Spirituális jazz és kortárs bass music - Zeneajánló

lloyd.jpgEzer és egy éve nem írtam már zenéről, de történt, hogy reggel felkeltett a gyerek, megláttam az íróasztal szélén a cumisüveg mellett az ott heverő lemezeket, és arra gondoltam, hogy kitöltöm azt az egy órát, ami maradt még a reggelből, visszafeküdni már úgy sincs értelme.

Szóval ebben a posztban a legutóbbi fél év termését kellene összefoglalnom, de ez nyilván nem fog menni. Ahhoz túl sok jó zene jelent meg. De hát valahol el kell kezdni, induljunk talán időrendben. A bmc a low price kategóriában sorra adja ki a jobbnál-jobb jazz lemezeket, ezek közülük mindjárt az első Michael Scheifel: Platypus Triója. Aki nem tudná, a Platypus a kacsacsőrű emlős, Scheifel ennek a furcsa, madárszerű emlősnek írt egy lemezt. És bár a lemezen egy trió játéka hallható, ez azért mégis csak leginkább Scheifel-ről szól. Félreértés ne essék, ez nem egy meselemez. A három zenész nagyon is felnőtt anyagot hozott össze, amit ugyan jobb híján hívhatunk jazznek is, de sokkal inkább 21. századi kortárszene ez, cimbalomra, csellóra és énekhangra. A projekt amúgy valóban a kacsacsőrű emlősről szól, ám a kezdő ének sorokban rögtön ki is jelölik a célt, ami nem kevesebb, mint: sweet music play.

 tothviktor.jpg

Aki ismeri Scheifelt vagy valaha hallotta már, tudja, hogy a hangja is egy hangszer, ami egy chaos padon visszhangosít, torzít, modulál, saját maga alá kever, ilyesmi. A hat track azonban nem csak ettől tud működni, hanem a trió összhangjától és a remekül megírt szerzeményektől. Érdekes módon a legjobb részek azok, ahol a dallam elmarad, csak valami elnyújtott hangfoszlány, egy kitartott húr a csellón vagy a cimbalom szól egészen halkan, olykor csupán egyetlen, egyszerű hangsort ismételgetve. A csúcspont egyértelműen a Platypus on the beach, ami egy zenei parafrázis, Philip Glass ismert darabjából, az Einstein on the beach-ből. A lemez egyébként elég jól is szól, de kétségkívül az Opus beli lemezbemutató volt a csúcs, ahol egészen az enyhén drone-os vadulásig is elmerészkedtek.

A bmc egyébként mostanában ismét az előtérbe tolta a lemezkiadói tevékenységét, és amellett, hogy az Opus Jazz Club a legjobb a klub ma a városban – így az országban is –, elképesztő felhozatallal. Az itt fellépő zenészek egy nagy részének új anyagait is kiadják, ami több mint örvendetes, hiszen nem mindenki olyan őrült, mint én, aki általában ott vagyok a koncerteken. Így nem is kell túl sokat keresgélnem, hogy kapásból ajánljak még három olyan lemezt, amit nyugodt szívvel megvehetünk, egyikben sem fogunk csalódni. Tóth Viktor szintén az Opusban tartott lemezfelvétele, a Szemed kincse az egyik. A lemez főként lassú szerzeményekre épül, hol finomabb, hol ércesebb sounddal, de végig a szaxofon vezet, köréje rajzolnak, olykor díszítenek a kísérő, ám mégis egyenrangú zenészek. Csendes, de kiérlelt album a Szemed kincse, tele emlékekkel, érzelemmel, kicsit elmélázva, de végig magas hőfokon szól és végig nagyon koncentrált.

Ugyancsak remek anyag a Grzegorz Karnas Trió új lemeze, a Vanga, amit szintén az Opusban vettek fel. (És mint tájékozott audifilnek, tudnunk kell, hogy Karnas első lemeze a bmc-nél a 2012-es Audio Beads minden idők egyik legjobban szóló magyar cd-je. Ezt a lemezt egyébként Trafóban rögzítették, a mastert Varsóban készítette Tadeusz Mieczkowski. Kötelezően ajánlott.) 

