Belső energia és társai – Audio Note uk Neiro

20151127_184703.jpgAz egész úgy kezdődött, hogy Laci bácsi lemezboltjában találtam tizenkét Ferencsik lemezt. Be kell valljam, hogy eléggé rá vagyok csavarodva a munkáira, főként a korai Hungaroton és Qualiton nyomatok szólnak bitang jól, de mivel ezek a lemezek a nagy többség számára értéktelenek – fogalmuk sincs, valójában milyen minőséget nyújtanak – az áruk valahol 200 és 800 Ft között mozog.

Különösebben az sem zavart, hogy van, amiből kettő is van otthon, csak a borítójuk tér el, de ugyanaz a felvétel. Iszonyú jól szórakozok, miközben összehasonlítom mondjuk Klemperer-rel és néha Bernstein-nel. Aztán meg az történt, hogy miközben túrtam a Ferencsik lemezeket, találtam két Emil Gilelst és néhány Richtert, mellettük meg négy elég jó állapotú Fischer-Annie-t. Ezen utóbbiakat, köztük egy mono lemezt, kiküldtem Qvortrupnak, aki egyébként oda van a magyar zongoristákért. Nem tudom, hogy viccből vagy bosszúból, de Qvortrup meg visszaküldött egy ötös pack Golovanov cd-t. Jó kis orosz nyomatok, korai felvételekkel, Rachmanihof és Csajkovszkíj, beszerezhetetlenek már, még kétezer környékén jöttek ki, egy tök ismeretlen kis ruszki kiadónál. Hát így tengetik napjaikat a hozzám hasonló hifisták.

Barenboim a zongoránál

neiro-08.jpgSzóval mire odajutottam, hogy már tudtam, nekem az Eroica jobban tetszik Ferencsikkel, mint Bernsteinnel, meghalt David Bowie. Pont másnapra jött meg a Black Star, éppen akkor, amikor a kritikusok, kiheverve az első sokkot, rájöttek, hogy az egész lemez a halálról és az élet elengedéséről szól. Kicsit kiborultam én is, az egyik legnagyobb élményem Bowie zenéje volt még ifjú koromban, így két napig nem tettem be a lemezt otthon, maradtam a Klemperer féle Beethoven concerto-nál, annál, ahol Barenboim ül a zongoránál, erősen remélve, hogy a Black Star nem lesz túl jó lemez, mert akkor még jobban fog fájni Bowie hiánya. (Tévedtem, a Black Star kb tíz évvel mutat előrébb a koránál, pont, mint Bowie fénykorában készült legendás anyagok)

Ráadásul volt egy tartozásom is, igyekeztem azt is behozni valahogy.

Keep me searchin for the heart of gold

neiro-01.jpgKi hagyna ki egy olyan alkalmat, ahol a kedvenc erősítőjét meghallgathassa? A trükk ott van a sztoriban, hogy a meghallgatás pillanatában még nem voltam biztos benne, hogy a Neiro lesz az új kedvenc erősítőm. Annyi mindent hallottam azóta, és van még jó pár olyan is, amit még nem sikerült közelebbről megfülelni. Ráadásul nehéz terep ez, mert a Neiro egyáltalán nem az NB1-ben játszik, már ami a szinteket illeti. Arra viszont elég jól emlékeztem, hogy a messzi távolba vesző múltban ez ez a végfok volt, ami elindított a csövek felé. Viszont annyi minden volt meg azóta, meg ott van a P4 is, ami legalább akkora ász, ha nem nagyobb, mint a Neiro. Kicsit izgultam is, mégis ez a második leghíresebb csöves erősítő évtizedek óta, minden bizonnyal nem véletlen a híre. Akkor még nem tudtam, hogy ekkorát fog gurítani.

Rajongás

Mikor már szólt az erősítő, azon gondolkodtam, hogyan kellene elkerülni azt a vádat, hogy én ún. 2A3 rajongó vagyok. Meg azon, hogyan fogom megírni azt a jelenséget hitelesen, hogy itt milyen színvonalon szól már a zene, és miért kell egy vagy két szinttel alacsonyabb végfokot a nagyokhoz mérni.

Már csak azért is releváns kérdés, mert tök nem olyan hangja volt a Neirónak, mint amit az ember egy igazán jó 2A3-as erősítőnél megszokott. Inkább, mint egy valahogy felturbózott 45-ös, vagy egy különösen emberien szóló 300B, ami nem emel ki sehol és nem is akar feltétlenül ököllel simogatni, az erejét inkább a dinamikára pazarolja, viszont annyira egyben van a hangja és olyan nyíltan szól, hogy csak néztem. Nem rossz érzés amúgy ennyi év hifizés után belefutni ilyen zenei „kalandokba”.

