Kicsit több, mint popzene - Lana Del Rey: Lust for Life

lana-01.pngArról megoszlanak a vélemények, hogy Elishabeth Grant zenei alteregója, Lana Del Rey akkor valójában pop zenét játszik-e vagy sem. Szerintem igen, de némi kitételt azért érdemes tenni.

Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy Del Rey féle zene mélységben, minőségben némileg messzebb esik mondjuk Rihanna-tól, aki hozzá képest inkább tűnik a pop ipar menetrendszerint felfuttatott termékének, mint művészi teljesítménynek, noha mindketten teljesen szabályos lemezeket készítenek és mindketten viszonylag gyorsan elérték a nemzetközi ismertség státuszát. Sőt, szerintem semmivel nem játsszák kevesebbet a rádiók a Summertime Sadness-t és számtalan remixét, mint akármelyik éppen aktuális rihanya opust.

Bár ez véleményem szerint éppen nem tesz jót Del Rey-nek, aki elég messze hagyta már az első lemezével berobbanó imázsát – még akkor sem, ha a tengerentúlon a vele kapcsolatos egyik diskurzusban éppen azt kérik rajta számon, hogy a milliomos apja ellenére, vagy éppen annak köszönhetően tudott ilyen sikeres lenni. Na meg azt, hogy akinek plasztikai sebész dolgozott a felső ajkán, az ne akarjon már még tehetséges is lenni.

De hát mit tehetünk, a pop ipar meg a kereskedelmi rádiók már csak ilyenek: ami egyszer beakadt, attól nehezen szabadulnak. Egy idő után eldönthetetlen, hogy azért lesz sikeres valami, mert mindenhonnan az szól, vagy fordítva, azért szól mindenünnen, hogy sikeres legyen.

Igazából nem akartam többet írni a Lust for life-ról, mint ami kényelmesen belefér a következő lemezajánlóba. De azt vettem észre, hogy a szokásos egy bekezdése helyett egyre-másra jönnek a mondatok, és egyre jobban foglalkoztat a dolog. Mármint a Lana Del Rey jelenség, és persze azt is tudtam, hogy ezt az álomszerűen szétfolyó, olykor wall of soundra kevert zenei világot, amely egyesek szerint teljesen mű, mások szerint pedig direkt ilyen, tehát hiteles, én eléggé kedvelem, tehát úgysem tudom, vagy inkább nem is szeretném magamban tartani. Előre szólok, hogy én sem rajongója, sem különösebben  nagy tisztelője nem vagyok Lana Del Rey zenéjének, és ha van valami, amitől berzenkedek az a depesmód jelenség, aminél azt hiszem, kártékonyabb dolog kevés van, ami zenével vagy egy zenekarral történhet.

A kritikátlan rajongás és merev ragaszkodás – a zenekar két jelentős személyének infantilis megjelenésbeli másolásán túl – egy szebb napokat látott zenekar iránt, amely már régen túl van mind a művészi, mind a popkultúrában betöltött helyét tekintve a zeniten. Ki tudja hány évvel a jelentős lemezeik után még mindig tömegek zarándokolnak el, hogy a vegytiszta nosztalgiában fürödve áldozhassanak a saját romantikus érzelmeik előtt, miszerint: elmúlt a fiatalság, de látod, a régi Martensem még mindig nem szorít. Sajnos vannak zenekarok, amelyek az idővel konzerválódnak. És persze vannak rajongók is, akik szintén. Ne de nem erről akartam írni.

lana-03.jpgÉs ha már nosztalgiánál tartunk, rögtön adódik egy magas labda, hiszen Del Rey az egyike azoknak a zenészeknek, akik eleve beépítik a nosztalgiát a dalaikba. Egyrészt zeneileg, másrészt a megszólalásukba. Ebben persze semmilyen jelentős nincs, az viszont már eggyel merészebb húzás, ahogy Lana folyamatosan ironizál. Elég akármelyik számát egyszer meghallgatni, hogy feltűnjön: itt elég nehéz eldönteni, hogy Del Rey modoros, vagy direkt csinálja. Hogy nyávog, vagy csak mímeli a nyávogást, hogy egy kicsit idegesítsen, amiért nem frazíroz rendesen. Hogy a félig béna riffek és a folyton belassuló, a hetvenes évek pszichedelikus vonásait hordozó kiállásai után miért kell egy dalon belül, legalább kétszer hangulatot vagy csak témát váltania.

