Mielőtt a Krizsóval készült interjút kitenném, előtte egy szintén kuriózum írást közölnék. Ezt a szöveget Swinn nicknéven (törzs)kommentelőm írta (Sokat köszönhetek neki, jó párszor javított és egészített ki, hogy a posztjaim kerekebbek legyenek ). Nekem nagyon tetszik az írás. Mielőtt olvastam volna, szinte semmit nem tudtam erről az angol márkáról, miután olvastam, szinte mindent megtudtam róla. Ajánlom mindenki figyelmébe, mind a szöveget, mind a Royd termékeket. 

Sorozatunk első részében (és terveim szerint a továbbiakban is) egy régóta passzívitásban leledző hifi produktumról esik szó, amely azonban, hála a “rajongóknak”, igenis aktív! Aktív, hiszen a Joe Akroyd gyártotta hangdobozok sokunk otthonában fellelhetők és okoznak nap, mint nap sok-sok zenével töltött percet. Az átlaghifis, ha nem is hallott erről a szó hétköznapi értelmében patinásnak ugyan nem nevezhető angol márkáról, de biztosan belebotlott a névbe, ha máshol nem, az internetes hifi adásvételi fórumok egyikén.

A Royd Audiót 1980-ban alapította Joe Akroyd és így leírva azonnal feltűnik a névválasztás forrása. Soha nem tartozott a nagy angol manufaktúrák közé, de itt a manufaktúrát most szó szerint kell, hogy értsük: Akroyd keze nyomát viseli minden egyes, szigorúan párba válogatott darab, ami valaha is elhagyta a telfordi kis műhely kapuját. A gyártást szigorúan felügyelte és bár sehol sem találunk említést róla, talán az alkalmazottak száma is csekély lehetett. Az biztos, hogy a drivereket ő maga tervezte és készítette. A híres 5”-os mélyközepe, ami számos Royd dobozba került beépítésbe, teljesen az ő keze munkáját dicséri! Joe Akroyd saját cége megalapítása előtt a ’60-as évek elején a Goodmans-nél dolgozott, ahol részt vett a cég egyik emblematikus termékének megalkotásában, a Maxim Mini monitor terveit készítette el, de a nevéhez fűződik az Audiom és az Axiom dobozok mélysugárzóinak tervezése is. 1970-ben Akroyd csatlakozott a Wharfedale-hez, ahol elég sok warfi doboz koncepciója köthető a nevéhez: a Denton, a Triton, a Melton, a Linton és a Doredale tervezéséből is kivette a részét. A hetvenes évek közepén aztán csatlakozott a Deccához, ahol a vezetőség éppen a hangszórógyártó részleg újjászervezését tűzte maga elé. Sajnos (vagy éppen szerencsénkre) a lelkesedés nem tartott sokáig, hiszen nem értek el nagy sikereket, bár a Decca London egészen különleges stúdiómonitor volt akkoriban a tölcséres kialakítású szalagos magassugárzójával. 1979-ben a Deccát megvásárolta a Racal, Joe Akroyd pedig még ugyanebben az évben kilépett az új alakulatból, hogy rá alig egy évre saját vállalkozásba kezdjen.

Akroydnak elég határozott elképzelése volt arról a hangról, amit ma jellegzetes Royd hangnak nevezünk. Filozófiája szerint a hifi célja (saját magát soha nem aposztrofálta high-endnek vagy hasonló, de többé-kevésbé megfoghatatlan lózungoknak) a hang minél pontosabb reprodukálása, megszólaltatása. Ez a zeneiség helyes megjelenítését jelentette, a megfelelő időben, a megfelelő ideig, és praktikusan a megfelelő hangerővel. (Ez lenne az a bizonyos PRaT: pace = ütem, rhythm = ritmus, timing = időzítés). A helyes kifejezés jelen esetben a felvételhez való hű ragaszkodást jelenti. Akroyd szerint a hifi láncban keletkezett hibák nagy részéért a hangdobozok okolhatóak. A gyakran hangoztatott tétel, amely szerint a megfelelő hangdoboz kiválasztása erősen szubjektív, nem igaz! A tervezés során kiemelkedő figyelmet fordított a mély hangok megjelenítésére, és a sztereó színpadkép megfelelő ábrázolására. A hangsugárzók kialakítása közben gyakran használt matematikai számításokat, sőt, amint lehetősége volt rá, számítógépek segítségét is igénybevette (’80-as évek közepe). 

