Vincent Bélanger - Pure cello

Be kell vallanom, hogy volt egy idő, amikor viszonylag gyakran váltottunk levelet Peter Qvortruppal annak okán, hogy lemezeket cseréljünk. Peter nagy rajongója a magyar csellistáknak - többek között -, a magyar zongoristák után, és olyan lemezeket keresett, amelyek egyrészt számomra is ismeretlenek voltak, másrészt igen-igen nehezen beszerezhetőek.

Azért párat sikerült így is küldenem neki, és megtoldottam néhány kortárs bmc lemezzel a szériát – hogy egy kicsit toljak olyat is, ami nekem fontos. Már akkor feltűnt, hogy Qvortrup elképesztően tájékozott, és nagyon mélyen ismeri ezt a világot, mármint a klasszikus zene világát. Mindkét oldalról, az előadók és a lemezek oldaláról is.

Nem nagyon tudtam neki olyat mutatni, amiről ne lett volna határozott és igen részletes véleménye, vagy olyat, amit ne ismert volna. Ő viszont szinte mindig tudott újat mutatni számomra – mondjuk azt álszerényen, hogy ez nem volt nehéz, de akkor is. A nagy része természetesen elérhetetlen és művészileg hibátlan lemez volt. Ilyen volt példának okáért Maria Judina, Sztálin kedvenc zongoristája, akinek alig készült felvétele, ami igen, az viszont non plus ultra. Az egyik legkülönlegesebb Chopin interpretátornak tartják.

Na de nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy most jelent meg az első Audio Note Music kiadvány. Kb pár hónapja a mindenféle high-end meg hifi kiállításokon tűnt fel egy fiatal csellista, Vincent Bélanger, aki a bemutatókon sajátos show-t adott. Először eljátszott egy darabot, majd lekísérte önmagát egy felvételről. A legtöbb ilyen videón a zene egy laptopról szólt, ami azért is volt furcsa, mert az AN köztudottan a fizikai formátumokat támogatja.

Nem kell túl nagy nyomozás hozzá, hogy összerakjuk a képet: Bélanger  a saját projektjéhez keresett megvalósítási lehetőséget, amiben az AN támogatta. Itt most nem arról van szó, hogy Vincentet megdobták egy csomó AN cuccal, mert a felvételhez használt mikrofon kábeleken kívül semmilyen Note cuccot nem használtak, a mastering során sem, sokkal inkább arról, hogy a két kezdeményezés egymásra talált.

Qvortrup nagyon szereti a szóló cselló felvételeket, Vincent meg nagyon szeretett volna egy lemezt kiadni, ami nem gond, ha jó szól. És hát a Pure Cello jól szól. Nem olyan értelemben, hogy frankó lehet vele hifizni, hanem olyan értelemben, hogy tényleg megtettek mindent, hogy egyetlen instrumentum hangzását a lehető legjobb minőségben rögzítsék. A felvétel egy igen jó akusztikájú templomban készült élőben, összesen két mikrofont használtak és szalagra rögzítették az anyagot. A Mastert még csak nem is a Gearboxban készítették, ahogy gondolhatnánk. És hát a Pure Cello nem egy hifi teszt lemez, ugyanis a zene fontosabb rajta, mint a felvétel minősége. Legalábbis én így gondolom.

A borítón Vincent porcelánbaba másolata látható, és úgy egészében a kiadvány látvány része eléggé félresikerült szerintem. A booklet fotók teljesen korrektek, de a borító, a beállítástól az utólag szarrá fotósoppolt képig sajnos elég giccses. A művész oldalról tekint ránk, a beállítás hamis, Vincent lazán a vállára vetett csellója meg komikus, mint valami fegyvert, úgy tartja a hangszerét; teljesen életidegen. A cím is elég necces, bár angolban jobban hangzik a pure szó, amiben benne van az a jelentéstartalom is, hogy tisztán lehet hallani, de nem hivatott a zene komolyságát hangsúlyozni. Szóval a lemez megjelenésén jobb lett volna finomítani még egy kicsit.

Mivel a kiadvány nem kerül be a terjesztői hálózatba*, így a klasszikus zenei lemezpiacra, nagy kockázatot nem vállaltak. Ettől függetlenül simán megállja a helyét azok között is. A kezdő Bach tételen semmilyen művészkedő finomkodás nincs, Bélanger maníroktól mentesen, de mégis érzéssel játszik. A hangzás nem édeskés és nincs benne szentimentalizmus sem, túlzásoktól mentes, hiteles előadás. A lemez második tétele nehezebb dió, nyilván itt a technikai virtuozitás a lényeg, ami egyértelműen rendben van.

A kiállításokon ezt fogjuk a legtöbbet hallani, mert ebben van a legtöbb éles hangnem és hangmagasság váltás, így ideális arra, hogy megszorongassa a lejátszó rendszert. Amennyire meg tudom ítélni, ezeken a tételeken sem lesz geil a megszólalás, maradunk a hitelességnél. Számomra az utolsó darabok lettek a legmaradandóbbak, itt érezni, hogy az előadó és a mű egymásra talált. Bélanger nem tolakszik és nem erőszakolja ránk a saját interpretációját, igyekszik a szerzői szándékot felmutatni. (Jellemző egyébként, hogy Qvortrup Gouldra annyit mondott, hogy: this is not Bach. This is Gould.)

Egy jól induló sorozat első lemezének tökéletes. Sokkal jobb, mint az audiofil kiadók nagy része, ahol vagy műkedvelő amatőrök, vagy technikai truvájok hallhatóak zene helyett. Illetve fényévekkel jobb, mint a nagynevű cégek tesztlemezei, amelyeken felvételtechnikai bravúrokat jelentetnek meg rommá masterelve. Ezekhez képest a Pure Cello minden részében egy kerek szóló cselló album egy tehetséges zenésztől – klasszis hangminőségben. A lemez két formátumban jelent meg, sztenderd cd, semmi cicó, és vinylen, ami dupla 45-ös korong, természetesen 180 grammos. 

*Mivel a lemezből nem nyomtak sokat és nem került be a lemezpiac nagykereskedelmi forgalmába, az Audio Note forgalmazóknál lehet megvásárolni. Az ára teljesen átlagos, a cd 4500 HUF, a dupla lemez pedig kicsit több, min 12 ezer.