Alapjában éve nem vagyok oda a népzenéért. A jellegzetes magyarosh kesergővel ki lehetne kergetni a világból.

Ami persze nem jelenti azt, hogy a népzenei formanyelv vagy a bartóki népzene fogalom ne állna közel hozzám. A Makámot például kifejezetten kedvelem, ellenben Palya Bea a majd márciusban megjelenő lemezével (NŐ, így nagybetűvel) még ezt a bennem lévő „berzenkedő” határvonalat is átlépte, lerombolta. A lemez egyfajta szélesebb merítéssel közelít a női princípiumhoz, mintha a megélt életállapot zenei lenyomata lenne, és nem egy natúr konceptlemez. Szerintem ilyen minőséget a hazai zenei élet elég ritkán produkál. Jelenleg Palya Bea a legkarizmatkusab női előadóművész itthon. A Nő eddig megjelent dalai letisztultak, gazdagok és lendületesek, mélyen át- és megélt érintettséggel, friss és életigenlő megszólalással; egy csodálatos hang és izgalmas személyiség nagyszerű pillanatai. Nemzetközi mércével mérve is abszolút az élmezőnyben. 

Ha már népzenei érintettség, akkor mindenképpen meg kell említeni a Bajdázót is*. Önmaguk által Börzsöny-folk zenének nevezett stílus hazai mágusai is készítettek egy új lemezt, Örökös zene címmel. Én a lemezbemutatón vettem a cd-t, így nem tudom, létezik-e belőle még, de melegen ajánlom. Az előző lemezhez mérten ez is nagyon egyben van, a dalok közé most szervesen illeszkedik két dark ambient, field music track is Győrffy Ákos zajkeltő eszközeiből. A lemez elég puritán: írott cd, plusz színes fénymásolt borító. (Innen le lehet tölteni, aki nem akar cd-t venni) Az Örökös zene ennek ellenére egyáltalán nem egyszerű, kiérlelt dalok, okos szövegekkel és szép metafórákkal. A zenéjükben szerintem a csendek a legjobbak, ahogy újra és újra zajos csúcspontokba futnak: az elmélyülés, ami túlmutat a megérintett és megmozgatott anyagon. Illetve van egy sajátos gitárhangzásuk, és egy jellemzően felező szinkópára hajazó felépítése a dalaiknak. 

A BMC amellett, hogy a tavaly átadott épülettel az európai élvonalba tartozó jazz klubok közé újabbat helyezett, a kiadói tevékenységet is folytatja. A lemezek között az élő felvételek is bővülnek, most szombaton volt Gzregorz Karnaz új albumának felvétele, ahol én is ott voltam, igaz csak fent a karzaton jutott már hely, ennek ellenére nagyon jó koncert volt. Ebből adódóan szerintem a lemez is nagyon jó lesz. (Ha csak annyira lesz sikeres, mint az előző, már megérte) De lesz új korongja februárban Grencsó Kollektívának, és Tóth Viktor új triójának, az Arura Triónak is. Mindegyik lemezbemutató a BMC-ben lesz, szóval, jazzerek, vájtfülűek, zenebuzik: a lehetőség adott.

Hogy kapcsolódik össze a BMC az ecm-mel? Hát úgy, hogy rengeteg ecm művész lép fel mostanában az Opus jazz kluban, vagy a nagyteremben, ami nyilván nem véletlen, hiszen egy időben ezzel a kiadóval is foglalkoztak, sőt Gőz László Manfred Eichellel is találkozott. A tavalyi nagyon erős ecm felhozatalból itt most Ketil Bjørnstad La notte lemezét emelném ki. A lemezt a legendás filmrendező, Antonioni munkái ihlették. A koncerten a lassú balladák fokozatosan csapnak át feszes szólókba, a hangulatot mindvégig uralja Antonioni filmek fekete-fehér világa. Nagyszerű zenészek (pl: Arild Andersen, Eivind Aerset, Andy Sheppard) remek pillanatai hallhatóak, szóval igazi ecm-jazz lemez. Erős ajánlásommal, ha lehetek ilyen szerény.

Nagy volt a verseny az elektronikus zene bass music térfelén a virtuális első helyért, amely pozícióra nálam az Author lemez (Forward forever) volt a legesélyesebb, az angolok oda is adták nekik az aranyérmet. Mindamellett az év végén OM UNIT is dobott egyet, és nálam ez simán megért egy megosztott első helyezést, még akkor is, ha ezt a fajta méricskélést tévedésnek és értelmetlennek tartom. OM UNIT egyébként szinte minden ágát bekalandozta már az elektronikus zenének, csinált drum and basst, Metalheadz címke alatt, ugyanennek a „művészi”, mutáns formáját dBridge Exit kiadójánál, szinte mindenkinek készített már remixet, aki egy kicsit is számít, gondozza a saját kiadóját, a Civil Musicot, ahol dubstep, kicsavart techno és egyéb bass music jelenik meg.

Van egy sajátos stílusa, erős dobok, sok vokál, fülbemászó dallamok, amelyek mindenből merítenek: kicsit footwork, kicsit hip hop, kicsit dubstep, de mindvégig felismerhetőek, egyediek és nagyon erősek a zenéi, főleg a beatek. A Threads címre hallgató lemez is ilyen lett, elég csapongó, már ami a zenei formanyelv különböző elemeit illeti, ennek ellenére nagyon egyben van, minőségileg pedig egyértelműen 2013-as év elektronikus zenei termésének egyik csúcsa. A The Rod klippje is nagyon rendben van, de a londoni spoken word és slam poetry veteránjával, Charlie Darkkal közös kollab több, mint jó. Dark egyébként hatalmas lemezgyűjtő: 10 ezres vinyl kollekciója van. 

A The Road-ban a fokozás, a track felépítése, a szöveg, mind-mind hibátlan. Ezzel a lemezzel OM UNIT még eggyel feljebb lépett az amúgy is nagyon magas reputációján. És a The Road egyértelműen minden bass music rajongó himnusza. Tíz csillag.

Ha már elektronika, akkor nyilván nem lehet elmenni az új Burial mellett sem. Mit lehet mondani a Reval Dealere-re, amit még nem mondtak el, írtak le? A Pitchfork egyből megdobta 9 ponttal. Nagyon összetett, iszonyú sötét és egyre karcosabbak, nyersebbek, zajosabbak a zenék. A jellemzően Burial-es lebegés, az ezernyi minta közül tökéletesen kiemelt, fájdalmas, melankólius vonaltól a még mindig jelen lévő, Quake-ből mintázott töltényhűvely csillingelésig/zárkattanásig minden itt van. A sűrített pergők, a zakatoló basszus mind-mind ismert „tipikus” Burial védjegy, mégis képes arra, hogy újabb rétegeket építsen be, hogy új mélységet adjon annak az egyetlen hangnak, amit hol így, hol úgy ezerszer felhasznált már. Ami feltűnő, hogy egyre hosszabbak a trackek, és az ürességet imitáló csendek helyén most mindig van valami, hol csak egy sercegés, hol szövegfoszlányok. Az ének még mindig hamis, torz, remegő – pont így jó. Burial még azt is meg merte csinálni, hogy a nyolcvanas évek legborzasztóbb diszkó szintihangzását felhasználja, beépítse a sajátos zenei világába. Must have.

*A Bajdázó fotót innen vettem.