Amikor beizzítottam az új blog felületet, eldöntöttem, hogy nem fogok tesztelni. Azt még nem tudtam, hogyan fogom visszautasítani a csőstől érkező készülékeket, pláne mit fogok csinálni azokkal, amik engem érdekelnek, de elhatározásom szilárd és megmásíthatatlan volt. Elég feloldhatatlan dilemma, lévén azért mégis csak egy hifi blog lenne az audiolife, akkor is, ha olykor ezt titkolom, vagy éppen próbálom kiszélesíteni a látókört. Szóval arra nem számítottam, hogy éles helyzetben mi lesz, főként, hogy a helyzet már az első héten éles volt.

Mielőtt felsóhajtasz, kedves olvasó, hogy ez is biztos külföldön van, megnyugtatnálak, itthon van, egészen pontosan a nyolcadik kerületben, a Bródy Sándor utca 17-ben, Apricot kávézó néven.

Mivel én a környéken lakom, nem volt nehéz felfedezni. Az egyik délután, hazafelé a bölcsiből a gyerekkel be is tértem. Először azt hittem, hogy csak véletlen a lemezjátszó a sarokban, és csupán egy dizájnelem, mint mostanában sok helyen, de a mellette sorokba pakolt lemezek már használtabbnak tűntek.

És igen, igazam lett, a lemezjátszó éppen szólt, amikor bent voltam. Ittam egy Cortadót, és közben hallgattam egy jó kis Hungaroton nyomatot, amelyen a negyvenes évek slágerei szóltak, a gyerek meg közben játszott a sarokban.

El is döntöttem, hogy azokat a lemezeimet, amelyből kettő van, beviszem ajándékba, ezzel is segítve egy olyan helyet, ahol a zene is fontos, nem csak a hangulat. A kávé nagyon jó volt, az Apricot saját blendjét a kávékalmár pörköli, a hely pedig kellemesen hangulatos, csendes, szerintem pont ez illik a forgó fekete lemezekhez. High-end-re senki se számítson, de akkor is különleges, én nagyon megkedveltem.

Mint minden kiadó, az ECM is felült a vinyl revival vonatra, így az új megjelenések mellett a régi klasszikusokból is jött egy adag újra nyomás. Természetesen a mostani igényeknek megfelelően, újra masterelve, 180 grammra préselve. Egyelőre öt darab lemez szerezhető be, a Kenny Wheeler, Deer Wan-t mindenképpen ajánlom, remek lemez, de a többi is kiváló.

Az újdonságok mellett a másik jó hír, hogy a New Series kortárs zenei sorozatból hatvan címet november-decemberben 30%-al kevesebbért is be tudunk szerezni*. Én már leadtam a rendelésem, a katalógust pedig kérjétek el a terjesztőtől. Érdemes átnézni, sok klasszikus van benne. Amit feltétlenül ajánlok, az a Francois Couturier-Anja Lechner lemez, de a Gazzana Duo is pompás.

Az újdonságok között nálam kiemelet helyen van a friss Jakob Bro lemez, a Streams, de Atmospheres címmel megjelent Tigran Hamasyan, Arve Henriksen, Eivind Aarset, Jan Bang finomszövésű, dupla drone lemeze is elképesztően jó lett. Aki szereti az akusztikus gitárt, a magyar származású, jelenleg Bécsben élő Boros Zsófia Local Objects-e is nagyon jól sikerült.

Szóval van miből válogatni. Bónusznak a végére beteszek egy videót is, ami idén májusban megrendezésre került, a kiadóról szóló három napos fesztiválon készült. A két napos program sorozatban volt egy rész, amikor Manfred Eicher, a kiadó vezetője, cd-ről mutatott zenéket egy listening session keretében, és közben nyilván mesélt a felvételekről.

Ha jól látom, akkor az ecm által nagyon sokat használt luganoi Bower and Wilkins stúdió monitorokat vitték ki. Az elektronikákat nem lehet jól látni. Aki tudja, írja meg a kommentbe, mi lehetett. Szerény véleményem szerint Manfred Eicher a jelenleg élő legnagyszerűbb producer, egy igazi idol. Munkássága nélkül nagyon sokkal lenne szegényebb a kortárs jazz és klasszikus zene.

*Az ECM lemezeket itthon a Hangvető forgalmazza. Ha érdekel, valamelyik kiadvány, itt érdeklődj.

Ha nem, akkor most fogod. A Scarlet Town című dalt Chris Thile-ével adja elő, aki a Punch Brothersből lehet ismerős, egyébként mandolinon játszik.

A Joshua Redmannal közös duó lemez után most egy alt-country/blues/jazz hibridet jelentet meg a kísérletező kedvű, ismert amerikai zongorista. A cím nélküli lemez 2017 januárra van kiírva a nonesuch-nál. Szerintem Mehldau mostanában nagy formában van, a legutolsó trió lemeze is remek lett. Itt van róla egy darab:

Annak ellenére, hogy szombaton szakadt az eső, és a két lemeztáska miatt az esernyőt nem tudtam kinyitni, ráadásul átázott a cipőm, egész jól bírtam.

