A minimális maximum - Audio Note Zero DAC
Ahogy nézem a jelenlegi trendeket, nagyon úgy tűnik, hogy a zenehallgató láncban gondolkozóknak, annak a kisebbségnek, akik egyáltalán válogatnak - vagy azért, mert megtehetik, vagy azért, mert igényük van rá, esetleg meggyőződés vezeti őket -, a legfőbb komponens a forrás és az erősítő közötti „fekete doboz”, a dac.
Varázsdoboz
Ha a nézőpontomat megváltoztatva a gyártást veszem górcső alá, a megállapításomat a piac is visszaigazolja: rengeteg készülék van, alig akad olyan gyártó, aki ne szerepeltetne dac-ot a kínálatában. A Metrum Acoustic-ról szóló posztban került elő, hogy alapvetően két formája van a gyártásnak: vagy „hozott” chipből készülnek, vagy maguknak fejlesztenek, ez utóbbi a ritkább. A piacon megtalálható dac-ok nagyobbik hányada minden bizonnyal kis különbséggel hasonló architektúrát és felépítést követ, a műszaki megvalósítás során a variálhatóságon van a hangsúly. Ebből a szempontból két szegmensben van túlkínálat: az alacsony árfekvésű készülékeknél és a nagyon drágákban. Érdekes, hogy az arany középút ebben a hobbiban valahogy rendre háttérbe szorul. Pedig a helyzet éppenséggel nekik kedvezne, hiszen a chippek olcsó alkatrészek, csupán a „körítéssel” kell játszadozni. A nagyon drága dac azért is furamadár, mert ott már az analóg eszközökkel kell versenyezni, ami viszont egészen más kategória. (Erre biztosan felmegy a pumpa azokban, akik többnyire analóg rendszerben hallgatnak zenét. Már, hogy versenyezhetne a dac egy lemezjátszóval? Pedig egy jó dac kb az a digitális forrásban, mint egy jó MC trafó, vagy még inkább egy jó phono az analógban. Hangban is kb. hasonló a változás). A másik nagyon fontos dolog, hogy egy jól sikerült DAC igen kifizetődő: rengeteg gondot levesz az ember válláról. Egyrészt a cd nem annyira kényes a futóműre, mint az analóg, nem annyira bonyolult és alig tudjuk variálni. Tulajdonképpen pár tucat mechanikából választhatunk, a többi már szinte csak a doboz, na meg a tápellátás, de itt még az sem olyan különösebben fontos. Másrészt, ha a két eszköz megfelelően van illesztve, akkor a kábel sem játszik olyan szűk keresztmetszet, mint az analóg kijáratok esetében. A harmadik ütőképes érv a dac-ok mellett, hogy többségüket merevlemezes eszközökkel is használhatjuk, tehát a cd-ink mellett a letöltött zenéket is kiszolgálja. Mindez persze fölösleges okoskodásnak látszik, pedig valahol itt bújik meg a lényeg.
Analógos-digitális: Fából vaskarika
A hifi bikkfanyelvben gyakran felbukkan a megállapítás: az a jó dac, ami „analógosan” szól. Ehhez persze tudni, kell, hogy ki mit ért analógos hangzás alatt? A fejlesztők és a tapasztalt aranyfülek tudják, hogy a cd-nek van pár olyan jellegzetessége, torzítása, amitől kissé idegenkedünk – okkal. A gyenge digitális hangkép magasba húz, érdes, már rövidtávon is idegesítő, a zenei egységet nem képes hitelesen megjeleníteni, olyan, mint a korai TFT monitorok: távolról egész jó, de közelről...mintha legóbol rakták volna ki a fotókat. Nagyobb baj, hogy a dinamika tartománya szűkös, de mivel a cd eleve hangosabb, jellegzetesen kiabál, főként a középsávban, ilyenkor fájdalmas egy jazzfelvételen a szaxofon vagy a trombita belépése. A csoporttesztekben elmélyülten bólogató hifistáknak ugyan a minőség jele, amikor az énekes úgy tűnik, mintha a zenekartól méterekre előrébb állna, és úgy ordítaná bele a szöveget a mikrofonba, valójában ezek korlátok, és nem erősségek. (Elég amatőr az a hangmérnők, aki lekeveri a zenekart az