Mostanában egyre több a vendégcikk az oldalon. A többségüket – nem túl udvariasan – általában "csak" kiteszem, de nem sokat fűzök hozzájuk. Egy részükhöz nem is kell, nem is szabad, a másik részük ellenben megérne legalább egy elő- vagy utószót. Ezt a hiányosságot pótolom most, azaz írok egy rövid bevezetőt ehhez a két poszthoz (made by audioworld), ami most következik. 

Előszó az előszóhoz

Kezdjük ott, amit már többször is megírtam, elmondtam. Igyekszem az audió – ha van ilyen – kultúra minden szegmenséből válogatni. Van persze, amivel nem értek egyet, vagy egyszerűen nem hiszek benne, kinőttem, esetleg már régen túl vagyok rajta, és hasonlók, de attól, mert nekem valami nem klappol, még létezik, még írnak, beszélnek róla. Végül is, zsurnaliszta lennék, vagy mi a fene. Nem az a feladatom, hogy a nagyérdeműt erről vagy arról győzködjem, hanem az, hogy bemutassak dolgokat, amelyeket aztán majd az olvasók minősítenek - jó esetben magukban, még jobb esetben meg itt a komment mezőben.

Éppen azért nem fogok most a high-end és a hifi "ezoterikus magaslatain" sem töprengeni, sem ironozálni, noha egyáltalán nem foglalkoztat már a téma. (Egész egyszerűen úgy gondolom, hogy a készülékekkel kell foglalkozni, nem mással) Ami persze nem jelenti azt, hogy másnak esetleg meg éppen ezzel van kedve foglalkozni. Nosza, rajta. Ez a két írás nagyjából összefoglalja, hogy milyen nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható dolgok is befolyásolhatják a hobbit - mert valamennyit változtatnak a hangminőségen. Kicsit vagy nagyon, negatív vagy pozitív irányban, az most mindegy. El lehet velük tölteni néhány felesleges órát, ha van rá időnk. (Ettől függetlenül majd megírom én is, miért olvasom ezt a két posztot szinte végig iróniának)

Miből jön a zene?

Minap épp azon gondolkodtam, mennyire magától értetődő lett mostanra, hogy úton-útfélen zenét lehet hallgatni, gyakorlatilag bármiről, ami a kezünk ügyébe kerül.

Viccen kívül, gondoljunk bele, mi minden zenél. Akár a mobil telefon, ezt már csak ha felemlítem is, azt hiszik hülyének nézem a másikat. De ez semmi, mert egy nyomorult ébresztőóra is minimum tudja a szamárindulót – két szólamban, nem beszélve a boldog anyukáknak szánt biliről, ami eldanolja a fél örömódát Beethoventől, mihelyst megszületik az eredmény. Jó, oké, utóbbiak hülye extrém példák, csak a drámai hatás kedvéért.

Szóval zene szól, orrba-szájba, mindenről, amiben alsó hangon legalább két tranzisztor van, ehhez szerintem már mindannyian hozzászoktunk. Ugyanakkor, ebbe a trendbe azt is könnyű belelátni, hogy ez a fajta megszokás minőségi elvárásaink rovására megy. Mert kutyafuttában (autóban, mobilról, stb.) meghallgatott zenéink szólhatnak elfogadhatóan, az adott helyzetben, de jól, a zene valódi aspektusainak megfelelően, harmonikusan, lélekemelően, szinte soha. Autóban a ritmus még átjön, de ezzel vége. Mindennapi zeneáradatunk jószerével mp3 torzítás, zaj, és saját dúdolgatásunk keveréke. Félő, hogy lassan-lassan ez a szint lesz az, amivel beérjük. Ez a megszokás még amúgy jó fülű, igényes, audiofil vénájú sorstársainknál is okoz egyfajta beletörődést, „ilyen a modern zene”, bármit csinálsz, ez van, nem lesz jobb.

Most pedig, szándékolt élesváltással, átugrom a Nagy Audiofil Univerzum túloldalára, mentális térugrást csinálok, mert amiről most szó lesz, az olyan sok fényévnyi messzeségben húzódik a fenti állapotoktól, hogy sokan közületek felhördülnek majd, és sürgős orvosi ellátást javasolnak.