Idén is a Marriott szálló ad helyet az AV Trend show névre keresztelt kiállításnak és bemutatónak, ahol a magyar forgalmazók és gyártók mutatják be, jelenleg mit lehet itthon vásárolni, ha az ember zenét szeretne hallgatni az otthonában audio berendezéseken.

Rövid időre felújítás miatt zárva - ez volt kiírva az ELROG üzemére, de most újraindult a gyártás, írja a Mono and Stereo. Az újraindult gyártás* során a fejlesztés sem maradt el, a 300B típus új dizájnt kapott és természetesen javítottak is rajta, itt-ott. A cég neve is változott, tehát bejött, amit anno megjósoltam, hogy szükségük lesz némi tőkére, hogy rendesen beinduljon az üzlet.

A csövek továbbra is ELROG néven futnak majd, feltehetően elindulnak a brandesítés útján, ami azt vetíti előre hogy talán lesznek olcsóbb típusok is. De ezt már csak én teszem hozzá. 

Jelenleg az ELROG által gyártott 300B és 211-es, valamint a 845-ös teljesítmény triódák az elérhető legjobb elektroncsövek a piacon.

A gyártásról van egy rövid video is, amit a vinylsavor blog gazdája, Thomas Mayer készített és osztott meg.

*Update: a bezárásról és az új cégről itt lehet részleteket olvasni. A sztori egyszerű. Az Elrog nem volt financiálisan nyereséges, így a gyártósort, a gépeket és a know how-t átvette egy másik cég, amelynek a neve: Deutsche Elektronenröhren Manufaktur GmbH, vagyis Német Elektroncső Manufaktúra. A fő tervezőjük továbbra is a céget megalapító Dr. Schaffernicht, így várhatóan a minőség továbbra is ugyanaz marad.  

Már akkor is tetszett, amikor először belebotlottam ebbe a videóba. Éppen a WE 300B-hez kerestem anyagot, amikor feldobta a youtube keresője. Kíváncsiságból belenéztem. A 2014-es Müncheni Hi-end shown került bemutatásra ez az eredetileg mozikba készült hatalmas tölcséres hangrendszer. A bemutatón a japán úriember irigylésre méltó lazasággal, egy üveg sörrel a kezében tart rövid előadást a WE egyik első hangrendszeréről, ami  1924-ben jelent meg, amikor még az egész audio gyermekcipőben járt.

A kedvenc részem az, amikor elmondja, ezt a rendszert csak nagyon kevesen hallották eddig, mert ugye egyrészt hatalmas, másrészt csak nála lehet meghallgatni, ráadásul a felesége eléggé utálja a barátiat, amikor átjönnek zenét hallgatni.

Valószínűleg az asszony nem volt ott a shown, bár lehet, hogy otthon is így szokott sörözni az úriember, ki tudja.

További érdekesség, hogy a "hangfal" egységei ezzel a Belden hangszórókábellel vannak bekötve. A rendszert csilliós nagyságrendű Silbatone elektronikák hajtják, a videón nem látszik, oldalt vannak elhelyezve. A teljes láncnak elég durva hangja lehet, ráadásul nem könnyen hajtható, mert ezek a nagy tölcsérek alján csücsülő hangszórók többnyire 15 ohmosak. 

A Silbatone egyébként ezekre a régi Western Electric cuccokra szakosodott, mármint a felújításukra és - gondolom - az újra értékesítésükre.

A hétköznapok reggeli rohanásában, miután leadtam a gyereket a pillangó csoportba, nagyjából akkor ébredek fel, amikor leérek az évtizedek óta omladozó, hányás- és húgyfoltokkal tarkított Blaha Lujza téri aluljáróba. Mostanában majdnem minden reggel ott fekszik, oldalt a papírkartonból és rongyokból összehordott fekhelyen, a furulyás hajléktalan. 

A repertoárja elég szűk, néhány egyszerű dallam, de Morriconét nagyon szeretheti, meg nyilván technikailag könnyű is, így elég sokat játszik tőle. A kedvencem a Jó, a Rossz és a Csúf főcímdala. Először pár hete hallottam, amikor az UH feszt nulladik napjára igyekeztem a budai Nemdebárba, este nyolc körül. Először azt hittem, valami magnó szól, vagy egy nagyon hangos és béna telefoncsörgőhang, teljesen szürreális volt a Blaha aluljáró amúgy is szürreális neonfényében. Többször fel akartam már venni a telefonommal, de egyszer sem engedte - kissé szemérmes a művész. Azóta sajnos megint eltűnt. Így marad a szokásos ébredés: egy csésze tea, már bent a monitor előtt.

Nem csak a technikában folyamatos a fejlesztés, de a blogok háza táján is. Ősszel mindig felcseszem magam, hogy mennyire béna már ez az egész dizájn, amit itt nyomok, és rámtör az újítási kedv. Persze, moroghat az egyszeri olvasó, pont most, amikor már megszoktam.