Nem várt hatás - Westinghouse 5R4GY

Mondjuk úgy kissé nagyzolva, hogy futattok egy NOS cső sorozatot, amelynek első része a Telefunken előfokcsőről szólt.

A második ez a poszt lenne, amelyben egyrészt egy különleges csövet próbálok meg kisé közelebbről szemügyre és fülügyre venni, másrészt egy olyan NOS is, ami nem teljesítmény trióda, nem is kisjelű előfokcső, hanem egy egyenirányító. Biztos most sokan felszisszennek, de ne becsüljük alá a tápokban található alkatrészeket, mert igen nagy mértékben befolyásolják a végső hangminőséget – és ezúttal tekintsünk el annak tételes bizonyításától, hogy miért. Technikailag is meg szubjektíven is.

Egyébként az egész mostani highend felívelésének – a gazdasági és üzleti okain kívül, ti.: egyre több a nagyon gazdag ember, divat a sznobizmus, plusz egyre kevesebb az értelmes hobbi – van egy olyan olvasata is, hogy az egész fejlődés megfeleltethető az alkatrészek fejlődésének. A high-end ipar csövekkel épülő készülékeiben ezt egészen biztosra vehetjük, legalábbis az emblematikus fejlesztők mind ezt állítják, és miért kételkednénk a szavaikban, amikor mi is ezt tapasztaljuk a magunk térfelén, azaz a kényelmes hallgató foteleinkben.

Na de ebben az összefüggésrendszerben egészen érdekes színfoltot képviselnek a NOS csövek, úgyis mint egy letűnt világ színfoltjai, itt maradt utolsó mohikánjai, másrészt pedig nagyon jó mintát és irányt mutatva az újdonságoknak – a maguk “csúcstechnológiájával”. Nélkülük az egész high-end hobbi sokkal szürkébb, unalmasabb, technikaibb és papírízűbb lenne.

Valahogy az egész hobbiban a csöveknek van igazi egyediségük, igazi humánus vonásuk, speciális jellegzetességük. A tranzisztorok típusait igazából nem nagyon különböztetjük meg, senki sem jegyzi meg csettingetve a nyelvével, hogy mennyire jól sikerült mondjuk egy ismert tranzisztor újabb inkarnációja. A csöveket azonban nem csak típuszsámonként, de gyártásonként is nyilvántartjuk. Egy igazi “csőfüggő”, öreg róka külön fakkot tart az agyában és a fülében a Western Electricnek, a Sovteknek és a Golden Dragonnak. Külön a 211-eseknek, a 2A3-nak és a 300B—nek.

Érdekes, hogy a chippekre ez szintén igaz. Főként a DAC IC-kre. Talán őket is hasonló módon osztályozzuk, mint a csöveket. Mindenesetre senkinek nem jut eszébe mondjuk egy klasszikus egy Philips TDA-t összetéveszteni és egy kalap venni mondjuk egy modern AD-vel, vagy egy SABRE-ral. Mindezt nem én találtam ki, Kimura vette észre, még 1995-ben(!), írt is róla egy cikket, az a címe, hogy OP-amps more fun than tubes, és itt tudjátok elolvasni. Sok olyan dolgot tartalmaz egyébként, aminek a Gainclone lázban felnőtt DIY hasznát veheti; nem is kicsit.

Szóval egyenirányító és cső. A teljesítmény triódák és a kisáramű előfokcsövek között szinte elvesznek. Alig is találni róluk infót, amit igen, az is inkább infomorzsa, semmit használható leírás. Pedig a tápegységekben a csöves tápnak elég nagy reputácuiója van, olyannyira, hogy még egy viszonylag egyszerű kapcsolást is fel lehet turbózni csöves táp ellátással – némi felár és némi plusz meló árán. Szóval az egyenirányító csövek szürke eminenciásként bújnak meg a többiek mögött, hatásukról sokaknak – így nekem sem volt – mélyebb tapasztalata. Ami persze elég nagy baj, de most ez lényegtelen.

Kis előzetes sztoriként megosztanám, nekem hogyan sikerült meg- és átélni, hogy mennyire fontosak. Szakirodalomként a PSVANE posztot tudom javasolni, ahol jó sokáig ragoztam a saját nyomorom, már ami a továbblépés iránti elemi igényemet illeti. A dolog onnan indult, hogy rendes függőként az ünnepnapnak számító üres perceimben ahelyett, hogy csukott szemmel meditáltam volna, céltalanul szörfölgettem B.Tóth Laci bácsi szállóigévé vált bon motjával szólva: az információs szupersztrádán, persze hifi témában. Magyar oldalakat nagyjából három éve nem olvasok, semelyiket – az audioworld-öt leszámítva – annyira jelentéktelen a magyar hifi sajtó, hogy kár rá az értékes karaktert pazarolni. Ahogy azonban magamban végigvettem, mennyi mindenre nincs pénzem, rájöttem, hogy egyetlen dolgot nem pimpeltem tovább szegény Vindicatoron, az egyenirányító csövet. Mivel az minden gond nélkül kihúzható, miért ne próbálnám meg?

Igazság szerint mindeddig az az egyszerű tény tartott vissza tőle, hogy a cső foglalatán egy GE embléma, mellette meg egy Made in USA felirat díszelgett, ami engem eléggé megnyugtatott. Ne de itt már úgy éreztem magam, mint az ember, aki két hónapja drasztikus húsmentes fogyókúrán van, de véletlenül elmegy a város legjobb gíroszosa mellett és megcsapja az orrát a sülő hús illata. Vagy inkább, mint Gombóc Artúr, amikor benyit a Szamos Marcipán boltba.

