1956 augusztus 16-án New Yorkban feltehetően elég meleg volt. Ez minket nem nagyon izgat, és nem is túl fontos, sokkal inkább az, hogy ezen a napon vették fel a Verve jazz kiadó egyik máig legsikeresebb lemezét, két, akkor már sztárnak számító énekessel.

Norman Granz a Verve lemezkiadó befolyásos és mellesleg zseniális producere a fejébe vette, hogy két, a közönségsikerének csúcsán lévő előadóval készít egy lemezt. Granz valahogy sejtette, hogy Louis Armstrong mély bariton hangja és Ella Fitzgerald bársonyos éneke tökéletesen kiegészíti egymást. Azon a forró napon a stúdióban ott ült Oscar Peterson quartett-je is, akikkel tizenegy számot rögzítettek. Akkor még senki sem tudta, hogy a nagy amerikai daloskönyv darabjaiból egy olyan korszakalkotó lemez születik, amelyet azóta sem sikerült meghaladni. Granz-nek nem ez volt az egyetlen zseniális húzása, de kétségkívül az egyik legmaradandóbb. Igazság szerint, Granz Fitzgerald mellé keresett egy férfi énekest, ugyanis Ella különleges helyet foglalt el mind a kiadó, mind a saját életében.

Ha jobban megnézzük, az Ella & Louis szinte mindegyik pillanata, az egész koncepció és a felvételek is elképesztő profizmust sugalnak, de az összbenyomás mégis az, mintha teljesen spontán, emelkedett örömzenélés lenne. Az ötvenes években készült, a jazz aranykorának számító, azóta is nehezen meghaladó lemezek között az Ella & Louis az egyik kimagasló remekmű. Nem csak azért, mert zeneileg egy olyan zsánert teremtett, amit azóta is nyúznak, hanem azért is, mert azóta senki sem tudott olyan magától értetődő természetességgel nyúlni ezekhez a dalokhoz, mint Fitzgerald és Armstrong.

Aki az Ő előadásukban ismeri meg mondjuk az Autumn in New York-ot, annak örökké ez a bejátszás marad az etalon. Talán nem vagyunk nagyon földtől elrugaszkodottak, ha azt mondjuk, hogy az Ella & Louis többi lemeze is ilyen, korszakalkotó és örökérvényű darab. Minden lemezgyűjtő egyik kitüntetett példánya, nem csak azért, mert egy eredeti nyomás ma már komoly pénzekért cserél gazdát, hanem azért is, mert a felvételeket élőben rögzítették, rendkívül jó minőségben, szalagra, így kiemelkedő hangzásukhoz nem férhet kétség.

A negyvenes években ugyan már dolgozott együtt Armstrong és Fitzgerald a Decca-nál, de a sikert egyértelműen Granz hozta tető alá Peterson triójának quartetté bővített zenekarával. Az első Ella & Louist még két kiadvány követte, kereskedelmileg hasonló sikerrel, az Ella & Louis Again, majd Gershwin Porgy és Bess-e, amelynek megszólaltatására nehezen lehetett volna ideálisabb “párt” találni náluk. Arról megoszlanak a vélemények, hogy melyik a három közül a legjobb kiadvány. Szerintem az Ella & Louis a legerősebb a három közül, a második szett igaz, letisztultabb és azon van az Autumn in New York is, ami kiemelkedik a sessionökből, szinte tökéletes, úgy ahogy van az első másodperctől az utolsóig.

A kritikusok elsősorban a két énekhang ellenpontozásában látták a lemezek erényeit, amelyet a moderált tempó és a lassú balladák csak még jobban kiemeltek. A zenekart a háttérben nem nagyon értékelték, noha legalább annyira hangsúlyos a jelenlétük, mint mondjuk Armstrong trombita játéka. Az első szett erényei között magasan kiemelkedik a két hang gyönyörű összjátéka, amely két markáns előadói személyiség tökéletes együttműködése,illetve az eredeti tervek szerint háttérzenekarként funkcionáló, ám annál sokkal több, ma már szintén legendás hangszeresek játéka.

