Ezer és egy éve nem írtam már zenéről, de történt, hogy reggel felkeltett a gyerek, megláttam az íróasztal szélén a cumisüveg mellett az ott heverő lemezeket, és arra gondoltam, hogy kitöltöm azt az egy órát, ami maradt még a reggelből, visszafeküdni már úgy sincs értelme.

Botor módon belekezdtem a szélessávú projektembe, nem gondolva arra, hogy egyszer majd be is fejezem. Az igazi D.I.Y ugyanis sosem ér véget, mindig van valami fejleszteni való, valami, aminek a végén „kijön” a képzeletbeli gyártósorról a hangfal, amire mindig is vártunk.