Az első piacérett dobozát sem kapkodta el, hiszen 1982-ben jelentette meg az A7-es hangfalat, amit a Coniston követett. Szinte kétévente követték egymást az új fejlesztések, mígnem 1990-ben felgyorsultak az események, és a kilencvenes években volt olyan év, hogy négy új doboz is napvilágot látott. A Royd nevéhez olyan remek hangsugárzók fűződnek, mint a Sintra, az Apex vagy éppen a vásárlók által nagyon kedvelt Minstrel, amelyet 1993-ban mutattak be. Ez utóbbiról ejtenék néhány szót, hiszen ez volt a talán legnagyobb darabszámban értékesített Royd doboz. Nagyon eltalált konstrukcióról van szó, amely első látásra (főleg élőben) leginkább meghökkenést vált ki az emberekből. Én is alaposan meghökkentem, amikor először pillantottam meg az apróságokat. Oscar-i szóhasználattal élve tudtam hogy picik, csak nem sejtettem. Képeken láttam korábban, de a maguk teljes valójában megdöbbentően furcsa szerzetnek tűntek.

Bár Akroyd saját talpazatot szerkesztett hozzájuk, amelyen hátrafelé döntve helyezkedik el a filigrán méretű test (Ma x Sz x Mé 642mm x 180mm x 120mm) így is alacsonynak számítanak. A döntött konstrukciót sokan alkalmazzák manapság is, elsősorban a hangsugárzók fázishelyességének fenntartására, azonban a Minstrel esetében erre a méretek miatt is szükség volt: a sztereó tér így jobban előjön, éppen egy átlagos méretű ülő ember fülébe mászik a muzsika és a padló közelsége is segít a mélyátvitelnek. Nagyon is tudatos tervezési filozófia ez! Akroyd 1998-ban módosított a Minstrelen és így jött létre az SE típusváltozat, amely vastagabb, MDF helyett acél talpazatot kapott, így a mélyhangátvitel tovább erősödött. Ennek tudatában én is leterheltem a Minstrelek hátsó felét 2 kg-al, így valóban megfogottabbak lettek a mélyek és a doboz rezonanciája is csökkent valamelyest. A másik “furcsa” látvány, hogy a Minstrel mindössze 120 mm mély, pont akkora, mint egy kompakt lemez! Első ránézésre elgondolkodtató, vajon hogyan varázsolt elő ezekből a tervező mély hangokat? Jelentem, sikerült neki! A frekvenciamenete egészen elképesztően 33 Hz-től indul és 20 kHz-ig tart. Jól tudom, hogy egy dolog a papírforma, egy (más) dolog a valóság, de a Minstrel a méretéhez képest elég tisztességesen elengedi magát a mély szekciók lesugárzásakor. Ebben szerepe van a megfelelően hangolt bassreflex nyílásoknak is, amely megint okot ad a meglepetésre: a dobozok oldalára helyezték őket! Ezzel elérték, hogy a portok nézhetnek egymással szemben, de akár kifelé, a falak felé is. Roppant jó dolog ez, hiszen jelentősen megkönnyíti az elhelyezésüket. Ahogy Akroyd megjegyezte a Minstrel kapcsán: …”the geometry comes out beautifully”. A keresztváltási frekvencia 3 KHz-nél van, impadenciája 8 Ohm, érzékenysége 87 dB. Ennek ellenére a 10 W-os csövesem jól elboldogul vele.