Kösz, jól vagyok

Szeretnék elöljáróban mindenkit meggyőzni, jól vagyok, köszi, amikről írok, azok a dolgok nem münchauseni látomások, hanem működő, valós dolgok, mi több, bárki által előállíthatóak, némi hallgatási rutinnal észlelhetőek és kellő intelligenciával még értékelhetőek is.

„Több dolgok vannak Földön és Egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes…”

Nos, ez a Shakespeare-i megállapítás a Hamletből veszedelmesen helyén van itt. Minél jobb berendezést hoztál össze magadnak, idővel annál több mindent vagy képes észrevenni a zenében.  Ez a két dolog összefügg, jó berendezések „nyitják” az ember fülét, mondhatnók, vagy mégsem, mert valójában a hallás inkább agyi jellegű, mint fiziológiai, így a jó berendezések komparatív agyi folyamatainkra hatnak elsődlegesen. A hallás észlelésből és értékelésből áll, mintavétel és összehasonlítás. Így ismerjük fel, hogy mit hallunk. Szimpla kis példával, aki még sohasem hallott hegedűhangot, az elsőre nem tudja mi a franc ez… aztán rászólnak, hogy ez a hegedű. Ha az agyban a hegedű képileg megvan, akkor agyunk ebben a pillanatban összekapcsolja a két mintát, a hegedű képét az épp hallott hangmintával. És tessék, holnaptól egy hasonló hang hallatán be fog ugrani a hegedű. Mintavétel és összehasonlítás. Egyszer megtanultuk, innentől tudjuk, hogy mit hallunk. Így fejlődik a hallásunk. (Ezen lehet finomítani is, az ismert mintát egy nagyobb felbontásúval le is lehet cserélni, pontosítani.)

Napi zenehallgatási gyakorlatunkban az iménti, elnagyolt, durva példánál sokkal finomabb információ különbségeket is észlelni lehet, pl. a térhatás változását, nüansznyi dinamika kompressziót, sőt, az előadók érzelmi hullámzását is, ami az akusztikus hangszerek megszólaltatásában nagyon is jelen van. Jó berendezéseken hallgatva, a zene hétköznapi összetevői már magától értetődőek. („Van mélyhang, magas hang, térhatás, dinamika…” , ezeket a hifista Móricka meséli Loncikának az első randin, és már akkor sem érdekfeszítő…)

Ugyanakkor, nyílt teret kapunk a nagyon finom részletek felismerésére, itt kezd a zenehallgatás akusztikus élménnyé lenni. Ha definiálnom kellene – remélem ezt nem várjátok tőlem – a High-End Audio valódi fogalmát, valahol ezen a mezsgyén indulnék el, hogy olyan szintű betekintést kapsz a rögzített zenébe, annak finom szövetébe, és a felvétel nem csak zenei értelmű aspektusaiba is, ami messze meghaladja a mások által nemhogy megszokott, hanem valaha is megtapasztalt szintet.

Most jön a lényeg

VAN INNEN FELFELÉ.

Évtizedek alatt, kellő elkötelezettség (és buksza) mellett, együtt fejlődünk a berendezésünkkel. Észrevette már valamelyikőtök, hogy mennyire másfajta zenéket is elkezdett hallgatni, mint addig, amikor a berendezésével egy felsőbb kategóriába lépett? Hallásunk is megváltozik – én pl. nagyon nehezen tolerálom a zajokat. Ez nálam másodlagos költségekkel jár, mert az autó mindig szervizbe megy, ha valami aprócska, nem megszokott hang tör elő a futóműből vagy a motortérből. Ne juss idáig…

Viszont az audiofiliában el lehet jutni odáig (érdemes is), hogy nagyon leszűkül azoknak a berendezéseknek a köre, amit hallgathatónak minősítesz. A jóhoz könnyű hozzászokni – mondják, és tényleg, de azt már nem teszik hozzá, hogy leszokni róla meg szinte lehetetlen, nincs ösvény lefelé. Mert az már szar nem elég jó. Nívótlan. Meghaladtad. 10 éve még boldogan mutogattad volna mindenkinek, ilyet még úgyse hallott… ma pedig… jajjnemár.

