Egy meghiúsult interjú története

tube-guru-01.jpgVannak olyan időszakok, amikor belefáradok a hifibe. Mostanában egyre többször.

Elkezdem elképesztően unni azt, hogy folyamatosan a hangminőségről kelljen beszélnem, írnom, és hogy minden este azon derpegjek, hogy akkor ez a lemez most milyen, és miért ilyen. Ezt megfogalmazzam, lefordítsam virágnyelvről magyarra, majd órákat töltve a fogalmazással, kiposztoljam. Mondjuk ahelyett, hogy játszak a fiammal, vagy elmenjek sörözni a barátiammal, olvassak, esetleg pihenjek – mint a többi normális ember.

Egyébként is minden poszt par excellence pusztába kiáltott szó. Az ilyen jellegű írások – leginkább a tesztek – nem többek vásárlást segítő szövegeknél. Mindenki leszkrolloz az aljára, és ha ott az összefoglalóban az van, hogy vedd meg, akkor talán elkezdi érdekelni az adott termék. Ha nem, megy tovább. Egyel több felesleges oldal a neten. (Megjegyzem minden tiszteletem a HFP-é, akik hosszú évek óta gyártják az ilyen prospektus szövegeket. Elképesztően unhatják, de lehet, hogy egy szoftver írja őket ugyanazt a harminc kifejezést random összeválogatva)

tube-guru-06.jpgIlyenkor szoktam előszedni a kisagyam mélyéről a számomra érdekes témákat, ha maradt még egyáltalán. Szerintem úgy en bloc az egész magyar hifi biznisz egy elég nehezen komolyan vehető dolog, és nagyon remélem, hogy ez a coming out senkit nem lep meg. (Ha létezik a nevetségességnek csúcsa, az az, amikor két hifista azon vitatkozik, hogy melyiküknek van igaza. Via fórumok!)

Szóval körülbelül fél éve, egy igen hideg és esős, ráadásul szeles időben, munka után kirándultam Budafokra egy interjú reményében. Korábban gondolkoztam azon, hogy kit kellene megkérdeznem, ha a csöves erősítők és a csöves technológia berkeiben szeretnék maradni. Adódott a kézenfekvő megoldás, hogy egy olyan embert, akit kb mindenki ismer, aki ebben a világban mozog, de legalább a nevét hallotta. Ki más is lenne ez a személy, ha nem  Dénes Péter?

Én viszont nem ismertem, és az is furcsa volt, hogy egyáltalán nem találni róla semmit a neten. Márpedig a google elől nem lehet elbújni. Mielőtt azonban elhatároztam volna, hogy megkeresem, előtte gondoltam megkérdezem az ismerősöket, akik tájékozottabban mozognak nálam a magyar hifi berkeiben, hátha valaki tud róla valami használhatót. És bingó, be is jött! Olyannyira, hogy egy gyors e-mail váltás után a kezemben is tartottam az elérhetőségét, még forró volt, égette is a tenyerem.

Előtte azonban gondoltam, beszélünk néhány mondatot, udvariasan megkérdezem, hogy beleegyezik-e egyáltalán akar-e, szeretne-e válaszolni a kérdéseimre. Mivel nem szeretek senkit a privát számán hívogatni, nehezen szántam rá magam, más elérhetőségem pedig nem volt, így egy idő után letettem az ötletről*.

tubeguru-211-stereo-5.jpgNémi önéletrajzi elemet muszáj a sztoriba vinni, különben nem érthető.

Húsz évesen, csóró egyetemistaként, hogy megkeressem a zsebpénzemet, amelyet a szüleim nem tudtak biztosítani, magántanítást vállaltam, a megmaradt időben pedig egy ügyvéd-művész házaspár lakását takarítottam. Izgalmas feladat volt, de sajnos pár hónapig tartott csak, mert rövid úton kirúgtak. Nem voltam a takarításban jó, inkább a könyveiket, a képeiket és a lemezeiket nézegettem, ahelyett, hogy a port töröltem volna az ékszertartókról, meg a nippekről.

Náluk láttam először ezt a hobbit – mármint az audiot – a maga realitásában és teljességében. Azaz tömött sorokban lemezeket, cd-ket, kész és félkész erősítőket, lemezjátszót, kábeleket és különböző hangfalakat, ornamentikus stílusban egymás mellett, kissé rendezetlenül.

