A rossz hangú erősítők után következzenek a rossz hangú hangfalak. A változatosság kedvéért most kezdjük a dolog másik oldalán. Tegyük fel, hogy jót szeretnénk.

Ugyan ki ne szeretne jót, már halljuk is az ovációt: mindenki azt szeretne. Ti mindannyian személyiségek vagytok – mondja Brian a tömegnek, és igen, ez is talált. Azok vagyunk! Én még azzal a hajmeresztő gondolattal is eljátszottam, hogy nem másoknak, hanem magamnak akarok jót. Én már csak ilyen önző vagyok. Viszont itt mindenki előtt felajánlom, hogy kövessetek bátran, mindent meg fogok osztani!

Mindannyian egyéniségek

A DIY egyik legnehezebb dolga a hangfalakkal van. Erősítőt építeni sem egyszerű, sőt egy cd futóművet sem, de a legnehezebb hangfalat. És nem csak a mérésről van szó – viszonylag keveseknek van otthon süketszobája. Sokkal inkább arról, hogy a kereskedelemben kapható hangszórók párba válogatása a vásárláskor többnyire nem megoldott. A külső formára kiköpött egyforma hangszórók simán eltérhetnek ezer és egy dologban. Ha pedig relatíve olcsó hangszórót veszünk, majdnem biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk két teljesen egyformát kapni.

Ettől függetlenül a hangfalépítés az egyik legnagyobb fun, én legalábbis mindig szerettem fával dolgozni, és a végeredményt is jól esik nézni, főleg, ha pofásra sikerül. De van még hátrányuk bőven, ha már itt tartunk, soroljuk is fel őket. A hangfalakat mostanában először modellezni szokták. Van erre számtalan szoftver, ami nagyon szépen megmutatja nekünk, hogy a hangszórónk hol és miért fog rosszul, avagy jól teljesíteni. Aztán még azt is meg tudjuk velük tervezni, hogy milyen hangváltóra van szükségünk. Feltéve, ha tudjuk, hogy a hangszórónk alapból milyen hangkarakterrel rendelkezik. Vagy azt, hogy hogyan viselkedik egy kevésbé csillapított pozdorja dobozban. Vagy azt, hogyan egy általában túl merev mdf-ben, esetleg egy sokkal élőbb, ám jó drága rétegelt lemezből készültben. Vagy mondjuk egy olyanban, amiben mind a három van, csak hogy könnyű legyen a dolgunk. Szép dolog a frekvencia menet, de nem minden.

Jobb ma egy fejes, mint holnap egy gyomros

Mindezeket még megfejeli a váltó alkatrészeinek saját hangja, plusz a belső kábel, a belső csillapító anyag mennyisége és eloszlása, stb. Nem véletlen, hogy a hifiben a hangfalak a legdrágábbak, mint ahogy az sem, hogy lehet kapni pár tízezerért hangszórót meg lehet kapni százért is. Ha mindazt a sok mindent összevetjük, amit az előbb felsoroltam, ami nagyban befolyásolja a hangzásbeli végeredményt, könnyen rájöhetünk, hogy a lehetőségek száma kezd a végtelenség felé tendálni. Illetve azt is realizáljuk, hogy mindezek kipróbálása legalább tíz, de lehet, hogy több évet is elvenne az életünkből, arról nem beszélve, hogy egy komplett erdőt ki kellene irtani ahhoz, hogy a deszkamodelleket legyártsuk. De hát nem pont ez a DIY-ben a szép?

Az igazi DIY mindig félkész, valamit mindig lehet és kell is rajta még javítani, módosítani. Ugyanakkor meg nem egy és nem kettő DIY modell tudott meglepetést okozni, olykor nem is kicsit. Egy időben én magam is elpiszmogtam egy tíz centis kis szélessávúval, soha nem bántam meg, még akkor sem, ha a ráköltött pénzből simán vehettem volna egy gyárit, ami minden bizonnyal okozott volna annyi örömet, mint az a nyers mdf doboz, amit aztán egyik rosszabb pillanatomban a fürdőszobában lefújtam matt feketére. (Senki nem csinálja utánam, teljes őrültség, a festékszóró párája beül a legkisebb résbe is, jobb esetben alig látható, rosszabban lemoshatatlan módon beülve például a csempe fugázása közé. Ez így persze bagatell, messziről annyira nem is látni, nyugtatja magát az ember. A faszt nem. A gáz akkor kezdődik, amikor ki kell magyarázni, mégis hogy a rákba került fekete zománcfesték a fürdőszoba csempéjére?!)

Van, ami milliókba kerül! 