Az igazi döbbenet, amikor azon kapod magad, hogy sokmilliós berendezések elé sem tudsz 10 percnél tovább leülni, de mire ide eljutsz, már nem is kell ennyi idő annak felismeréséhez, hogy na, menjünk tovább. Ilyenkor pedig elég hiteltelen, ha valaki arról akar ezerrel meggyőzni, hogy mennyire jó egy K. nagy fekete 100 Wattos A osztályú, és ha Te nem ezt hallod, és már eszed ágában sincs hasra esni a márkanevek láttán, minimum dilettáns vagy, de inkább süket. Vagy mindkettő egyszerre. (Ez annnnnyira ott van…)

Szóval, ott tartunk, hogy már minden nagyon jól szól (otthon) és nincs tovább. Vagy a pénz hiányzik hozzá ( ezen a szinten minimális továbblépés is 6 számjegyű) vagy már az ötlet fogyott el, hogy mit lehetne még. És akkor… ! Hirtelen nyitottá válsz bármire, ami minimális befektetéssel javulást ígér. Kísérletezgetni kezdesz.

Észreveszed, hogy a hangdobozok pár centiméteres elmozgatása meghökkentően változtatja a hangot. Ezt még rá lehet fogni a szoba akusztikára, más a hangterjedés, visszaverődések, persze hogy másképp szól.  Nyugodt korszak, van elfogadható magyarázat. Ugyanide tartoznak a különböző asztalkák, állványok, alátétek, sőt a kábelezgetés, messzebbről a kryogenikus kezelés is, ez még fizika, nem ezoterikus, nem tartozik az észlelhető, de meg nem nagyon magyarázható kategóriába. Bizonyos jelenségek azonban igen.

Itt van például a polarizáció esete

Anno, még a megboldogult HiFi Magazin (később Mozaik, lényeg hogy maradt HFM mindvégig) idejében cikksorozatot érdemelt egy angol úriember, bizonyos Peter W. Belt munkássága, aki a polarizáció szakembereként hozta köztudatba magát sikerrel, és úgy egy egész évre a feje tetejére forgatta az – erről tudomást szerző, főképp angolszász – audiofil köröket. Darvas László, a HFM főszerkesztője* is belefutott ebbe az utcába, sőt a szép emlékű Csontos István is (Merlin Audio), aki a szemem láttára olajozta be Peter Belt-féle polarizált olajjal az Audio Innovations 1000-es monoblokkok csöveinek lábait, és kente be polarizáló krémmel a lemezjátszó asztalka bal sarkának belső élét, 2,54 cm hosszban…

A polarizáció különben működik. Tudom, mert én sem voltam kivétel. A HFM ajánlására teleragasztgattam színes papírfecnikkel a hangdobozom sarkait, és semmi kivetni valót sem találtam abban, hogy narancsszín pöttyös legyen a doboz a hangszórók körül. (Kis családom azóta is felemlegeti az őrület elhatalmasodásának ennyire jól látható jeleit.) Vastagon benne vagyunk a Nagy Audiofil Ezotériában, ha figyelembe vesszük, hogy a színek polarizáló hatását felhasználva, 4 db kétkörömnyi papírdarab meg néhány narancs pötty felragasztásával alapvetően lehet megváltoztatni dobozaink hangzáskarakterét. Ugyanez kisebb mértékben igaz a polarizáció másik alfajára, a páros-páratlan szabályra, ami nálam a hangszóró állvány egyik tüskéje alá helyezett egyforintosból, és a hangszórók felerősítő csavarjainak egyike alá helyezett alátétből állt.

Páros-páratlan 

Lényeg hogy a páros szám állítólag nem jó, és a négy csavar egyike alá tett alátét miatt az az egy alátétes páratlan, és a másik 3 is páratlanná lesz. Azóta, mivel ezt a szabályt befogadhatónak tartottam, az erősítőimet mindig konzervatívan páratlan Watt-számra specifikálom, az kis LZ így lett 85W, a nagyobbik pedig 127W… Azóta mintha még jobban szólnának…Mások továbbvitték a dolgot, és az asszony két lába közé is helyeztek alátétet betétet, vagy effélét ( ki tudja, ki mire vitte…) de ez a MOD már messzebbre mutat, mint ennek a cikknek a keretei engedik. Gyaníthatólag, volt olyan eset, hogy ez utóbbi hozta a legnagyobb változást… és még Peter Belt sem kellett hozzá.