Magyarul kicsit ráfeszültem a témára. Ezt magam előtt úgy állítottam be, mint rendes függők, akik az utolsó pillanatig hangoztatják, hogy képesek uralkodni a függőségükön: igazából nincs is más választásom. Ebben egyébként, csakúgy mint a függőségeknél, volt igazság: valóban nem volt már olyan pontja a rendszernek – amivel egyébként messzemenően elégedett vagyok –, amin ésszerű költségek mellett hangminőség javulást tudtam volna elérni.

Amikor először és konkrétan felmerült, hogy lecseréljem a GE egyenirányítót, úgy képzeltem, javulni fog a hang, de nem sokat. Legfeljebb lesz egy új csövem, ami jelenleg benne van, már úgyis három éves. Valójában azonban nem tudtam, hogy mi fog történni. Arra pedig, ami lett, a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna.

Létezett a fejemben egy lista, amit én magam tartottam nyilván, és azok a paraméterek szerepeltek benne, hogy hol vannak a hangképben hiányosságok. Ezeket egyértelműen a doboznak tudtam be, valamint azt gondoltam, hogy elértem a rendelkezésre álló eszközök kombinációjában a maximumot. Igen-igen, persze. Ezüst kábelek. Jobb alátét. Akusztikai elemek. Mágikus-medzsik cuccok. Ide iktatok írásban egy ásítást, és kicsit megdörzsölöm az orrnyergem két ujjal. Aha.

Fogalmazzunk finoman: nincs rá lehetőség. Viszont a csövet jó ötletnek tartottam. Nem is volt drága, töredéke egy rendes triódáénak.

Na de ugorjunk akkor egyből a közepébe: Westinghouse. Elég jól csengő név az iparban. A  kanadai elektroncső gyártás egyik fellegvára volt, még ma is létezik, de már csak lámpákkal és világítással foglalkozik. Annak idején a Western Electric versenytársa, szinvonalban hasonló produktumokkal, még akkor is, ha a Western minden idők egyik ikonikus terméke. Ez a cső valamikor 1940 körül készült, pár tíz kilóméter már volt benne, de nem vészes. Teljesen logikus és ésszerű, hogy felmerül a kérdés: miért pont ez a cső? A válasz egyszerű: mert a tapasztalatok szerint valamiért ez lett a legjobb az összehasonlító tesztek során. A többi, hasonló korú és elviekben színvonalú cső nem hozta ezt az eredményt.

Egy szombat délelőtti napon ballagtam vele haza, de nem volt időm kipróbálni, jó idő lévén, rendes apuka a játszótéren épít homokból autópályát meg alagutat a kisfiának. Amikor megvettem, nem látszott az arcomon semmi, de figyelmeztettek: teljesen meg fog tőle változni a hang. Bólintottam. Mindentől megváltozik, gondoltam magamban szkeptikusan, marketingnek nem dőlünk be.

Este – magamhoz képest – elég kipihent voltam, akadt pár lemez, amin még rajta volt a fólia, nekiálltam, hogy meg is hallgassam őket. De bevillant, hogy új elem van a láncban, ne legyünk már amatőrök, legalább egy szám erejéig egy laza összehasonlítása, mégis, adjunk a látszatra. Az előfokhoz nem nyúltam, úgy állt a hangerőszabályzó, ahogy hagytam, halk szobahangerőn. A cd benne volt a játszóban, csak a play-t kellett megnyomnom.

Viszonylag hamar realizáltam, hogy aznap este nem csak hogy kipihent vagyok, de még vidám is leszek. Valóban minden megváltozott a hangképben. Azon kaptam magam, hogy elővettem a hiánylistámat az agyamból és húzogatom ki rajta a sorokat. Nagyon-nagyot szólt ez a cső. Sokkal nagyobbat, mint a PSVANE replika.

Tényleg minden megváltozott. A második szám közepén kicsit állítottam a hangfalakon, furcsa mód befelé, és utána simán lement a két új lemez, katarzissal, ahogy kell.

Hogy mit tud? Szinte mindent. Felejtsd el, amit eddig az egyenriányításról meg a táp hasznosságáról gondoltál. Tovatűnt a mackósság és a homály, ami az előadást eddig fedte. Minden plasztikussá, szinte foghatóvá vált, úgyis mint hangszerek, úgyis mint csend. Kiszedte az összes zajt a felvételekből, mint amikor tisztességesen megtisztítod a tűt és a lemezt is lemosod. Direktebb, ütősebb, lendületesebb és minden ilyesmi. De nem csak ez, hanem még az is, hogy fény került a hangzásra, élet, hovatovább vidámság. Eddig a kritika az volt, hogy túl sötét a hang. Ebben egyébként az új Note-ok sokkal jobbak, de nekem a réig E-m valóban kissé dark volt. Na ez most nincs. És nem lett fényes, vagy éles, csak teljesen oké. És mintha nem a dobozból szólna a zene, hanem mellette is, meg mögötte is.

Pedig nem bántottam a hangerőt. Pár nappal később, amikor minden alkalommal megismételte az első flesst a rendszer, azon gondolkodtam, hogy ha eddig elégedett voltam, akkor most mi vagyok?

Azt már meg sem merem említeni, hogy mennyiért vettem; fölösleges. Ahhoz képest, hogy mekkorát léptem előre – ingyen volt. Ilyet utoljára akkor éltem át, amikor az AZ2-ről az E dobozra váltottam. Új világok nyílnak, fülemben zúg a szél, az ég pedig tiszta. Gyorsan abba is hagyom azzal az utolsó mondattal, hogy a Westinghouse elképesztően jó csövet gyártott, még mielőtt beszippantana a giccses nagyot mondás mocsara.