Itt valami ármányság lesz, gondoltam, de feltünt, hogy katonai NOS RCA csövek vannak a végfokban, ami azért furcsa, mert ezeknek elég száraz hangjuk van, de a Neiro ehhez képest nagyon vaskos, színes, élő, és végtelenül zeneien szólt. Annyira összezavart hogy elfelejtettem figyelni is. Mindenesetre Megzavart az is, hogy egyáltalán nem volt olyan csöves hangja, mint amit mondjuk más, legendás erősítőkhöz társítunk, és mérföldekről felismerhető.

Aki szerette a 2A3-at mindig is a szívért szerette, meg a lágyságáért, a színeiért, legfőképpen ez utóbbiért. Az igazi 2A3 fanok - Japánban és a világ egyéb, eldugodt részein -, szekrénynyi tölcséreseket hajtanak velük, hangerőszabályzó helyett egy-egy darab ellenállással az előfokban, ha az van egyáltalán; ezres, gyakrabban tízezres lemezgyűjteményekkel a szobáikban. Mindennek ellenére a 2A3-al alig foglalkoznak a menő csőgyártók. Ez is érdekes, de valahogy úgy éreztem, máshol van a lényeg.

Nézzük sorban, hogy mire gondolok:

neiro-03.jpgMinden teszt, egy audiofil, pláne high-end készülékről szóló cikk egyik sarkalatos pontja, hogy megpróbálja definiálni, mitől jó és mitől nem jó valami. Ehhez viszont azt is kellene tudni, hogy technikailag milyen fejlesztések járultak hozzá a kialakult hangminőséghez. Vannak olyan módszerek, amelyek egyértelműek, és vannak, amelyekről nem sok tudomásunk lehet, lévén csak annyit ismerünk, hogy az anyaghasználat során milyen korábbi gyakorlati tapasztalatokat szereztünk. A legtöbb audiofil szerint elengedhetetlen, hogy legalább valamennyire képben legyünk. Ez a szemlélet szerint kizárólag olyanok tesztelhetnek hitelesen, akik tudják, hogyan kell egyáltalán létrehozni egy készüléket.

Ezt azonban ismerjük, a gyártók sohasem fognak objektív véleményt közvetíteni, hiszen anyagi érdekük fűződik hozzá. A DIY-ben vagy a nem profi gyártásban mozgó audiofileknél az a személyes megfigyelésem, amit elég sok blogposzt, fórumbejegyzés támaszt alá, hogy számukra az ár/érték arány a vezető mérce, azaz hiába ismerik el egy-egy készülék kvalitását, a következő mondatban már jön az unalomig ismert kiegészítés, de ennyiért ez sok. Olyat még sohasem hallottam, hogy nagyon jól meg van építve, nagyon jól szól és az ára is rendben van.

A hiteles vélemény

Vannak, akik azt hirdetik, hogy az igazán hiteles és őszinte vélemény az amatőröké, akik eddig a kocsiban hallgatták a Sláger rádiót, azok fogják megmondani, hogy a Neiro és a Kageki közül melyik milyen. Ez szerintem a ”hagyjuk” kategória. (Ide tartozik a nők legendás párt és érdek nélkülisége is, ez is inkább urban legend, mint valódi tudás. A férfiak szeretnek kérkedni a csajukkal. Milyen jól hangzik már, hogy az enyém még a hifihez is ért, nem? Valójában nem különösebben nem érdekli őket. Ha kivinnék a lakásból a cuccot, még örülne is neki, lehet a helyére álló virágvázát tenni)

neiro-01.jpgSzóval majdnem végig a meghallgatáson azon töprengtem, hogyan lehetséges az, hogy a Neiro a maga Paralel SE módjában, NOS csövekkel és a fele réz, fele ezüst kimenő trafóival jobban tetszik, mint az Ongaku? Ennyire süket lennék, ennyire érzéketlen? Vagy időközben elszoktam a zenétől és amatőrré vedlettem, szűz fülekkel. Mégis mi túró történik itt, kérem? Egy, a csúcsokhoz képest negyedárú készülék simán hozza a szintet és még meg is szorongat azzal, hogy alig tudok öt jelzőt összekaparni a hangjával kapcsolatban?

Elég gyorsan elfelejtettem az egészet és a lemezekről megszólaló zenére figyeltem. Megvallom, nem nagyon izgat már a hangzások közötti különbség annyira, hogy ennyi energiát pazaroljak rá. Ha jó, akkor hallgatom, aztán ennyi. Persze elmerengek azon, hogy miért van itt egy darab jó nagy ellentmondás, amiért a szintek között ekkora kilengések lehetnek, de aztán mindig visszarévedek a lemezek közé.

