Valamennyi dizájn is belefért - Audio Note UK Zero CD játszó
Őszintén szólva engem sem győzött meg elsőre a méretében is apró Zero CD játszó. A Zero elektronikáknak elég komoly múltja van, ha azt vesszük, ez már a negyedik reinkarnációjuk.
Qvortrup alig pár éve dolgozta át a teljes láncot, mert Zero-ból több is van, létezik belőle futómű-dac kombó, riaa és egy integrált erősítő is, és eredetileg ide, a belépőszintre az Entry Levelhez tartozik a két fősre zsugorodott AZ sorozatszámú álló, tölcséres konstrukciójú doboz is. Az első verziókban a dual mono végfokok plusz előfok volt a felépítés, ami megvalósítását tekintve az egyetlen Audio Note név alatt megjelent tranzisztoros, pontosabban FET-es végerősítőt tartalmazta. Ezen aztán gyorsan változtattak, a második generációs aludobozok már csöveket tartalmaztak. Végül ez szűnt meg jó néhány éve teljesen, és vette át a helyét a ráncfelvarrt Zero lánc. Az első sorozat Zero-t - a kilencvenes évek végén - hosszas tervezés előzte meg, különböző verziókat és típusokat demóztak mindenféle, akkor még erős kiállítói és látogatói felhozatallal büszkélkedő kiállításokon.
Erről annak idején a Merlin Hírekben sokat lehetett olvasni, Csontos ugyanis eléggé szerette a Zero láncot, egy időben az Avantgard Duo tölcséreket is ezzel demózták, meglehetősen vitatható kombináció volt egyébként, eléggé megosztó hangzást hozva létre. A cél ott inkább az lehetett, hogy a Zero olcsó volt és még belefért az Avantgard mellé, így lehetett egy árban ésszerű kompromisszumot ajánlani a portfólióból, ami ugye jól is nézett ki, meg könnyen kezelhető is volt. Klasszikus kereskedői fogás egyébként, amivel nagyon jól el lehet adni a drágább cuccot is egy kevésbé komoly érdeklődőnek. Ráadásul a Zero tök jól meg volt dizájnolva, ki is lógott a többi AN formavilágból, nekem speciel jobban tetszett, mint a szögletes új, de ez mellékes.
Ami jó hír, hogy a régi Zero-k kissé nyers, csövesekhez képest kemény hangja sokat finomodott, és technikailag is jobban rendben vannak. A DAC az egyetlen, amelyen USB bemenet is található, a többit pedig addig finomították, hogy ha megnézzük a belsőkről készült fotókat, szinte alig találni bennük olyan alkatrészt, ami nem a működéshez kell. Az sem meglepő, hogy a letisztult formavilág visszaköszön a hangban is.
Én ugye egy szanaszét hekkelt Philips TDA 1541A chipre épülő olcsó kis pörgyettyűt használok megelégedetten pár éve, amit annak ellenére is szeretek, hogy ismerem és megszoktam a hibáit. A lemezjátszó amúgy is többet megy, nekem ez nem gáz. Azon viszont meglepődtem hogy a kis Zero cd kapásból lezenélte az enyémet. Nyíltabb volt, letisztultabb és zeneibb, hogy ne mondjam, teresebb. Ehhez képest a Yamaha sötétebb hangú, komorabb és kevésbé fókuszált, és sajnos lassabb is.
Eredetileg nem a teszt miatt volt nálam, ugyanis már van gazdája, de ha már idekeveredett, tudták nélkülözni, én meg hallgattam. A Zero DAC egyébként kivétel ilyen formában, mert az “működik” nagyobb társakkal is, például a kettes futóművel is meg a nagy triódás monoblockokkal is. Mindkettőjük lelke, mármint a Zero cédéjé is, meg a Zero DAC-é, a TDA 1543-as dac, ami ugye az egyik legelterjedtebb chip volt annak idején. Sokan még ma is szeretik, például Junji Kimura a.k.a 47Laboratory és a japán chippes dac-ok is erre alapozva építenek igen jó hangú készülékeket, de számtalan más high-end brand is ebből a chipből építkezik. Van olyan, ahol nyolcat építenek be, négyet-négyet csatornánként. Egy időben divatos is volt, mert a tápellátása egyszerű, akár nyolc darab ceruzaelemről is elmegy, ahogy ezt a Sparkling meg is lépi, például ebben a futómű-dac párosban.
(Nem tartozik szorosan ide, de vettem magamnak még pár hónapja egy Philips cd játszót, kőkemény 8 ezer forintért, amiben ez a dac van, egyelőre tuningra vár, de azóta meghallgattam jó párat, ezzel szintén a 1543-mal. Egyszer sem csalódtam, de kétszer nem sikerült ugyanabba a hangkarakterbe belefutni, ami azért meglepő.)
Apropó karakter. A TDA chipeket mindig is övezte egy analóg hangú vagy analógos hangzási kritikus “vélemény tömeg”. Ha belenézünk a “szigorúan egyedi vélemény rovatokba”, vagy fórumokban kutakodunk, a legtöbb komment amellett érvel, hogy egy ilyen dac chip, plusz egy csöves vagy analóg félvezetős kimenet, és ripsz-ropsz megvan a kánaán. Ide mindig kötelezően hozzá kell tenni, hogy ez mennyivel olcsóbb, mint egy gyári gép, az meg ugye mennyire szar, mert….mert, hopsz megvan a tuti érv. Mert az gyári! És egy cégnél ugye marketingesek is dolgoznak. Pfúj.