A Platypushoz hasonlóan ez a lemez is félig filózófia, félig játék. Karnas itt a Baba Vanga történelmi utópiáját "dolgozza fel" zenében. A scatteléstől a spoken wordig nagyon sok minden belefér a hatvan percbe, fantasztikus zenészek játéka közepette. Megjegyzem Karnas korábbi lemeze, a fentebb már megemlített Audio Beads volt 2012-ben az év vokális jazzlemeze, legalábbis a New York City jazz record szerint. A Vanga szintén crossover, amennyire jazz, olyannyira kamarezene is. 

Frisell már egy jó ideje élvezi a nemzetközi klasszis stáuszt, erölködés mentesen örömzenél, sorra jelentetve meg az albumokat. Annak ellenére, hogy a saját soundját ismétli, finomítja, bővíti, egyre jobban tolódva a valódi személyesség felé, zenéjébe be is építi, fel is használja mind Amerika népzenéjét, a countryt, mind pedig – most éppen – a space age-et, azaz hetvenes évek zenéit, amelyeket egyértelműen a saját személyes múltjának, zenei történelmének tart.

Akár egy színes kaledioszkóp, olyan gazdagok ezek a hangzó lenyomatok. Szeletek egy nagy egészből, folyamatosságot és a megszakítatlanságot sugallva. Éppen ezért gondolom, hogy nem véletlenül folytak át egymásba a Trafóban tartott lemezbemutatón a szerzemények, egyetlen perc szünetet sem hagyva, és akkor is rendületlenül folytatva, amikor a közönség lelkesen beletapsolt. Frisell-i itt minden: a hangütés, a témák, a hangzás, egy olyan quartetben, ahol elképesztően jó zenészek játszanak folyamatosan egymásra mosolyogva. Ennél többet szerintem nem is kell mondanom, hallgassátok meg. Eltéveszthetetlenül egyedi, még a rögtönzésekben is kidolgozott. Az a fajta nyugalom, ami mögött mély tudás és megértés van. Ha lehet ideális zene, számomra ez lenne az. 

Charles Lloyd harminc éve nem adott ki a Blue Note-nál semmit, idén viszont itt fog megjelenni egy koncertfelvétele. Azt hiszem nem túlzás Lloydot a jelenleg élő három legnagyobb szaxofonos közé helyezni. Szerintem semmi meglepő nincs abban, hogy legutolsó két lemeze óta kissé visszatér arra a spirituális zenei útra, ahol mindig is mozgott - emlékezzünk az instant klasszikus Fish Out of Water-en a Hagia Sophia című szerzeményre, vagy a sorlezemezeken sorakozó többi, indiai, keleti filózófia és zenei nyelv ihlette darabokra. Valamiért Charles LLoyd az egyik olyan zenész, akinek ez mesterkéltség és erölködés nélkül megy. Úgy szólítja meg az emberben természetesen benne élő spiritualitást, hogy nem a vallásokra, hanem az azokon felül lévő szellemi talapzatra hivatkozik. A Wild Man Dance szerintem nagyon jó lemez lesz. Nekünk magyaroknak külön büszkeség, hogy a lemezen játszik Lukács Miklós is. (Most így visszanézve, az ajánlott lemezek nagy részén játszik. Érdekes.) 

ECM. Az ecm már tavaly is iszonyú tempót diktált, de idén ha lehet, még erősebb a felhozatal. Még el sem értünk az év feléig, már letett vagy öt olyan lemezt az asztalra, ami szinte tökéletes a maga nemében. 

