Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azzal fogom az őrületbe kergetni a szomszédaimat, hogy egy aktív subwoofer hangerőszabályzóját csavargatom próbálgatva, mikor találom el a szoba rezonanciafrekvenciáját.

Eddig ilyen értelemben még szűz voltam, most viszont, túl a beavatáson, már azt is tudom, mire jó egy ilyen kocka, egyetlen hangszóróval.

Történt, hogy Milán barátomnak igyekeztem segíteni lemezjátszó vásárlás ürügyén, és bár mindig félek egy ilyen szeánsztól - nem tartom magam sem szakértőnek, sem audio gurunak -, mégis bevállaltam. Ismerjük a mondást, az úttörő ott segít, ahol tud. A kisdobos meg csak a környéken. Mégis, baszki, mondta Milán, te azért több lemezjátszót hallottál, mint én. Jó, mondtam neki, nyeltem egyet és rávágtam, hogy menjünk.

Arra készültem, hogy az átlag hifisek vérmérsékletéhez és színvonalához képest fognak útbaigazítani. Hallja, milyen szépen csengenek a magasak? És ezek a kútmély hangok az alsó végeken! A kommersz hifik kissé harsány, kopogó, valódi hangzásbeli tudást csak nyomokban tartalmazó minőségével kell majd megküzdeni. Egyáltalán, hogyan fogom én ebből kihámozni, hogy milyen a lemezjátszó? Kicsit tartottam ettől, mert nem elég okosnak lenni, annak is kell látszani. Kemény játék ez a hifi, gondoltam és a találkozó előtt bementem a Burger Kingbe pisilni. Azt tudtátok, hogy 400 forintot kóstál a műanyag étkeztető vállalatnál egy fél literes ásványvíz? És még mondják, hogy a hifi a drága.

Péntek volt, koradélután, mi történhet, gondoltam, este úgyis megyek sörözni a barátaimmal, legfeljebb elmesélem, milyen volt – abban a biztos tudatban, hogy senki nem fogja tudni, miről van szó. A barátaim kb annyit tudnak a hifiről, hogy nekem ilyen furcsa csöves erősítőim vannak, meg néha a kaja pénzt elköltöm lemezre. (Meg, hogy nem szabad megkérdezni, mit hallgatok mostanában, mert egy órás előadás következik utána)

Ehhez képest fél óra múlva ott kibiceltem egy hangszedő beszerelésnél, ráadásul a John Coltrane-Johnny Hartmann lemezen megszólaló első hangok egyáltalán nem voltak sem hifisek, sem kopogósak. Elkönyveltem annak, hogy én ebből a világból már nagyon régen kiszálltam, nyilván nem vagyok képben, hogy mi most az átlag. Aztán kiderült, hogy ez már régen nem az átlag, de erről majd később.

Szóval ott maradtunk el, hogy nézegettem a szubokat, mert hát van nekem az a szenvedélyem, hogy dubstep. Ez az a zenei stílus, amelyek megszólalásában a mély hangok dominálnak. Meg hát megépítettem a számítógép mellé egy nyolc centis szélessávúból készült hangfalat, amelyen a friss bass music megjelenéseket hallgatom. Milyen béna már, hogy éppen, hogy csak jelezni tudja a jó kis kiállás utáni berobbanó szubbasszusokat? Akkor még nem gondoltam, hogy egy szub ilyen jó játék.

A nagy hifit persze ne keverjük ide. De ha már ott voltam, gondoltam, rákérdezek, melyik basszus ládát ajánlják. Mégis, ez a világ nekem tök homály, legalább okosodok. Így ráböktem egy jó ronda, de általam legalább valamennyire ismert márkára. Egyből bele is nyúltam a darázsfészekbe. Az pont nem az igazi, javítottak ki, és pont úgy, mint a tök kezdő tanulóvezetőt, aki azt hiszi a padlógáz a jó megoldás a zöldre váltó lámpánál. Hopp, ezt az érzést ismerem, nekem is ilyen finoman kell válaszolnom, amikor valaki bőszen azt fejtegeti, hogy az ötvenezres diy végfok sokkal jobban szól kerítésdróttal bekötve, mint egy komolyabb Audio Note komplett ISIS szettel. Mennyire örülnék, Istenem, ha egyszer egy ilyen beszélgetésből olyan elegánsan tudnék kijönni, mint akkor a szubokkal kapcsolatban. Kb nulla az esélyem. Na mindegy.

Végül Milánnal kiválasztottuk a lemezjátszót, nekem meg lassan indulnom kellett, és akkor realizáltam, hogy egy ekkora szubnak jó nagy doboza van. Kellenek ezek az egyszerű tapasztalatok is az élethez, gondoltam és nekigyürkőztem, hogy felemeljem a súlyos csomagot.

Otthon aztán volt is nagy csudálkozás. Mi az Isten haragja ez már megint? Konkrétan ez volt az első reakció. És még örülhettem, hogy nem valamelyik szomszéddal futottam össze a lépcsőházban, amikor szuszogva feltornáztam a lakásba a méretes kockát. Szerintem szegények azóta sem tudják, mi történt, amikor az első óvatos próbálkozás után a Richter skála szerinti kettes erősségű rezgést érzékeltek a lakásban, nekem meg elkezdett vigyorrá fokozódni a mosolyom, de még sikerült magam lebeszélni, hogy feljebb tekerjem a hangerőt a kocka hátulján.