A készülékek nagy része saját készítésű volt. A beszélgetések során hamar kiderült, hogy az én otthoni cuccaim förtelmesen gagyik ezekhez képest, mégha azok is és az enyémek is építettek voltak. Akkor láttam és hallottam, hogy a komoly zeneszeretet mit jelent a gyakorlatban. És akkor realizáltam, hogy mi is a cél pontosan. Egy nagyon jó ízléssel és egyedileg összeválogatott rendszer valamint lemezgyűjtemény. Megjegyzem, hogy nálam ők akkor lényegesen idősebbek voltak, fenőtt gyerekeik lévén. Valószínűleg megsajnáltak, azért alkalmaztak, vagy látták rajtam, hogy szükségem van rá.

tubeguru-02_jpeg.jpgHifiről a legtöbbet ott tanultam azóta is, egy portörlőrongygyal a kezemben, kábelekről, a kimenőtrafók búgásáról, erősítőkről, lemezekről, csövekről és ellenállásokról. A férfi, érett ötvenes, nem volt elfogult egyetlen márka iránt sem. Nem érdekelte a felhajtás, abszolúlt a realitás talaján állt, ráadásul értett is hozzá, amit mondott hiteles volt és használható. Azon akkor még nem lepődtem meg, hogy egy képzőművész magától értetődő természetességgel ért a technikához is; sőt, nem csak épít, de tervez is.

Az ő szájából hallottam először, hogy vegyél egy  211-es DP végfokot, tedd le otthon és többet nem akarsz mást hallgatni. Amikor megkérdeztem, miért éppen azt, csupán annyit felelt, hogy mondjuk azért, mert korrekten meg van építve, majd visszahajolt a munkája felé, épp egy grafikát fejezett be valamilyen könyv illusztrációjaként, én meg porszívóztam tovább azzal a biztos és mély tudatlansággal, hogy fogalmam sem volt arról, ki az a Dénes Péter, és mi is az a 211-es végfok. 

Ez réges-régi történet jutott eszembe, amikor a harmadik tócsába is belesüllyedtem bokáig a budafoki lakótelepen bolyongva a kivilágítatlan járdán, miközben az arcomba verte a szél a jeges esőt. Megérte, hogy bőrig ázva megérkezzek egy családi házba és egy rendkívül udvarias úriemberrel beszélgessek másfél órát csövekről, ellenállásokról, kondenzátorokról, lemezekről és zenéről?

Hasonló érzés fogott el a budaörsi műhelyszobában is, mint annó, amikor a kodály köröndi nagypolgári lakásban álltam húszévesen, éppen vártam, hogy a felmosás felszáradjon, bent egy jazztrió játszott, pontosabban feltettek egy jazzlemezt, én meg ledermedtem hallgattam, hogy ez mennyire nagyon jó. Most csak annyi különbség volt, hogy Ella Fitzgerald és Louis Armstrong duettje szólt, nem az a régi jazztrió, amire egyébként mind a ami napig emlékszem, így tizennyolc év távlatából. (Egy ecm lemez volt, Keith Jarrett trió lemeze, At the Deer Head Inn)

tube-guru-07.jpgAz a hang, ott abban a régi polgári lakásban, azóta is kísért. És az a kultúra is, ami finoman kikerüli a konfliktusokat és leginkább a minőségről, kultúráról és az ízlésről szól, kerülve a magamutogató páváskodást, a művészkedő ájtatoskodást, meg mindent, ami ezzel jár. Mindezt nem nagyképűségből teszi, hanem azért, mert ez így természetes és normális. Egy natúr középkategóriás Harman Kardon cd játszó (HD 710) és egy saját készítésű csöves erősítő, meg némi régi orosz kábel volt bekötve egy szintén DIY hangfalba. Húsz évvel később, túl nyolc évnyi bloggerkedésen, túl több száz szövegen, azt is megértettem egy budafoki műhelyszobában állva, hogy miért nem kér az egész hazai hifiből Dénes Péter már semmit, és ez a két élmény hogyan kapcsolódik össze bennem.

Tökéletesen igaza van, hogy nincs kedve többet vitatkozni, érvelni, pro és kontra, főként, hogy tíz évre előre van munkája, és semmi szüksége a hifistákra, akik többnyire alkudnak, és erölködnek, hogy fillérekből is megússzák azt, amivel mások éveket dolgoztak, majd a vásárláskor kifizetett összeg feléért egy évvel később eladják – ezzel tovább értéktelenítve azt, ami önmagában érték.