Ilyen a Break Stuff is, az alig 35 éves, indiai származású zongorista, Vijay Iyer új lemeze. A kortárs kamarazene után Iver írt egy jazzlemezt. A zenei szünetekre, a break-ekre építve fel a koncepciót, a szerzeményeket például olyan, a jazztől távol álló dolgok is ihlették, mint egy detroit-i techno dj és producer munkái. Iver volt itt kb egy hónapja a Zeneakadémián, fantasztikus két órás koncertet adott. Elképesztő technikai tudás, iszonyú alázat. Talán nem véletlen, hogy generációja egyik legjobbjának tartják. A játéka olyan természetes volt, mint egy kellemes tavaszi reggel. A koncert egyik csúcspontján egy reggea témát variált nagyjából nyolc percig, amíg a ritmusszekció a negyedektől a tizenhatodokig mindenen végigment. A húsz perces tömény zenei eksztázis után lazán hátrafordult, és megkérdezte a közönséget, hogy: How are you doin'? Do you feel fine? A lemezből április végére nyomnak vinylt is. 

Az új Anouar Brahem anyag dupla lemezre fért csak fel. Ahogy nézem, a Souvenance-szal nem nagyon tudnak mit kezdeni a kritikusok. Odáig eljutnak, hogy csodálatos, és fennkölten szomorú, de hogy miért, azt nem nagyon elemzik. Brahemről simán tudnék írni tíz oldalt, hogyan jutott el a keleti zenék értő tolmácsolójától a Souvenance-ig, ami már ideáltipikus európai zene, feloldva, magába olvasztva a kiindulást, az iráni, türkmenisztáni és egyéb keleti motívumokat. Mellesleg tökéletesen szemlélteti a kultúrák közötti élő és termékeny kapcsolatot, amit manapság ostoba emberek sorra ítélnek el, az önérzetes butaság élő példájaként.

Első körben a Souvenance egy nagyon határozott kiállás a humanitás mellett, másodszor az iráni és úgy általában a keleti népzene dallamvilágának és az európai komolyzene zenei megoldásainak keveréke, harmadszor egy gyönyörű, felemelő mű. Szerintem ez a legfontosabb. Emellett Brahem a ma élő egyik legnagyobb arab lantos. A Souvenance egyben hat leginkább; nem tudom megjósolni, Brahem mire képes még, de ez a lemez egy óriási mestermű, az biztos.

Ajánlom továbbá a Julia Hülsmann Quartet Theo Bleckmannel készült lemezét is, A Clear Midnight - Kurt Weil and America-t. Ez a lemez csak "szimplán" nagyon jó. De ott van a szintén fiatal olasz zongorista, Giovanni Guidi új anyaga is, ami szintén szuper (This is the day). Az én mostani kedvencem azonban Jakob Bro elszállós trió lemeze, a Gefion. Az alig 50 perces anyag annyira sűrű, hogy nehéz belőle bármit kiemelni. Az inkább csak megpendített és lazán megrajzolt témák mind-mind elúsznak valahová a messzeségbe, mint egy különösen élő álom képei nappal. Az egész lemez egy folyamatos rögtönzésnek hat, pedig nyilván nagyon is meg vannak írva. Ugyan kicsit sötét, de hát mi nem az? 

Portico idén megírta azt a vokális bass music lemezt, amire már nagyon régen vártam. Persze, Ők angolok, így ez nekik nem túl új, a hangzás azonban mindenért kárpótol. A house és a dubstep keveredik itt a mutáns popzenével, azt sugallva, hogy minden nagyváros egyforma. És ha ez kevés lenne, akkor tessék, itt van Cadik új Ep-je, a Green, amin folytatja, amit elkezdett. Rafinált beatek, elúszó, fortyogó basszusok, távol a hétköznapi megoldásoktól, de közel az ízléshez és a mélyen kidolgozott érzelmes zenei világához, amire már jó tíz éve az van kiírva: stay real.  

Egyébként meg készül az új Breakage lemez is, 24-én jön az A38 hajóra vele. Hát, egyelőre ennyi.