De valahogy nem hagyott nyugodni a tudat, hogy ez az egyik legtranszparensebb csöves hang, amit eddigi rövid életem során hallottam. Meg az, hogy ez mennyire vágja keresztül az egész audiofil világban tapasztalható közbeszédet a teljesítmény triódák saját hangjával kapcsolatban. Hát, eléggé. A Neironak egyáltalán nincs 2A3 hangja. Nagyon nehezen megfogható, hogy milyen hangja van. Vagy fordítva: amire eddig azt hittük, hogy az a csövek hangja, az egy egyszerű tévedés. Bármiben merek fogadni, hogy nagyon kevés ember tudta volna megmondani az eddigi tapasztalatok birtokában, hogy milyen cső van benne, egyáltalán az van-e benne.

A Nagy Audiofil Ítélőszék

neiro-05.jpgA Nagy Audiofil Ítélőszék előtt meglakolok majd, gondoltam, mert elég sokat elmélkedtem a különböző csövek hangjáról, aztán tessék, itt az élő cáfolat. Előtte azonban elmondanám a védőbeszédem. Tisztelt Ítélőszék! Mentsen a tény, amelyet Önök is hallanak, hogy hangárnyalatok és a hangszínek tekintetében nem nagyon ennél magasabb mérce. A hifis bullshit szerint ezek lennének a részletek. Csak éppen megbújik itt egy apró kiegészítés: mégpedig az, hogy ezek a „részletek” alkotják a zenét. Egyáltalán nem mindegy, hogy a nagy egészhez képest, ami a teljes hangképben realizálódik, milyen módon jelennek meg. Az elektronika mennyire képes időben, ritmusban és hitelességben, hangszínekben megjeleníteni. Mint Önök is hallják, a Neiro képes rá! Teszi mindezt magától értetődő módon, valami olyan vehemens lendülettel, de mégis finoman, tisztán is üdén, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Mindez, Tisztelt Ítélőszék, nagyon is feltűnő, sőt, egy óra hallgatás után fájó hiányt képes okozni, mutatván hogy a lemezekről megszólaló zene tartalékai szinte végtelenek élmény tekintetében. Na most, kérdem én, és akkor ne legyek kemény?!, hogyan legyek objektív?

Jellegtelenül jellegzetes

Szóval itt elfogytak a szavak, a csendben bámultunk egymásra, én és a Neiro. Hát, haver, gondoltam, jól átvertél. De végül is olyan kedvesen tetted, hogy most megbocsátok. A nagy tanulság az, hogy a zeneiség egyik legfontosabb kritériumához talán elég is annyi, hogy az erősítő képes legyen könnyedén, mindenféle színezés, maszatolás nélkül közvetíteni a zongorabillentés ezerféle módját. Persze ez is csak absztrakció, zsonglőrködés a szavakkal.

Van egy elmélet, ami nekem egyébként nagyon tetszik, és egyre inkább azt gondolom, hogy igaza van. E szerint a high-end nagy trükkje a zenei jel belső energiájának közvetítése. És ebben nincs semmi ezotéria. Odáig legalábbis nincs, hogy hallható, felismerhető. Az már egy másik kérdés, hogy ezt hogyan lehet technikailag megvalósítani. Ez lenne az anyag és egyéb kísérletek lényege. Az is nagyjából elfogadott, hogy az ezüst úgyis mint vezető, és úgyis mint anyag erre a belső energia megjelenítésre a legalkalmasabb.

Nem tudom, hogy mennyire szól bele mindebbe a többi alkatrész, de azt tudom, hogy a Neiro ezen kiépítése volt a legkevésbé önálló jelleggel bíró komolyabb végfok az eddigi praxisomban, amellett, hogy a legtisztábban hozta az „érzelmeket”, anélkül, hogy geil vagy túl meleg lett volna a hangzási balansza. Amíg az Ongakut ezer közül is könnyen kiválasztjuk, addig a Neiro szinte semmilyen egyedi jellemzővel nem bír, már ami a megszólalás mikéntjét illeti. Érdekes, hogy amíg az ezüsttel elkezdett foglalkozni a szélesebb értelemben vett high-end ipar, egyre lassult, egyre punnyadtabb, álmosabb lett a referencia hangzás.