Mint fentebb írtam, az 5”-os mélyközép teljesen egyedi, Royd gyártmány, a magassugárzót a Vifától vásárolták, de teljesen átalakították: kapott egy másodlagos kamrát és ennek a megfelelő hangolása gondoskodik az elképesztően jó hangmegjelenítésről. A mélyközép membránját Akroyd két különféle anyaggal preparálta, úgy néz ki, mintha kátránnyal öntötték volna nyakon. Ezért a felülete rücskös, de ez nem véletlen, nagyon is szükséges.

A korabeli sajtó is imádta a Minstrelt, amely nem tartozott a drága hangfalak közé, szűk húsz esztendővel ezelőtt 230 és 300 angol fontot kértek párjáért, függően a fényezéstől. A kritikák kiemelik a nagyon mély és széles sztereó színpadképet, a műfajfüggetlenül jól teljesítő dinamikus megszólalást, a széles és valóban hallható frekvenciamenetét, valamint egyöntetűen dicsérik az árán messze túlmutató produkcióját. Saját magam is csak megerősíteni tudom ezeket: hihetetlen tisztaság, tér, sztereó színpad, részletek, transzparencia, valósághű megszólalás. Na és a mélyek, igen… Mint minden mást, ezt is hallani kell(ene).

Gyakran elmondom, amikor kérdezik, egy Royd nem beszerezhetetlen, de nálunk is  ritka és keresett árucikk. Angliában azért havi szinten fel-felbukkannak eladó darabok, ezek állapota azonban nem mindig felel meg az igényesebb hifista szemének (elsősorban esztétikai problémák akadnak), de ha a hangszórókészlete hibátlan, bátran megvehetjük! Ha tudjuk: mert szinte kivétel nélkül helyben átvehetőek csak. Így is van rá kereslet, a szállításnál pedig többe kerülhet a leves, mint a hús. Ha kerül egyáltalán.

Sajnálom, hogy nem tudtam képpel illusztrálni Joe Akroydot, pedig magam is kíváncsi lettem volna rá, de fotó róla nem fellelhető. Visszatérve a Royd Audióra, a cég 2002-ben megszűnt létezni, minekelőtte az idős Akroyd nyugdíjba vonult és sajnálatos módon senki nem akadt, aki továbbvitte volna a Royd hangsugárzók gyártását (elsősorban a piac financiális farkastörvényei miatt: a Royd mindig is kis cég volt és nem tudott, nem akart túlnőni önmagán). A mester utolsó fejlesztése a 2001-ben megjelent három különböző hangsugárzó volt, az RR1, az RR2 és az RR3. Két sikertelenül zárult felvásárlási kísérlet után 2003-ban a Phonography megvásárolta a Royd összes maradék készletét, azonban a hangsugárzók gyártása a berendezések hiánya miatt meghiúsult: Joe Akroyd leselejtezte a nélkülözhetetlen tekercselő gépeket, valamint az összes olyan berendezést, amelyek nélkül a Phonography nem tudta tovább vinni a márkát és annak hangzásvilágát (erre talán Akroyd nélkül amúgy sem lett volna reális esély). 2004-ben Akroyd véglegesen nyugdíjba vonult és a Royd név szép lassan elkezdett kikopni a hifi világból. Ha nagyon patetikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy mi, Royd használók, ne hagyjuk, nem hagyjuk, hogy a név feledésbe merüljön, de…*

* De vigyázzunk a meglévő darabokra, mert az általánosan használt 5”-os mélyközép beszerezhetetlen és megismételhetetlen, akárcsak a modifikált Vifa magassugárzó. Ha bármelyik tönkremegy, a Royd hangzásvilága is megváltozik, mert bár a Rega ötcolosa beszerelhető (a Rega Ela MkI még Royd drivereket használt), a kapott hang soha nem lesz az “igazi”.