legújabb felfedezettjük, Gregory Porter telitalálatnak tűnik. A gospel énekesként induló Porter hangja elképesztően simulékony és hihetetlenül tiszta. Az orgánuma nem ül rá a hangjára, tökéletesen uralja a teljes tartományt, olyan színekkel, hajlításokkal játszik, amit mostanában egyetlen élő férfi énekestől sem hallottam, bár lehet, hogy csak elkerülte a figyelmem. A Liquid Spirit kissé utal Porter hangjára is, ami tényleg szinte folyékony, annyira hajlékony. A lemezen hallható dalok egyébként többnyire a saját szerzeményei, vannak jazzesebb és vannak gospelesebb darabok, szerintem egyik jobb, mint a másik. Kint már most elég nagy a felhajtás körülötte, eddig minden általam olvasott kritika áradozott róla, például nagyon jó dalszerzőnek tartják, talán nem véletlenül. A Liquid Spirit egyébként a harmadik lemeze, de első a Blue Note-nál. 

Bill Frisell-ről már sokat írtam, de még többet tudnék. Az egyik olyan zenész, akiről azt gondolom, hogy szegényebb lenne a világunk, ha nem lenne. Amit Frisell csinál, számomra az maga a jazz, bár egy jó ideje inkább kamarazenekarral dolgozik és szinte kizárólag különböző projektekbe fekteti mindazt, amit a zenéről vagy az életről úgy általában gondol. Így persze ezek nagy szavaknak tűnnek, de meghallgatva egy-egy lemezét már nem érezzük földtől elrugaszkodottnak az állítást. Az utóbbi időben szinte kizárólag zenei vagy inkább hangzó történeteket mesél, utazásainak, kalandjainak - zenei és eredeti értelmében véve is - állít emléket.

Legújabb lemeze, a Big Sur, amit már nem a nonesuch adott ki, hanem az OKeh records, ha lehet, akkor ennek az utóbbi történetmesélő, "utazós" lemeznek az esszenciája. A Big Sur sok mindent magába olvaszt, egyrészt elképesztően filmszerű, másrészt nagyon mélyen táplálkozik abból az ihlető forrásból, amit Frisell a Big Sur nevű tájon - itt "találkozik" a Csendes-óceán Santa Lucia hegyeivel - érzett vagy gondolt. Írt darabokat például állatokhoz, a ritmust és a hangszerelést is úgy állították össze, hogy tükrözze a táj, a hegyek és az általuk keltett érzéseket, benyomásokat. Frisell ebben elképesztően jó: már a korábbi dolgai is fantasztikusak voltak, kezdve az alig ismert, mégis kultikus fotós képeihez komponált lemezétől, Disfarmer-től, egészen a John Lennon dalaiból írt átirataiig. A Big Suron egyébként Frisell két állandó együttesét olvasztotta össze, a Beautiful Dreamers triót és a 558-as quartet-et, azaz egy gitár alapú jazz trió kiegészítve egy vonós négyessel. Nálam a Big Sur eddig az év lemeze, ajánlom mindenkinek. 

Úgy tűnik, hogy ebben a posztban csak nagyágyúk szerepelnek, legyen akkor még egy melléjük. Carla Bley új lemezt adott ki az ecm-nél Trios címmel, amelyen korábbi, azóta sztenderddé nemesedett szerzeményeit játssza Stew Swallow-val és Andy Sheppard-dal. A remek dalszerző és csodálatos zongorista saját magát dolgozza fel, újragondolva, újraértelmezve darabjait. Halk, de nem csendes, elmélyült szerzeményeit hallhatjuk a lemezen Bley dinamikus, erőteljes stílusában. Carla sem egy mai csirke már - a beillesztett videóban látszik mennyire göcsörtösek az ujjai -, de ez nem ronjta, nem tudja lerontani a minőséget. A Trios szintén egy non plus ultra lemez. Az alant látható videóban egy élő felvétel látható-hallható. Epic.

A végére hagytam egy különlegességet. Darkside néven alakított duót az elmúlt évek egyik fiatal, elektronikus zenei felfedezettje, a francia, de New Yorkban élő Nicolas Jaar és Dave Harrington. A Psychic címmel kiadott lemeztől a mindig szigorú pitchfork egyből dobott egy hátast, és megszórta a maximum adható 10-ből 9 ponttal. Én ennyire nem vagyok lelkes, de kétségtelen, hogy Jaar iszonyúan tehetséges, a Psychic pedig egy remek lemez. Ideillesztem az album felvezető trackjét, ami a maga 11 percével hipnotikusan építkezik, majd finoman vált át drone-ból valami meghatározhatatlan, jobbára az idm mezsgyéire tévedő, modális, melankólikus elektronikába, majd abból housba, hogy végül egy vokál mintával kiteljesedjen.