Némi réz ezüsttel

neiro-04.jpgMostanában ebben mintha visszalépés lenne tapasztalható, gondolom, pontosabban sejtem, hogy a technológia lehetővé teszi ma már a nagyon profi réz és réz ötvözetekkel való hatékony kísérleteket, ez lehet az oka. Sok minden vissza- és összecsengett ezzel a tapasztalatommal. Az egyik pont egy másik AN készülék volt, a Jinro, amely éppenséggel egy teljesen réz erősítő, mégis a legjobbnak én pont a referencia ezüst kábelekkel hallottam. Két kategóriát ugrott hangban felfelé, nem meglepő módon éppen azokban az audio kvalitásokban, amiről már beszéltem: tisztaság, erő ami inkább dinamika, felpuhult hangkép helyett kontúrok, színek helyett valódi hangszerhangok, részletek helyett felbontás. Talán az sem véletlen, hogy a jelenlegi referencia ISIS árban előzi az ezüst hangfal drótokat, holott réz. Meg talán az se, hogy az első mesterséges öregítést is éppen egy réz kábellel csinálták meg, amelyek eredménye ma már közhely: az ezüstök transzparenciája és színei azok túl meleg jellege nélkül. (Azzal a sajnálatos mellékzöngével, hogy feldúsul az alsó basszus)

Ettől függetlenül egy elég ingoványos terület ez, még csak most kezdjük megérteni, hogy merre felé is megyünk, hiszen látjuk: ma már tudunk két nagyon hasonló hangzást elérni mindkét anyaggal, de az ezüst még mindig vezet egy jó nagy orrhosszal. Ugyanis az új ezüst és a réz kábelek is tök különbözően szólnak, ahhoz képest, amilyenek voltak mondjuk pár éve. Az egyik esetben is megoldottak néhány járulékos problémát – például nem ingadozik a balansz –, meg a másik esetben is, például nem kezd el búgni az alacsonyfrekvencia.

Ma már nem kell külön figyelni a régi ökölszabályra, hogy alap (réz) rendszerbe nem érdemes ezüstöket rakni kábel szintjén, mert felborul a balansz, elvékonyodik a hang, és olykor élessé válik. És mondjuk az ezüst is képes ugyannarra a ritmikára, húzásra, mint egy réz.

2A3 non plus ultra

neiro-06.jpgHát valahogy így lett a Neiro jelenleg az egyik olyan must have a listámon, amit valószínűleg soha nem fogok elérni. De ez egyáltalán nem fontos, csak nekem. A fontos az, hogy egy olyan erősítő, amely elegánsan átlépi a high-end sok belső vitáját egy olyan szerethető, de szinte megfoghatatlanul tiszta és őszinte hangzással, amely mentes a szikárságtól, felesleges petárda durrogástól és képes a legmagasabb követelményeket is erőlködés mentesen realizálni. Mindezt úgy, hogy magától értetődő, tehát nem is kell szálazni, elemezni. A Neiro nem külön utas erősítő, hanem a lineritás és az egység összefonódása. Olyan, mintha ott sem lenne. Nincs benne a saját jellege a megszólaló zenében – és pont emiatt lett mégis kivétel. Ezen a rendszeren senki nem fog fogást találni, annyira nincs szinte semmilyen egyéni karaktere. Ami azért is érdekes, mert a hírét éppen annak köszönheti, hogy nagyon sokan a sajátos hangzás egyik letéteményesének tartják. Hát erre varrjatok gombot.

Mindezt egy kvázi erős alapnak tekinthető rendszerben. Sima LX-es J doboz, egy M3 és néhány méter ISIS. Van olyan, hogy Óriás-óriásölő? Ha nincs, akkor most lett egy. Tudom, hogy ezt már írtam, meg úgy sem hiszitek el, de azért szerintem az igen ritka akármelyik cég portfóliójában, hogy a kvázi alulpozícionált termék simán képes megszorongatni a nagyokat. És ez is csak azt erősíti, amit fent írtam. Gyakran inkább a felhasznált anyagokért fizetünk, és nem csak a hangért. És persze innen könnyen érthető, hogy miért annyi az annyi az Ongakuban (az ezüst még mindig egy nagyon drága anyag), és az is, hogyan lehet megcsinálni ennyiből a Neirót – a réz már-már utólérte az ezüstöt. Persze ezek is csak elméletek, ha úgy nézzük.

A végén azt mondhatom, hogy a Neironak nagyon nem véletlen a híre, és az sem, hogy mi választja el a többiektől. Az eszköztelensége és a tiszta zeneisége. Ezek után tényleg kíváncsi lennék, mit tudhat mindez fullon ezüsstel, amit úgy hívnak, hogy Kageki.

Az lenne ugyanis a 2A3 non plus ultra. Egyszer talán megtudom.