Tavaly jelentette be a Panasonic, hogy az első sl 1200-as megjelenésének 50. évfordulójára újrakezdi a 2010-ben befejeződött gyártását ennek a legendás lemezjátszónak, és az idei CES-en már meg is mutatta, hogy nem a levegőbe beszélt.

2010 után nem sokkal a Pioneer, felismerve az SL 1200 legutolsó szériája után hagyott űrt, készített egy trónkövetelőt, ez lett a PLX-1000. De hiába a sok technikai truváj, amit ez a készülék felsorakoztatott, sajnos azt a masszív hűséget, amelyet a komplett elektronikus zene, plusz a dj világ normálisabb fele tanúsít a világ legismertebb lemezjátszója iránt, nem sikerült megtörnie.

Borítékolható, hogy a feléledő gyártás körüli hype miatt óriási lesz rá az érdeklődés. A Technics marketingesei azt is felismerték, hogy a rajongókat mindig meg lehet venni valamivel, ami különleges - két bónusz szám a lemezen meg egy kicsit vastagabb booklet-, szóval lesz egy magnézium borítású Technics is, meg kijön a ráncfelvarrt verzió, ami persze sokat nem jelent, ugyanis ezen a lemezjátszón gyakorlatilag nem nagyon van bármi is, ami javítani kellene.

Minden út Rómába vezet, szokták mondani, de az SL-1200 esetében a helyzet éppen fordított, minden út Rómából indult ki. Az eredeti verziót, ami sokkal bumfordibb és egyszerűbb volt, 1972-ben dobta piacra a Matshuhita a Technics brand név alatt. Mint minden jól sikerült termék esetében, itt is egy csapatmunka eredményeképpen született produktumról van szó, és minden hasonló esetben, itt is a már meglévő problémákból indultak ki és azokat szerették volna megszüntetni, vagy legalábbis kézben tartani. Ez ugye nagyjából minden audio termék esetében igaz, csak a helyzet az, hogy ez a Technicsnek sikerült, a többieknek meg nem annyira. A japánok amúgy elég gyorsan módosították az eredeti elképzeléseiket, főként, amikor látták, hogy az audiofilek annyira nem lelkesednek az 1200-asokért, viszont a zenei szakma meg nagyon is.

Nyilván mindenki tudja, hogy az akkori rádiókban a zenei műsorokban valódi dj-k ültek és nem ilyen mostani beszélőbajnok gombnyomkodók, akik a kiadóktól kapott lemezeket játszották le, így szükségük volt egy strapabíró, gyors és hatékony lemezjátszóra, amit könnyű kezelni és még valamennyire jól is szól. A Technics mintha éppen erre a feladatra lett volna kitalálva. Mivel a rádió műsorok után a dj-k többnyire klubokban játszottak, nem volt nehéz rájönni, hogy a lemezjátszók ott is remekül működnek, mi több, ha lehet, ott még jobbak, gyorsak, precízek és nem zavarja őket sem a pult előtt ugráló tömeg, sem a hangfalakból üvöltő ezer watt. Nyilván, amikor dőlni kezdtek a megrendelések a Matsushitához, nem volt nehéz realizálni, hogy az SL-1200-as nem az audiofilek álma, más irányba kell tehát elindulni. Így lett az 1200-asból munkaeszköz. Az egyik legjobb, amit valaha gyártottak.

Ha megnézzük az első szériát, merthogy az 1200-as jelzés nem egy típus, hanem egy széria sorszáma, az első szülött elég torzra sikerült. Látszik, hogy milyen rétegnek készült, masszív, bumfordi, és például nincs rajta sebességállítási lehetőség sem. Minek? Egy audiofil úgysem akar ütemre illeszteni semmit. Fel akarja tenni a Mozart lemezt, kifejezetten zavarja, ha további szöszölést igényel, egyébként meg honnan fenéből tudná, hogy ez most így jó sebességben, vagy nem.

A Matshushita hat évig dolgozott az Mk2-ön, végül 1978-ban jelent meg, és ez a lemezjátszó tulajdonképpen mind a mai napig forgalomban van. A használt piacon biztosan, de klubokban is simán találkozhatunk vele, gond nélkül működnek, napi használat mellett. A burkolatuk valószínűleg karcos és a sebességállító potit is cserélték már legalább egyszer, de bármikor harcra foghatóak. Álljunk meg egy pillanatra, Tanár úr, azért gondoljuk át ezt még egyszer. Harmincnyolc éve gyötrik ezeket a gépeket, és semmi gondjuk? Ez valami egészen más szabvány lesz, mint amit az audiofil világ megszokott. Egy akármilyen audiofil lemezjátszó az SL-1200Mk2-esek mellett egy eldobható műanyag játékszernek tűnik.

Valóban, a Technics SL-1200Mk2 olyan elvek mentén lett megtervezve és létrehozva, ami nem az otthoni zenehallgatási szokásokhoz igazodott, hanem egy sokkal komolyabb és extrémebb megterheléshez, konkrétan a dj-zéshez, ahol aztán tényleg minden megtörténhet. A Technics mérnökei nem kukoricáztak, ha nem mész át rajta egy tankkal vagy nem vágod teljes erőből földhöz, a SL-1200-asok gyakorlatilag tönkretehetetlenek. Mindezt egy olyan dizájn mellett, ami lassan negyven éve nem megy ki a divatból. Ha van mérnöki munka, ami előtt érdemes fejet hajtani jó mélyen, akkor ez az. Az SL-1200-as széria a létező legegyszerűbb és legfelhasználóbarátabb lemezjátszó, amit valaha gyártottak.