A végletekig lehet a kimeneneti fokozatot finomítani a már meglévő módszerekkel, vagy újakkal, mindig van egy még jobb csatoló kondi, ugye. És ezek a műtétek többnyire működnek is, ha hely nincs is sok a donornak használt készülékekben. Végeredményképpen simán lehet hozni egy hiteles hangzáshoz közelítő karaktert, ami elég lágy ahhoz - más megfogalmazásban: kevésbé éles -, hogy erre már rá lehessen mondani: na ez már “analógos”. Lukasz Fikusz a.k.a. Lampizator erre épített egy komplett céget. A gányolás mint a mestermunka előszobája. Mindegy, csak működjön. Hát hogy néznek már ki azok a gépek, könyörgöm!
Gyorsan leszögezem, hogy én ezt a nézetet nem osztom. Nem azért, mert mindet kipróbáltam, Lampizator itt lenyomna szkanderban, hanem azért mert ez a lágyság többnyire a felhasznált alkatrészek függvénye. Valójában a torzításon van a hangsúly. Én is azért szeretem a 1541A-t, mert kevésbé torzít, a lágyságát, sötétségét pont nem szeretem benne, olyannyira nem, hogy hibának tartom. Viszont, ha választanom kell, hogy valami legyen inkább egy kicsit komorabb, vagy vidámabb, ellenben jobban is torzítson, habozás nélkül a sötétséget választom. Az erő is ott van, nem?
Aki a nagyfelbontású SABRE chippeket szereti, kifejezetten meglepődne a Zero CD-n, mert semmiben nem szenved hiányt, már olyat, amire a file-okat hallgatók felkapják a fejüket. Vagyis ugyanolyan tiszta, és a magas tartomány sem bántó, és ha mondjuk meghallgatok egy hegedűt, nem kérdés, melyikre szavazok. A márkát ismerőknek nem újdonság, hogy mennyire egyben van a hangja, és az sem, hogy mennyire átlátható és a torzítási hányados is eléggé alacsony. És itt van az előnye is: mert rendben, a lemeztálcát úgy adja ki, mintha csúzliból lőnék, és a távirányítóval nem lehet kezelni például a lemeztálca nyitását, de a hangjába elég nehéz belekötni.
Nagyjából két hónapot éltünk együtt, ezalatt nem nagyon foglalkoztam vele, egyszerűen ment, mintha az enyém lenne. Viszont elég gyakran, hogy meglepett. Főként a nehezebb zenéken. Valahogy sikerült mindenből kibányásznia a lényeget. És mindvégig lekötött az "előadása". Nagyon elcsépelt toposz, de nagyobb a lelke van, mint a sajátomnak. Pedig abban is éppen a lelket szeretem. Lehet, hogy engem megvett volna a TDA 1543-as, a 41-es ellenében? Amire sokan azt gondolják, hogy technikaibb, hogy ne mondjam stúdiósabb, mint a nagytestvére? Nehéz kérdés. Azt viszont biztosan tudom, hogy a Zero esetében nem volt semmi zavaró momentum, ami a zene és a befogadó közé állt volna, és mellette még végig fenntartotta a figyelmet.
Nem is volt olyan régen, amikor két óra erejéig belefülelhetem a egy korai Wadia hangjába, saját lemezeimmel.
Több volt a részlet, hogyne lett volna a Wadián. Na de akkor is, ott is, számomra ez volt a lényeg: a gitár és klarinét duó minél mélyebbre hatoljon a lélekben. Az sem baj, ha több tartalmat hoz a felszínre, és mellesleg nem csinál alt szaxofont a klarinétból, főként ne legyenek műanyag húrok az amúgy fémhúros klasszikus gitáron.
Ezzel nem azt akartam mondani, hogy a Wadia alulmaradt a Zero CD ellenében, éppen ellenkezőleg, hanem csak azt, hogy nem minden a felbontás. Ha nem állnak úgy a csillagok, még kevés is lehet - viszont tök jól elhúzza a füledet. A kis Zero egyébként dinamikus, és többet is hifizik, mint a nagyobb digit AN cuccok, ezért talán több embernek érthető. A Szint 3-tól fölfelé a digitális dolgok az AN berkein belül már megosztóbbak, mert ott nincs sok minden, amibe a hifin edzett fül bele tud kapaszkodni. Pontosabban más van, amit sokkal nehezebb felismerni és befogadni, mint például azt, hogy több a magas hang. És jobban is ki kell őket szolgálni.
Ha már a hasonlítgatásoknál tartunk. Az azóta már megszűnt 47 Lab Shigaraki széria hangja elég közel áll a Zero-éhoz, de a Zero direktebb, nem annyira lágy. Nyilván majdnem ugyanaz az iskola: a két tervező is kb ugyanabban hisz, minél kevesebb alkatrész, annál jobb hang. A Note ezt direkt to disc néven nevezte el, nincs sem túlmintavételezés, sem digitális szűrés, a chip kimenete egyből megy a cső bemenetére. Kimura ezt opampokkal csinálja, de a lényeg neki is kb itt van, na meg a tápban. A Shigaraki persze a futóművel volt az igazi, az áruk így több, mint kétszerese a Zeronak, ráadásul már nem elérhető egyik sem.
A Zero CD a belépőszinten van, de ez ne tévesszen meg senkit, attól még mindent tud, ha nem is a nagyokkal egy szinten. Viszont nem is kerül annyiba. Még egy mondat a végére: a Zero-t többnyire rendszerben tesztelték, az összhang a többi komponenssel együtt érvényesült. Nálam, a Szint3-ban simán helyt állt. Ez már önmagában is elég jó pont. De hát én nem szeretek pontozni. Mi a tanulság? Mindig adj esélyt a kicsiknek! Megérdemlik.
