Késő tavaszi basszusok és némi kortárs jazz

A mostani ecm eresztésből szerintem az új Quercus, a Snétberger lemez és a Dominic Miller duo lemez lett igazán emlékezetes és erős. Most csak a Miller lemezt ajánlanám, mert ehhez van video anyag is. A Sting mellől ismerős gitáros - az egyik legismertebb balladájának Shape of My Heart-nak a dallamát is Miller írta - kiadott egy akusztikus gitárlemezt, amelyen egy tracket leszámítva a saját szerzeményeit játssza. Van némi percussion díszítés a szóló akusztikus gitár mellett, de a hangsúly alapvetően egyértelműen a gitáron mint instrumentumon, illetve a gitároson van. Melankólikus és dallamközpontú lemez lett a kissé giccses című Silent Light, de nem szomorú és sehol sem lapos. 

Az első nekifutásra is könnyen befogadható, simogató, szinte könnyű súlyúnak tűnő Silent Light azonban nem azért jó, mert esténként jó háttérzene lehet, miközben a kandallóban pattog a tűz és az ember elmerengve bámul a vörösboros poharába. Hanem azért, mert Miller nagyon jó gitáros, és képes arra, hogy az ujjgyakorlatnak tűnő darabokat olyan magas fokú technikával játssza el, amelyben az apróbb díszítések is főtémává válnak.

Az első hallgatás után én legalábbis könnyedén túllendültem az ismert dallamokon, sokkal inkább melléktémák kaptak el. Viszonylag gyorsan kiderül, hogy mennyi finomság, apró, de annál "látványosabb" trükkel él Miller. Nekem a nehezebb darabok a kedvenceim, és milyen szerencse, hogy éppen egy ilyenből készült video. A lemezből létezik vinyl is. 

Ha Miller a senior, akkor Fabiano Do Nascimento a junior. Az alig negyven perces Tempo Dos Metres egy hasonló koncepciójú gitárlemez egy fiatal brazil tehetségtől, mint Milleré. Nascimento lemeze legalább annyi remek pillanatot kínál, ha nem többet, mint a Silent Light. Mindkét gitáros nagyon mélyen ismeri a hangszerét és annak technikailag megvalósítható határait, de míg Miller inkább a bonyolultabb struktúrákban jó, addig Nascimento játéka végtelenül letisztult, de semmivel sem kevésbé meditatív, mint az idősebb gitárosé.

Nyilván ez a lemez kevesebb figyelmet fog kapni, mint a sztárnak számító idősebb gitárosé, de semmivel sem kínál kevesebb élvezetet. Mint audioval foglalkozó blog, kötelességem megjegyezni, hogy Nascimento lemezét élőben rögzítették egy 2 incses, negyedsávos szalagos magnóval, és persze létezik belőle vinyl formátum is,.  

Mostanában jött divatba, hogy ismert elektronikus zenei producerek elkalandoznak az ambient határmezsgyéire. Kid Koala, kanadai producer, aki kifacsart hiphop és beat lemezei után Emiliana Torrini közreműködésével rakott össze egy simogató ambient lemezt. A Music to Draw to: Satellite tele van a semmibe elúszó, homályos hangképekkel, amelyek fölött Torrini éneke olyan, mint egy hideg téli napon a melegből előtörő pára. A kissé zavaros hasonlat azért is ül némileg, mert a lemezt a montreali téli hónapok ihlették, illetve az elvágyódás egy távoli bolygóra.

A lemezen nincsenek minták, minden hangot szintetizátorok és akusztikus vagy elektromos hangszerekkel állítottak elő. Elsőre nekem úgy tűnt, hogy az énekhang egy ilyen zene esetében nem releváns. Főként, hogy az asszociációk mellett, és/vagy az ilyen "filmszerű" zene esetében egyéb történet mesélésre nincs szükség.

Ettől függetlenül mégis működik a dolog, aminek egyértelműen Torrini hangja és az ének jól eltalált hangütése az oka. Így a vokál képes elemelni a szürke ötven sok árnyalatában tobzódó hangsávokat, és ez jót tesz a kissé hosszú, mintegy 72 perces lemeznek. Az ilyen anyagok első és legfontosabb jellemzője, hogy képes-e az ember elmerülni ebben a nem túl vidám, de nem is túl melankolikus világban, A Music to draw... esetében nekem elsőre sikerült. Kid Koala képes volt otthonos és belakható világot teremtenie hangokból. 

Az olykor kissé karcossá váló darabokban alig van üresjárat, és mondjuk nem egy kitartott és modulált szintihang egy szám, mint mondjuk másutt. Eléggé köcsögség ilyet írni, de ahhoz képest, hogy Kölyök Koalának ez az első ilyen jellegű lemeze, jó lett. Heavy Recommended, ahogy a művelt olasz mondaná.

És ha már áttévedtünk az elektronikus zene térfelére, egyből ugorjunk a mélyére. Az első El Mahdy Jr. lemez (The Spirit of Fucked Up Places) underground körökben eléggé elismert volt, amivel az alig húsz éves El Mahdy egyből beírta magát az indusztriális dubstep nagyjai közé. A hozzá hasonló és korú producerekhez hasonlóan, El Mahdy nem a dj-zésből indult, ami azért elég meglepő. Egyetlen mixét hallottam, az kegyetlen béna volt technikailag, alig tudta egymásra húzni a saját zenéit, ami azért elég "erős" egy elektronikus zenésztől. Ő inkább producer, abban viszont teljesen jó. A második lemezre sokat kellett várni, de megérte.

Előre szólok, ez nem tánczene, El Mahdy zenéi nem party bangerek, ütem is alig van bennük, ilyen értelemben tehát nem egy klasszikus dubstep anyaggal állunk szemben, hanem egy kortárs elektronikus lemezzel, amelyen mellesleg vannak (poszt)dubstep érintésével készült trackek. A Time to sell the golden teeth nagyon friss, és erős lemez lett.

Első hallásra nem túl könnyen befogadható zenék alattomosan kúsznak be az ember bőre alá. A keleti, főként török és arab zenei nyelv, valamint hangszerek egészen máshogy hatnak basszusnehéz környezetben, és persze az arab rap betét sem piskóta, mint egy "sima" dubstep lemezen. Ettől függetlenül El Mahdy Jr. nagyon felnőtt vagy inkább érett zenéket ír, nincs bennük semmilyen átlagos megoldás, vagy fölösleges sallang, semmi feltűnősködés, semmi üresjárat, a zenék többnyire lassúak, vontatottak, mégis hatnak.

Valahogy beszivárog az egészbe egyfajta kietlenség és lemondás. Hogy itt már minden mindegy. El Mahdy kicsit úgy dolgozik, mint aki a nagypapa hagyatékát dolgozza fel: talált egy csomó régi recsegő lemezt, amin arab zene van és ezekből kiszedte azt, ami igazán érdekes, majd csinált belőle kortárs dubstep lemezt. Kétségkívül nehéz eltekinteni attól, hogy - főleg a vokális minták - erős szakrális töltést hordoznak, ettől függetlenül jól működnek, és persze, mint a jó elektronikus zenénél - minden mindennel összefügg és minden zárójelbe is van téve. Olyan, mintha a helyi gyrosz büfében dubstep szólna. Bónuszként teljesen jók az egyetlen mobiltelefonnal felvett és megvágott videoi.