Ugyanígy játszik a saját hangjával: hol fojtott, mintha egy hordóban énekelne, hol tiszta, hol tele van visszhanggal, és betölti a hangképet. De ötletszerűen váltogatja a stílusokat is. A Born To Die-on minden alap a kilencvenes évek boom bap ütemeit idézte. Az Ultraviolence-en hol folkos beütésű slide gitárok szólnak, hol a hetvenes évek gitárhangzása, persze lebutítva, lo-fivel keverve, vagyis egyik riffnek sincs igazi ereje, sem rendesen kidolgozva, félkésznek hat, ráadásul mindent felpuhít Lana éneke és a keverés, amolyan indibe oltott mutáns popzenét hozva ezzel létre.

A duplafenekűség, az, hogy szinte minden sorának, és minden zenei megoldásának van egy sima olvasata, meg egy fordított adja ennek a zenének az egyik értékét. A másikat az, hogy folyamatosan metaforákban és allegóriákban gondolkodik. A harmadikat pedig az, hogy a hagyományt teljesen öntörvényűen kezeli, akárcsak a Video Games videoklippjében: régi, kopott vhs-kről lementett mikrotörténetek villannak fel. Sokadszori megtekintés után jövünk csak rá: az összekötő kapocs kizárólag az, hogy ugyanaz a személy készítette mindezt. De még ez sem igaz: inkább csak ugyanaz a személy válogatta.

A zene is ilyen: kicsit zajos, a kontúrok elmosódnak. Az ének hol hamiskás, hol elcsuklik, hol vontatott, hol pedig küzd egy rendes kitartott magas hangért. Persze az összetákoltság valójában rafinált profizmus: a nagykiadós lemezek kifogástalanul vannak keverve, és a sikerültebb dalok egyediek, egyszeriek és megismételhetetlenek. A szövegek tele vannak idézetekkel, keresztutalásokkal, valamint ígéretekkel és az azokon való ironizálással.

Szóval a Lust For Life Lana Del Rey negyedik stúdiólemeze, és egyben valamiféle váltás is a zenei palettáján, bár két egyforma lemeze nem nagyon volt. A Born To die igazi első lemez: naiv, de betalál a korszellembe. Agyonjátsszák, és a kémia hol működik, hol nem. Vannak rajta igazi slágerek, értsd: könnyen megjegyezhető dallamok, amelyeknek a szövege viszonylag egyszerű, és nem kell rajta agyalni, bár én még a mai napig nem értem, hogy a Summertime Saddnes depresszív, kicsit fűszívós, ultra flegma előadása, és a nyomasztó szövege ellenére, hogyan lehet ennyire népszerű.

A sztori azonban elkezdődik, Grant kellően hitelesen bújik be a kortárs amerikai díva bőrébe, akiben azonban nincs semmi említésre méltó. A felszín alatt nem nagyon tud lázadni, kiégett és üres, akárcsak az Amerikai pszicho „hősnői”. A Born To Die után egyből a Paradise Edition (ez tulajdonképpen a Born To Die feltúrbózva pár új dallal) következett, ahol rendesebben összerakott zenék fölött ugyanolyan unott és mísz Lana, talán csak mélyebben az.

Miután tisztességesen befutott, úgy tűnt, semmi szüksége nincs még egy lemezre, bőven elvan ezzel az eggyel, ehhez képest az Ultraviolence egyet ellépett oldalra, és kidobták a hip hop alapokat, inkább gitár központú lemez lett. A különféle tudatmódosító szerek mindig is hangsúlyosan jele voltak, és amíg a Born To Die a kezdő önpusztítás megannyi jelét viselte magán, de nem ment még vérre semmi, addig az Ultraviolence-en belekóstolunk a keményebb anyagokba, és akad egy-két darab, ami egyértelműen utal a heroin mámorra. Ehhez elég ezt az egy klippet megnézni.