A quartet egyértelműen csúcsformában van, a megszólalás finom és pontos. A zenekar első hallásra csak az alapot adja, de valójában nagyon is hozzátesznek a végeredményhez. A legjobb példa erre a Moonlight in Vermount, ahol a belépés után Peterson szinte átveszi a vezetést és egy végtelenül pontos, de mégis játékos és szinte lebegő zongorajátékkal vezeti át a dalt Armstrong trombita szólójához. De hozhattam volna példaként az Under the Blanket of Blue-ból Herb Ellis leheletfinom gitártémáját is, amelyek nem csak elviszik a hátukon és megtartják a dalokat, hanem egy olyan plusz élettel töltik meg, amely messze kiemeli az ehhez hasonló felvételek közül.

A válogatásban oroszlánrészt vállaló Granz zseniálisan járt el. Sem Armostrong, sem Fitzgerald egyedi hangja nem nyomja el a szerzemények eredeti hangütését, viszont eszményien illeszkednek a dalok által megszemélyesített szereplőkbe, mintha pont nekik, az ő hangkarakterükre írták volna. Fitzgerald amúgy is könnyen tudott és szeretett is alakot váltani, elképesztően hajlékony hangja tökéletesen alakult a pörgősebb szving darabokhoz és az olyan, Broadway darabok főcímdalaihoz is, mint az April in Paris.

Tematikailag az első lemezen a balladák vannak többségben, a másodikon a szvingesebb darabokat gyűjtötték össze. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki ezeket a dalokat hallotta Armstrong és Fitzgerald duettjével, képes később teljesen kiverni a fejéből és füléből. Mindez persze első hallásra nem tűnik kimagaslónak, de ha meghallgatjuk a Moonlight In Vermont bevezető énektémáját, feltűnik, hogy Fitzgerald mennyire tudatosan uralja a hangját, és mégis mennyire magától értetődőnek tűnik. Vagy amikor az April in Paris verzéjének vége felé Armstrong beledörmög az utolsó sorokba, az nem csak előre kitalált efekt, hanem természetes tetszésnyilvánítás is. Ilyet egyébként én nem nagyon találok más duett lemezeken és az sem véletlen, hogy benne hagyták.

A legjobbak azok a darabok, ahol a zenekar pontosan leköveti a hullámzást, amit az énekhangok felelgetése megkíván, a hangzásuk selymes és simogató, mégsem geil vagy giccses. Az énektémák között finoman felépített szólókat hallunk. Főként a balladákban remekelnek, de a szvingelő darabok, mint például a Cheek to Cheek is eszményiek. Azonnal érzik a hangütést és végig ott az a hangulat, amire azt szoktuk mondani, hogy “kémia”.

A hangzás elképesztő. A két énekes hangja van legelőre keVerve, mögöttük a zongora és a bőgő, leghátul a dob. A trombita valószínűleg az énekmikrofonba fúj, Armstrong szólói precizek, néha azonban darabosnak tűnnek, viszont képes keményen is fújni, erővel. De ez csak a nem túl jó rendszereken zavaró.

Nagyon kevés az olyan felvétel, ami ennyire élő atmoszférát tud teremteni, mint az Ella & Louis. Ezeknek a lemezeknek az erénye egyértelműen az az emelkedettség és érzékenység, amit a duo képes megteremteni. A középpontban persze a két énekhang van, de a hangzás szinte körülölel, amivel Granz megteremtette a jövőben is korszakalkotó felvételek non plus ultráját. Ezeket a lemezeket tulajdonképpen ötven éve folyamatosan nyomják, nagyon sok formában kiadták már. Az eredeti nyomatok horror áron cserélnek gazdát.

Az újrakiadásokból számtalan formátum van. Létezik audiofil 180 grammos, és 200 grammos is. Nyomtak 45-ös fordulatú lemezeket is, amelyeknek hangján a régi nyomatok rajongói és az audiofilek mindig össze is vesznek, annak megszokott rendje és módja szerint, vagyis a kell-e több részlet vagy sem. Természetesen cd formában is kiadták, az eredetit is és a remaster verziót is - ezerféleképpen. A Verve kiadványai között az elsők között volt, amit SACD-re nyomtak. Ettől függetlenül ma még mindig a Miles Davis és a Coltrane lemezek az ismertebbek, és a gyakoribbak is, noha szerintem az Ella & Louis több ember számára befogadható. Annál is inkább, mert ugyan egy ma már sztárnak számító jazz zenekar játszik a lemezen, de a zsáner inkább a popzene felé hajlik mintsem a jazz felé. Annó ezen a lemezen a jazz puristák nem találtak semmilyen fogást, annak ellenére, hogy Fitzgerald mindig is a balladákban volt kiemelkedő. De kétségtelen, hogy nem ezen a lemezen fogjuk megtalálni a jazz-szólóirodalmának kiemelkedő pillanatait.  Nekem az a véleményem, hogy az újranyomások is elég jók, bár ez a mostani Verve kiadvány elég gyengécske eresztés. Legyünk korrektek: ahhoz képest, hogy egyszer hallottam Tannoy stúdiómonitorokon ennek a lemeznek egy eredeti példányát, többre számítottam. Bár azt a hangot nagyon nehéz akár csak megközelíteni is.