Aztán ott van még az a gond is, amit nagyjából minden hardcore DIY-estől hallottam már, örök és elkoptathatatlan érv: gyári papundekli dobozba behányt olcsó hangszórók is tudnak jól szólni. Úristen, hány ilyen fórumbejegyzéssel találkoztam már! Ebben és ebben ez a kínai hangszóró van, mégis milliókba kerül, stb. Valóban. Nekem is sikerült néhány pillanatra megpillantani a kis 10 cm-es hangszóróval olykor-olykor az alagút végét, amin esetleg egy kész produktum is kipottyanhatott volna, de valahogy mégis elhangolódott. Pontosabban rájöttem, hogy ami nekem tetszik, az még nem igazán jelenti azt, hogy jó is. Ehhez szükséges lenne az tudás, amit a többi rendszerben produkál a szívem csücske. Igazán elkeserítő tud lenni, amikor az ember meghallgat egy használt, tíz évvel ezelőtti dobozt, amiben valami olcsó papírhangszóró van, a tekercsében meg egy noname elektrolit kondi, és könnyedén, csuklóból lezenéli a miénket, amiben csak a kábel többe kerül, mint amaz mindennel együtt. Ha ez téged idegesít, kedves Csináld Magad Jelölt, jobb ha bele sem kezdesz.

És akkor még nem beszéltem a fóliázott pozdorjáról, amiből készült, meg a filléres műanyag csatlakozókról, ja és a tyúkbélről, amivel bekötötték! Ezekkel lehet csak igazán a DIY-erek arcába kergetni a vért! Hosszú, végig google-ozott éjszakák okozta szürke szemráncok, amíg kiválasztottuk a hangszórót. Osztás-szorzás, majd a napok, amire a doboz elkészül, és a végén mindig kell valamelyik oldalt csiszolni, hogy síkban legyen. Vagy amikor a harmadik réteg festék egyszer csak megreped. Megmagyarázhatatlan, ám várható mementóként a doboz punnyadt és lassú hangú lesz, mindannak ellenére, amit belefeccöltünk. Plusz a szeretet, ugye. (Mondjuk akkor szereted a legjobban csinálni, amikor begyömöszölve a csillapítást nem fér már be a kezed, hogy igazíts valamit a váltón, és jól lehorzsolódik róla a bőr.) Vagy éppen, amikor a sima, nyers pozdorja ezerszer jobban szól, mint a szépen lefestett, majd öt réteg lakkozást kapott doboz, tükrösimára polírozva.

Nem fenékig tejfel

Ilyenkor felér egy öngyilkossággal bekötni a kommerszet, amiből sorozatban gyártottak több ezret és szebben szól rajta a hegedű, még akkor is, ha pontosan halljuk, hol hamisít. Szóval a DIY sohasem fenékig tejfel, éppen ellenkezőleg. De talán pont ezért az önkínzásért csináljuk. A játék öröméért. Normális felnőtt ember egyébként is azt tanítja a fiának, hogy játszani az örömért kell és nem a győzelemért. Hát ez a DIY-re maximálisan igaz. Győzni ugyanis nem fogunk soha, a dolog nem is erről szól. Ha győzni szeretnénk, akkor ajánlatos megfizetni azt a tudást, amit a specialisták már kifőztek a maguk kis varázs-szelencéjében, és nem hallgatni azokra a huhogókra, akik ferde szemmel mutatják a mérési adatlapokat. Na ugye, hogy ott van egy csúnya pukli 10 kilóhertznél!

Ha mégis úgy döntöttünk, hogy belevágunk, fel kell vérteznünk magunkat jó pár olyan dologgal, amivel azért valamivel könnyebb lesz az életünk, legalábbis addig, amíg az első prototípus megépül. Például nem árt, ha eldöntjük és folyamatosan szem előtt tartjuk a célt. Nem azért építünk, hogy versenyezzünk a „nagyokkal”, hogy lenyomjuk A tetszőlegesen kiválasztott Márkát, és nem is azért, hogy hangfal-szépségversenyen induljunk. A komolyabb brandek termékeit nem fogjuk megszorongatni, a világ sajnos nem így működik. Bár vannak, akiknek önbizalmat ad, ha kimondhatják, ők jobbat építettek, mint az a bizonyos Márka. Ám legyen: jobbat építettetek!

Az sem lehet célunk, hogy méricskéljünk, mi mennyi. Vagy éppen a frekvencia menet egyenessége, ami egyébként rohadtul nem sokat befolyásol egy hangfal hangjában, bár kétségkívül jól mutat mint adat.