A harmadik lemez lett az igazán beborult, a Honey Moon egyrészt bántóan ötlettelennek tűnik az első kettőhöz képest, mégis képes újat mutatni, másrészt ez már az érett Lana Del Rey, ahol az irónia és a félkézzel összecsapottság a leginkább érződik. A rajongók szerint ez az „igazi” Lana. Mégis, végig nagyon profi munka. Ha nem vigyáz az ember, a végére teljesen beszippantja az egész. Bizonyos szempontból a legunalmasabb lemeze, de az is igaz, hogy zeneileg a legjobb: kidolgozott, a wall of sound mellett horzsoló, ultramély basszusok és vonósszőnyeg segít bemutatni, hogy ahelyett, hogy Lana tisztességgel kiégett volna, mire elmúlik 30, inkább új erőre kapott, de előtte azért még jól szétcsapja magát – biztos, ami biztos. 

Ha rangsorolni kellene, szerintem a Honey Moon a legsötétebb lemeze, olyan, mint egy monoton meszkalin, vagy LSD trip. Talán nem véletlen az sem, hogy az egyik single a High By The Beach lett. A Lust For Life megjelenése előtt a Pitchfork készített interjút Grant-tel. Ott azt nyilatkozta, hogy nagyon felkavarták a közelmúlt történései, és a Trump féle Amerikában a lassú szétesést, a jelenlegi világ haldoklását látja. Sőt, most odáig is eljutott, hogy a Born to Die koncert előadása közben már nem vetítik ki a háta mögé az amerikai zászlót. Hoppá! Ki tudja, nem élek ott, bár a groteszk vonások egyértelműen érződnek, a káosz szele ide is befúj.

Annyit tudunk, hogy Lana megint ott áll a lepattant pick up előtt – mindenütt felemlítik, hogy ez ugyanaz a csotrogány, mint amit a Born To Die-on láthatunk –, de ahelyett, hogy szomorúan bámulna az arcunkba, most mosolyog.  Pedig mosolyra semmi oka. A Lust For Life azonban már csak egy lépésre van onnan, hogy Lana ledobja az álarcot, és megszólaljon az alterego mögül maga az alkotó. Én még nem döntöttem el, hogy tetszik-e vagy sem a Lush For Life. Az mindenesetre biztos, hogy egyelőre nem találtam olyan erős sorokat, mint korábban (pl: My Pussy taste like Pepsi Cola. Vagy a Honey Moon kezdő sorai: We both know that it’s not fashionable to love me/But you don’t go 'cause truly there’s nobody for you but me). Viszont zeneileg masszív és kiforrott. A két new yorki kortárs hip hop arccal összehozott Summer Bummer az egyik legjobb, amit Lana a kezei közül kiadott.  Még akkor is, ha Asap Rocky mellett a másik arc (khm: Playboy Karti) a futottak még kategória egyik helyezettje.

A Lust For Life ugyan nem fog nagy megfejtésekben utazni, és nem is a társadalom elemző mélyfúrásai miatt fogjuk megjegyezni, annál viszont mindenképpen több, mint egy sima poplemez, amelynek a szórakoztatáson túl nem sok feladata van. A múlt heti HVG-ben egy teljes oldalon írnak a Lust For Life-ról, ahol Madonna: Ray of Light-jához hasonítják. Én nem látom ezt a hasonlóságot, bár mindkét lemez jól sikerült, de Madonna arcaiban nincs ott az a markáns vonás, hogy ne vegye komolyan magát, és ebben Lana Del Rey előrébb tart. Bár, ki tudja. Annak idején a Ray of Light-ot is sokat hallgattam, és feltehetően a Lust for Life-ot is fogom. Csak, hogy ébren tartsam magam, hol is élünk pontosan.

Címkék: zene, vélemény