énekesről. Ez a trükk még Sinatranak sem sikerült.) A jól összerakott dac-ok ezzel szemben képesek kiszabadítani a zenét a pitekből, amelyekben persze bőven rejlik információ. Nem érdesek például, mint a kínai piacon a mindent játszó hifitorony külső burkolata. Nem ridegek, akár egy platform cipős, feltöltött szájú cicababa, amikor az első randin a Mc Donald’s-ban kell kajálni. Nem kapok idegrángást a hangszerhangjaitól sem. Komoly kínzás, felér egy parlamenti közvetítéssel, amikor egy rossz kevésbé sikerült dacon megszólal az elektromos gitár. Mindez a másik példában úgy néz ki: legyen ereje, de ne sértse fel a dobhártyám. A legfontosabb tulajdonsága – mondom én –, hogy egyben legyen a hangja. Mit jelent ez? A zenei egység és lendület sokkal fontosabb, mint a részletek, ugyanis nem azért hallgatunk zenét, hogy kiderüljön, recsegett-e a szék a trombitás segge alatt, hanem azért, hogy a műtől kapjunk valamit, főként: katarzist. És persze ne torzítson. Ilyen madár pedig nincs– mondhatná ezek után bárki, mint az egyszeri székely, amikor meglátta a struccot. Egyrészt van, sőt, több is, másrészt de még milyen.
„Fedezzük fel újra Amerikát”
Ha azt veszem figyelembe, hogy mennyi, könnyen hozzáférhető zene található a neten, inkább a rádióadókra gondolok, nem letöltésekre. Ma még bőven működik a zeneipar megszokott ellátórendszere (pedig hányszor eltemették), a kiemelkedő értékeket többnyire be lehet szerezni fizikai formátumban. A BBC klasszikus zenei adását ellenben nem sugározzák itthon. Ha van egy USB portos DAC-om, amit stabil pontként beköthetek a rendszerembe, számtalan olyan forrást is magától értetedő módon hallgathatok, ami csak internet segítségével elérhető. A Zero DAC az AN kínálatából az egyetlen, amely rendelkezik USB bemenettel az analogon és a szimmetrikuson felül, tehát a célnak pont megfelel. A jó hír az, hogy Zero evolúciója során (ráncfelvarrása dizájnban, botox a hangban) ma már két szinttel feljebb van, mint a korábbi széria volt pár évvel ezelőtt, könnyedén kiszolgálja a magasabb kategóriás (szint1-3-ig) közreműködőket is*; elgondolkodtató alternatíva azoknak, akik már nem nagyon akarnak a cd-vel bajlódni, de sokat hallgatnak tömörített, vagy tömörítetlen zenét. A technikai felépítése, megvalósítása követi az AN filozófiát: a kevesebb néha több elvet. Egyszerűség, minimál dizájn, mindez alárendelve a hangminőségnek. Az ára a legbarátságosabb a termékpalettán, viszont egy tisztességes futóművel már nagyon jól teljesít, a merevlemezről pedig olyan, mint egy jó cd játszó. Hála a csöves analóg kimeneti fokozatnak és az Analog Devices chipnek, valóban analógos hangja van, és nem a lekonyuló nyudgíjas teadélután fíling, mint mondjuk másutt. Nem vékonyodik el, stabil, száraz és zenei. Ami nagyon fontos, nem maszatol, nem fényes, és nem torzít. Hosszútávon is kellemes hallgatni, mondhatnám addiktív. A felbontása elég ahhoz, hogy a klasszikus zenei felvételek is jól szóljanak, a dinamikája, hangszínehelyessége pedig jól jön a rocknak és a nehezebb műfajoknak. Én már régóta gondolkozok rajta, minden bizonnyal ez lesz az első lépésem a digitális letöltés felé, a kanyart már bevettem az iPad2-vel. Ha pedig megkínáljuk a hozzá tervezett futóművel, teljes értékű digitális frontendként jó darabig stabil pontja lesz a rendszerünknek. A Zero Dac eddig szerényen megbújt az árlistán, arra várt, hogy felfedezzük. Itt az ideje.
Az ún. „nagy” rendszerbe is bekötöttük: M3 előfok-Conquest végfok, külső váltós E dobozok, sogon és spx kábelek.