Később következett a CD lemez élének kezelése, különböző színű filctollakkal, majd jött az oldalról történő zöld vagy kék LED megvilágítás – mintegy előre vetítve a LED technika mai elterjedését. E téren is születtek elméletek arról, miképpen módosítja – mert módosítja!!! – egy oldalról jövő fény a lézer pitolvasási képességét. (Nem elírás, a CD lemezen a digitális információt ú.n. PITek tárolják, ezek kis üregecskék, amikről a lézer érzékeli, hogy ott lyuk van, vagy nincs. A lyuk meglétét személy szerint másképp tartom jól érzékelhetőnek, de ez egyéni, nem mindenkinek jár ott az esze, ahol más rendes ember keze.) 

Előbbiek folyományaként, érkezett a CD lemez demagnetizálása. Nehezen érthető, hogy egy műanyag korong, amiben belül alumínium réteg van felgőzölögtetve, miképpen válik mágnesessé (egyik anyag sem mágneses tulajdonságú) és ez mennyiben érinti a lézert??? Viszont a demagnetizálás tökéletesen hallható, több orto nagyságrendben (ha még emlékszünk erre a „mértékegységre” , 1 orto = annyi hangminőség változás, amennyit még a sarki rendőr is észrevenne…). Ha valakit érdekel ez a téma, keresse meg Jankovics Lacit az Audio Centrumban, tud mondani néhány szót erről. Hideg élelmet vigyél…

A polaritás is számít, Lacikám? 

Kicsivel kevésbé éteri, de említést érdemlő a szoba polaritása, vagy ahogy én hívom, a „betáplálás iránya”. Minden szobára igaz az, hogy egyik irányba jobban szól a zene, mint arra merőlegesen. Amikor ezt először tapasztaltam, a szoba alakjára gyanakodtam, meg az akusztikára, bútorok, stb. de később rájöttem, hogy a dolognak inkább az áramellátáshoz van köze. A recept úgy néz ki, hogy alapvetésben a jó zenehallgató irány azzal párhuzamos, ahogy a kábel a villanyórától a fali konnektorig fut. Ha közben még van egy beltéri biztosíték tábla, akkor az órától odáig. Valamiképpen, a biztosító tábla után már nem annyira kritikus. Erre a jellegre ül rá aztán a szobaakusztika, ha jól alakítjuk ki, erősíthetünk a hatáson, vagy ellentétesen, csökkenthetjük azt, így a végén majd minden irányban ugyanolyan rosszul szól majd. Hogy is mondják? A High-End Audio a lakáscserével kezdődik…???

Aztán, itt van a kábelezés „összeérésének” az ügye. Számomra ez is egy kicsit ezoterikus, viszont jól detektálható, hallható dolog. Nem arról van szó, hogy a kábel odaér-e valahová (mert ha nem, akkor nem lesz zene, és ez tényleg jól hallható) hanem hogy amikor egy berendezést összeraksz, akár a több száz órát futott, bejáratott kábelekkel is, lesz egy idő, amíg a hangja beáll. Valahogy összeérik. Nem tudom másképp mondani, pár nap után sokkal egységesebben szól az egész. A poén az, hogy ez akkor is így van, ha közben nem kapcsolom be a cuccot. Lövésem sincs mi a bánat történik ilyenkor az elektronpályákon, de VALAMI történik. A kábelekben és a készülékekben startra készen ott lapuló elektronok, vagy még sokkal inkább atomi vagy szubatomi szinteken, tudomást szereznek egymásról, és kialakítják a saját harmonikus rendszerüket. Ez persze csak okoskodás, próbálkozás a leírhatatlan megmagyarázására. Széthúzom a kábeleket, várok 5 percet, és az egész összedől, mint a kártyavár. Összedugom, és megint nem úgy szól mint eddig. Na, erre varrj gombot….

*A munkásságát tekintve ez azt jelentette, hogy tisztességgel végig tesztelte a Belt féle mágiát, majd az utolsó cikkben elhatárolódott tőle. Ezt egyébként egy interjúban is elmondta, mégpedig azt, hogy szerinte éppen fordított eredményt lehet vele elérni, mint azt Belt állítja.  

Folyt. köv.