Senki sem mindenható

Fontos tudni, hogy az internet nem mindenható, és a fórumokon többnyire ordas ostobaságok keverednek a jó szándékú, de amatőr meglátásokkal. Főleg a külföldiekre igaz ez. A leglelkesebbek mindig azok, akikről aztán kiderül, hogy egy CAT-7es szerelőkábellel összegányolt, tíz éves és halál kommersz, mondjuk Rotel erősítőjük van, és dvd-ről hallgatnak zenét. A profi DIY-esek általában egészen pontosan ugyanúgy őrzik a titkaikat, mint a gyártók. Kedvesen és udvariasan vezetnek félre, majd amikor megszívtad, őszintén sajnálkozva felajánlják a segítségüket: pénzért.  

Az ingyenes tervek és a gyári ajánlások többnyire rosszabbak, mint az amatőrök által kikísérletezett, messziről gagyinak kinéző modellek.

Ami túl bonyolult, az majdnem biztos, hogy csalódást fog okozni. Az összehajtogatott, ezernyi hajtással dolgozó fatemető dobozok a végén 100 kilósra hízva csak foglalják a helyet, képtelenség velük dolgozni, a túlcsillapított doboz nem rezonál, majd minden hangszóró hangja megdöglik benne. Illetve kell hozzá egy profi asztalos műhely, komoly gyakorlat, hogy egyáltalán meg tudjuk valósítani. Öt darab pillanatszorítóval nem fog menni. De volt olyan is, hogy építés közben jöttünk rá, az egyik lap méretét véletlenül elírták, így nem ért össze a tölcsér egyik hajlata. Ment a kukába az egész.

Az igazi DIY tízparancsolata

A tölcsérek nagyon nagy hányadának egyébként is irtózatos doboz hangja van.

A Fostex-ek bármennyire is tűnnek nagyon profinak meg japánnak, meg banánnak, a többségüknek hideg, távolságtartó, éles és bántóan magasba húzó hangja van. Érzékelhető mélyhangot nem lehet belőlük kinyerni csak komoly nehézségek árán. Ráadásul drágák.

A műanyag és a fém, az egyéb jól csengő membrán nevek általában egyedi hangúak. Vagy bejönnek, vagy nem. A jó szélessávú hangszóró papírból van.

Az AlNiCo mágnes nem garancia semmire.

A nagy érzékenység szintén nem garancia semmire.

Soha ne higgy a szemednek! Ami szép, nem biztos, hogy jó is.

A kifejezetten erre specializált internetes vagy papír alapú magazinok által jó előre ki- és bemért, vagy a már meghallgatott és bevált dobozokkal érdemes foglalkozni. Ezekben általában akad mindig valami finomítani való, amivel elpiszmoghatunk.

A kínai hamisítvány cuccok egy része iszonyúan gyenge, de nem minden gagyi, amit Kínában gyártanak. Nekem például voltak kínai hangszóróim, amik jól szóltak. Olcsóak voltak és jók. Kiszámítható minőség nem mindig high-end, de legalább tudjuk, mivel dolgozhatunk. 

Kicsi, de játékos

A kicsi, de lelkes egyszemélyes brandek, vagy a régi és patinás márkák általában nem vernek át. Egy részük nem is drága, Ők maguk árulják a cuccaikat, ezekben meg lehet bízni. Ha kérdezünk, segítenek - ez utóbbi sokszor jön jól, ugyanis a hangszóró viselkedését leginkább a készítője ismeri.  

A szélessávú hangfalak hangkarakterét általában a hangszóró adja, ha a hangszóró hangja nem tetszik, a hangfalé sem fog. Add el.

A kezdő DIY-el általában lebecsüli a dobozt. A fórumokon lehet látni, hogy a deszkamodellekben wc-papír gurigából készült reflexcső van, jobb esetben két csavarral berögzített hangszóróval, csak hogy meghallgassuk, nagyjából milyen. Valószínűleg rossz. A kezdő alap dobozunk is legyen legalább 19-es pozdorja. A csicsázás általában nem sokat ront a hangján, van, hogy segít is. Egy sima festés általában elég, hangfalakból nem kell patinás komódot faragni.

Hát szóval, a szélessávú hangfalépítés egy kicsit olyan, mint az útvesztő: amíg bolyongsz benne, lehet, hogy elveszettnek érzed magad, de amikor kibukkansz a végén, úgy fogsz emlékezni rá, hogy megérte. Ugyanis az egyszerű és bevált tervek általában hozzák azt, amiért a szélessávú hangfalakat annyian szeretik, a tisztaságot, a pontos és hiteles hangszerhangokat, a lendületet, a dinamikai finomságokat és a nyugalmat, ami ezekből a megoldásokból árad. Ha ügyesek vagyunk és türelmesek, nem fognak kiabálni sem, és a komplex terhelést is bírják egy ideig. De csak egy ideig. Célunk elviekben az lenne, hogy egy ilyen tervet építsünk meg. Így, ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve indulunk neki, aztán meglátjuk mi lesz. Én szóltam előre.