Ez az egyetlen olyan zenelejátszó eszköz, amelynek konkrét zenei stílusok megszületését köszönhetjük, nem véletlen, hogy az egyik legfontosabb „hangszernek” tartják ez elmúlt harminc évben. Igazuk van. Nem csak a hip-hop, de az abból kinőtt turntablism, de az elektronikus zene szinte minden válfajára hatással volt a Technics. Ma nem beszélhetnénk party kultúráról annak két legfontosabb eszközének említése nélkül, a tizenkét incses lemez és az SL-1200-asok nélkül. Persze ott van még az acetát vinyl is, megbújva a háttérben, de arról majd később.

Szóval ez a legendás lemezjátszó mindig is egy nagyon jó, elnyűhetetlen munkaeszköz volt. Mellesleg a vinyl lemezek átmentését a digitális korszakba tulajdonképpen két rétegnek, a dj-knek és az audiofileknek köszönhetjük. Köszönjük. Ettől függetlenül az audiofülek sem hanyagolták az SL szériát, pimpelgették itt, pimpelgették ott, hátha ki lehet ugrasztani belőle a high-endet, merthogy a futóműve igen jó. Ezek a próbálkozások hol jól sikerültek, hol nem, a Technics azonban sajnos nem high-endnek készült, és köztudottan nem is rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek erre predesztinálnák.

Az SL-1200-asok titka abban rejlett, hogy egy nagyon egyszerű és nagyon megbízható eszközt kaptak a dj-k, akik egyáltalán nem akartak olyan mellékesnek tűnő dolgokra ügyelni, hogy például be kelljen állítani valamit, vagy mondjuk arra, hogy vigyázzanak rá, meg ne sérüljön. Szerintem tíz dj-ből kilenc azt sem tudja, mi az, hogy antiskating. (Mondjuk a karliftet se gyakran használják. Volt olyan ismerősöm, akinek nem sikerült elmagyaráznom, mire való. Érted, mondtam neki, lassan engendi rá a lemezre, nehogy a tű eltörjön.

Mi van? - kérdezte, majd megnyálazva az ujját a hangafalakból felhangzó orbitális dübörgés kíséretében leszedte a tűről rátapadt koszt.)

Bedobták a csomagtartóba egy rackba ágyazva és indultak tovább, a következő buliba. Leönthették sörrel, vodkával, és akármennyi kokain csíkot fel lehetett szippantani a tányérjáról is, ez a Technicseket egy cseppet sem befolyásolta, játszották tovább a zenét rendületlenül.

Éppen ezért szerették őket. A Technics három nagy újítása közül ugyanis a legnagyobb az volt, hogy olyan direct drive rendszert terveztek, amiben nincs kopó alkatrész. Az SL-1200 tányérján egy nagy méretű mágnes van rögzítve, egyáltalán nem érintkezik a motor tengelyével, semmilyen áttételen keresztül, hanem egy mágneses térben forog, így akárhányszor megállítható, nem terheli a motort. A pontos egyenfutást szabályozó quartz rendszer nagyon gyorsan újraindítja szinte semmilyen észlelhető nyávogást sem produkálva. A másik korban és a piacon szokatlan megoldás a rezgéscsillapítás volt, pontosabban az a robusztus szendvicsszerkezet, amelyből a Technicsek készültek.

Nagyon nagy hangerő, vagy erős fizikai behatás kellett, hogy a szintén kellően lesúlyozott tányért, pláne a sasszit megmozgassa.  A harmadik pedig a kar volt, amely erre a rendszerre feltette a koronát. A dj-zés során ugyanis nagyon fontos követelmény, hogy a tű ne ugorjon ki a barázdából, akármennyit is tekerik a lemezt, előre-hátra. A Technics saját S karja nem egy műremek, de arra tökéletes, hogy ennek a feltételnek megfeleljen. És például egyáltalán nem áll vízszintesen, hanem egy kicsit lejt a lemez felé. Mindehhez képest a Technics sohasem volt drága, így a leggyorsabban megtérülő és a legnehezebben elévülő befektetés volt, amit az ember megtehetett, ha lemezről szeretett volna játszani.

A reinkarnációról szóló cikkekben persze kiemelik, hogy a megcélzott réteg az audiofilek, kik mások, hiszen ők tették újra divatossá a vinyleket is, biztos vesznek majd egy csomó Technicset is, lévén „egy legenda született újjá!” Legyen így, de nem hinném, hogy a már meglévő értékeken felül további audiofil erényt ki lehetne aknázni ezekből a speciális gépekből. Amit ki lehetett, azt a pimpelgetés során megtették. A Technics már így is beleégett nagyon sok generáció feltörekvő djinek génjeibe és remélem, hogy ez a jövőben is így lesz. Tekintve, hogy a műanyag kontrollerek világában bohóckodássá züllesztett „zenélés hozott anyagból” irányvonal egy nagyon más értékrendet képvisel. Én inkább a Technics által kitaposott hagyományt követném. Másszóval örülök, hogy a hetvenes évek végén csatasorba állt 1200-asokat végre el lehet küldeni nyugdíjba és lesz helyettük friss eresztés. Már ezért megérte*. Magnézium ide vagy oda.

*Update: Ha lehet hinni a pletykáknak, egy kicsit "borsos" lett a visszatérés. A kiszirvágott információk alapján a 4000 dolláros ár picit túlzásnak tűnik, persze az is lehet, hogy a modellek csupán kívülről hasonlítanak az elődre, belül minden más. Kérdés, hogy ez fedi-e az árkülönbözetet. Meglátjuk.