Sokan persze gondolhatják, hogy azért, mert a piaci realitást nem hagyom figyelmen kívül, az önerőből létrehozott kezdeményezéseket, vagy a szaktudást, amiről tulajdonképpen kellene szólnia ennek az egésznek, nem tartom sokra. Sajnos téved. A high-end és a vele együtt járó üzlet sokösszetevős dolog, működése tökéletesen független az értékrendemtől. Akkor is így van ez, ha én személy szerint bármit teszek, akár itt a blogon, akár a köznapi életben. Sajnos itthon a közbeszéd és ezzel együtt a gondolkodás, az, hogy az emberek mit tartanak egyáltalán elképzelhetőnek, megvalósíthatónak és ezt milyen szinten élik meg, gondolják tovább, nagyon eldurvult. Állandó a puskaporszag, ami mindenhová beszivárgott, és egyre többet csattogtatják feleslegesen az öngyújtójukat. Kivagyiságból vagy azért, mert meg van engedve? Tulajdonképpen mindegy. Egyre inkább úgy tűnik, hogy ez lett a minta. Mindez persze nem ide tartozik. (Vagy nagyon is ide tartozik)

Azon az estébe hajló délutánon pont az volt a legérdekesebb, ahogyan anno régen a is az volt a legfurcsább és egyben a legtermészetesebb is, hogy erről az egészről lehetett értelmesen beszélgetni. Értették, anélkül, hogy külön meg kellett volna egyeznünk benne, hogy mi most nem fogunk az audio világának zegzugos útvesztőiben elveszni és a szeret/nem szeret skálán beárazni különböző márkákat, embereket. Mindez azért fontos, mert húsz éve is pontosan ugyanaz volt a helyzet. Vagyis az, hogy a készülék nem fontos. A kultúra a fontos. A készülékek halott dolgok, életet mi viszünk beléjük, és egyáltalán nem mindegy, hogyan tesszük. Pontosabban, mindez attól függ, ki mit keres benne, másszóval ez inkább értékrendbeli kérdés, nem a hangminőségről szól.  

Mindezt eddig kizárólag külföldön született emberekkel sikerült elérnem, akik immunusak voltak az itthoni burkolt vagy nyílt gyűlölet hecckampányok hívószavaira. (Ennél már csak az a páva tánc az idegesítőbb, amit kizárólag magyar emberek gyakorolnak, de mi/ők viszont ezerrel és igen nagy élvezettel. A tudás illetve tapasztalatbeli hinyosságaikat azzal próbálják leplezni, ami minden napi beszélgetésben legalább egyszer előkerül, a “van egy ismerősöm” kezdetű toposszal. Mi a teendő, ha nem értesz vagy nem tudsz hozzászólni valamihez? Tuti, hogy van egy ismerősöd, aki viszont igen, takarózz azzal! Add az ő szájába a tájékozatlan hülyeségeket, beégés kizárva és még okosnak is tűnsz)

Hogy miről volt szó? Nyilván a hifistáknak teljesen idegen lett volna a szituáció, a kivülállók figyelmét viszont valószínűleg sokkal jobban felkeltette volna, mint bármi, amivel a magazinok operálnak. Úristen, ott egy jó hang! – típusú diskurzus helyett kivállóan elcsevegtem kondenzátorokról, csőtípusokról és erősítőkről, tervezőkről. Mindezt anélkül, hogy külön köröket tettünk volna azzal, hogy kinyilvánítsuk tudásunkat, tapasztalatunkat, vagy mondjuk véleményünket. Maga a beszélgetés volt a vélemény, hiszen magunkért álltunk jót. Jó volt újra átélni megint, hogy van olyan ember, aki mindezt annak tartja, aminek lennie kellene. Úgy része az életének, hogy nem kell miatta sem szégyenkezni, sem mentegetőzni.

Megjegyzem, nem csak az volt az üdítő, hogy senkiről sem hallottam rosszat, vagy éppenséggel csak nagyon jót, hanem az, hogy ezt itthon lehet. Hogy így is lehet. Mármint beszélgetni és szó szerint eszmét cserélni. Amúgy éppen a leghíresebb és legelterjedtebb végfok, a 211-es szólt. DP már nem hallgat semmilyen rendszert, az éppen épített erősítők szólnak bejáratódás jelleggel. A végfokban igen ritka csövek voltak, plusz a Shuguang új szériás 211-esei, amire DP mindössze annyit mondott, ezek valahogy jól sikerültek.

El is döntöttem hazafelé, hogy egyszer szeretnék majd magamnak egy ilyen erősítőt. Csak azért, hogy tisztán a szemébe nézhessek annak a húsz éves fiatal embernek, aki talán kissé tapintatlan a túlzott érdeklődése miatt, de még bármi lehet belőle. Magamnak, aki akkor voltam. Meg azért, hogy folyamatosan emlékeztessen arra, mi is a lényeg.

*Végül eljutottam, de nem azért, hogy interjút készítsek.

Dénes Péter készülékeit Tube Guru néven Amerikában forgalmazzák. Ugyanakkor megkért, hogy amennyiben lehet, ne zavarják. Kérlek, kedves olvasó, tartsd tiszteletben ezt a kérést.