De tényleg, mire jó egy ilyen szub? Ok, azt értjük, hogy a sima hifinek kb az lenne a dolga, hogy a lemezeinken található zenét élvezetesen adja vissza. Ennek persze sok kritériuma van. Egy részük egyén függő, egy másik részük nagyjából objektív. Az sem baj például, ha a hegedűnek hasonlít a hangja egy valódi hegedűre. Itt persze nem állunk meg, a high-end-től például azt várjuk, hogy minden egyéb zenei kvalitást is képes legyen visszaadni, lehetőleg minél kevesebb torzítás mellett. Egy ilyen egyhangszórós, aktív hangváltós doboz ezekhez képest nem sokat tud. Mondjuk 200 hertz alatt képes megszólaltatni a hangokat.

Felhasználási területe így elég szűk, ráadásul azon belül is sok mindenre kell figyelnünk. Viszont nem háklis, viszonylag könnyen meg tudjuk találni azt a pontot, ahol a mélytartomány rásegítése nem változtatja dübörgéssé a zenét. Nagyjából ez is lenne a dolga. A többit elintézi a normál, kétcsatornás hifi. Illetve nyilván a házimozisok is sokat profitálhatnak egy aktív szubból, de engem ez a világ soha nem vonzott, a filmekben nem az effekteket keresem, hanem ugyanúgy a művészi kvalitást, mint a zenében, így az ilyen jellegű „tesztet” kihagytam.

Apropó teszt.

Jó néhány napot vendégeskedett nálam a Velodyne kisebbik szubja. Amikor volt annyi erőm, hogy odaüljek a gép elé és nyúzzam, tisztességgel helyt állt. Még egy mini házibulit is lenyomtam vele, persze a normál szobai hangerő mellett, nem az volt a cél, hogy az őrületbe kergessem szegény szomszédaimat, kapnak így is eleget. (Mondjuk, a zenékre nem lehet panaszuk, bár ki tudja, mennyire esik egybe az ízlésünk, eddig még nem szóltak. Van egy jó jelenet a Copying Beethoven című filmben, amikor megkérdezik az öregedő és tök süket komponista szomszédját, miért nem költözik el? Az öregasszony hitetlenkedve bámul a kérdezőre. Tudja, fiatalember, én hallottam először a Kilencedik szimfóniát.)

Egyébként meg tényleg fun volt. Ezer és egy éve nem kerültem ilyen közelségbe a konkrét hifivel. Eleve nem szeretek tesztelni, hülyeségnek tartom. Amiről írok, vagy magamnak kell, vagy véletlenül jut el hozzám. A rendszer kész, nem bolygatom, időm sincs rá. A Velodyne-nel viszont jól eljátszottam, élveztem, hogy barátja a felhasználónak, hogy vannak rajta csavargatni való gombok, és ahhoz képest elég jól néz ki. Ám fontosabb volt mindennél, hogy nem telepedett rá a hangképre annál jobban, mint szerettem volna. Ha kellett, tudott finom lenni, eleve nem az az ordítós fajta, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy rendesen össze van lőve az erősítő rész a hangszóró tudásával. Vannak komoly high-end hangfalak, ahol eleve külön erősítik a szubot, kisebb dobozoknál, ahol nincs arányban a hallott mélyhang a zenék kívánalmainál, simán meg lehet vele próbálkozni. Főként, ha nem akarunk lemondani bizonyos zenék hallgatásáról. Aztán csak óvatosan.

Most jött ki az új ASC, és az új Lenzmann, ezeket hallgattam többnyire. Ha nagyon figyeltem volna, persze megmondom, hogy mikor szólalt meg a szub és mikor nem, de nem sok kell, hogy megszokjuk. Mint mindent, ezeket a basszus ládákat is ésszel kell kezelni. Erre akkor jöttem rá, amikor kicsit jobban meghajtottam. A hangerő ebben az esetben nem csak hangnyomás emelkedést jelent, hanem finom támadást a szoba bútorai és az ablaktáblák ellen. Na meg szegény fölöttem lakó szomszédom ellen is, aki valószínűleg már élezte a kését. Nagyjából fél óráig tartott az ámokfutásom, amikor is lehalkítva meghallottam, hogy valahol üvölt a tévé, tisztán érteni a bemondó hangját. Szegény, biztosan próbálta feljebb hangosítani, de a maximumnál feljebb nem sikerült.

Van azonban egy másik előnye a szuboknak. Mégpedig az erő érzete, ami egy-egy dropnál ugrálásra kényszeríti a tánctér népét. Na ezt tök jól tudjuk otthoni körülmények között is modellálni a Velodyne-nel. És ez tényleg erő, nem kopog, nem harsog, hanem csak megtolja az alsó tartományt – ugyanis ez a szub nem üt, hanem simogat. Azt viszont nagyon határozottan teszi. A hangja sohasem volt kemény, vagy durva, viszont szépen lekúszott olyan 50 hertzig, ami még éppen hallható. Most jöhetne az a rész, ahol mindenféle hangszeres zenéről írom meg, mennyire frankó azokkal is. Ez viszont elmaradt, arra ott a nagy hifi, a youtube meg nem mérvadó, úgy hogy sorry, ezt a tesztet meghagyom a leendő gazdáinak.

Hát, ez is megvolt, gondoltam, amikor összecsomagoltam. Jó játék volt. Ha lenne otthon helyem, időm, kedvem meg pénzem, még az is lehet, hogy beállítanék egy ilyen kockát a sarokba. Néha jól jön. Ebben egyet értünk Vágási Ferivel.

*A képek egy része illusztráció.