Az újranyomott vinylek nem szoktak egyébként rosszak lenni, főként, ha nem a high-end magasabb szintjein járunk, nem fogunk túl nagy különbséget hallani az eredeti és az újranyomottak között. Nem beszélve arról, hogy akinek pedig olyan cuccai vannak, feltehetően nem sajnál 2-300 dollárt egy jó minőségű eredetiért. Csak győzze kivárni.

Én az Ella & Louis-t az új Verve 180 grammos nyomaton bírtoklom, ami egész kellemesen szól, de van két nagy hibája. Az egyik az, hogy sziszeg az énekhang. A másik pedig az utolsó trackekben a trombitán nagyon csúnyán hallatszik a szalagról az áthallás. Amerikai nyomás egyébként, nem is túl drága, tucatlemeznek számít. Ahhoz képest egyébként lehetne jobb is. Az első session megvan cd-n is, ez már a remaster verzió, ami teljesen máshogy szól: fényesebb, de ködösebb is. Valahogy távolabbról szólal meg, vékonyabban is. Az énekhang soványabb, a bőgő pedig szinte már csak cselló.

Még így sem rossz egyébként, de kétségtelenül elég nagy a különbség a két hangzás között. A cd élettelenebb, nincs olyan élő atmoszférája, mint a vinylnek. A digitális verzión a zene elkezd mozaikszerű lenni. Hasonlóan a többi remasterhez, itt is átszabták az arányokat, ennél fogva nem annyira szellős, mint az eredeti. Szerencsém volt, mert a vinyl lemez nem hullámos, mint sok mostani újranyomás. Az első két dalon azonnal beránt, az arányok rendben, vaskos mélyek, Fitzgerald hangja életnagyságú, tisztán hallani, ahogy intonál – egyébként tökéletesen. A zongora is jó, a dobseprő eszményi. Csak a sziszegés ne lenne, meg a visszhang szerű áthallás - maximálisan elégedett lennék.

Az Ella & Louis Again-t egy audiofilnek számító notnow présen vettem meg, az kicsit borsosabb árban volt, de még tűrhető. A zene miatt a hangminőség másodlagos, engem legalábbis nem zavarnak azok a finomságok, amelyek az eredeti nyomásokon tisztábbak, üdébbek. Ez a lemez dacára az újranyomásnak, hibátlan. Audiofil hangzás ide, vagy oda. Szerintem az Ella & Louis Again nem lett annyira tökéletes, mint az első – már ami a hangminőséget illeti, de még így is teljesen rendben van, semmi komolyabb hibája nincs.

Kétségtelen, hogy egy rendes gyűjteményben mindkét Ella& Louis megtalálható, de ha csak arra gondolok, hogy hány kellemes percet szereztek a lemezek az elmúlt években, akkor egyáltalán nem kell ahhoz audiofilnek lenni, hogy a vásárlásra biztassak. Mivel a lemezek többnyire a nagy amerikai songbook darabjai, nem szükséges hatalmas jazz szakértőnek lenni a befogadásukhoz, ráadásul varázslatos előadásban hallhatunk egy nagyon jó zenekart és két pompás énekest. Az Ella & Louis minőségét tekintve nálam olyan nyolc pont, az Again pedig egyértelműen tíz.

Utolsó megjegyzésként az árakról. Az Ella & Louis a Verve nyomás 6 darab ezres volt, az Again pedig 6500 ruppó. Ezen utóbbit feltétlenül javaslom, a Verve nyomás sajnos nem lett egy tigris.

*Ez a cikk a két lemezen kívül némiképpen Norman Granz-ről is szól, aki amellett, hogy a ma már egyértelműen legendás Verve kiadó alapítója, a jazz történetének leghíresebb impresszáriója volt. Ha egyszer lesz tíz fölösleges órám, hogy rendesen legyen időm anyagot gyűjteni, szeretnék róla is írni pár sort.