Írtam már korábban egy rövid cikket a 45-ös triódákról, ahol kábé arról volt szó, hogy mennyire jó lenne, ha a 45-ösök mondjuk pár wattal többet tudnának, mert akkor nagyobb esélyük lenne arra, hogy elterjedjenek, így többen megismerhessék ezeknek az apró méretű triódáknak a kiemelkedő hangminőségét.

Akkor arra gondoltam, hogy milyen jó volna egyszer összehasonlítani egy 45-ösből épült erősítőt mondjuk az enyémmel. Így legyen ötösöm a lottón, szokták mondani – nem lesz, sose vettem még egyetlen szelvényt se –, de az összehasonlítás megtörtént. Amikor már túlvoltam a túllenivalón, rögtön eszembe jutott, hogy na igen, de ez az összehasonlítás sántít egy kicsit, sőt, nagyon is. Utána meg az ugrott be, hogy mégis hogyan fogom ezt leírni, amikor nyilván képtelenség?

Ad 1. a csöves erősítőkben a két végfok csövön kívül van még pár alkatrész, amelyeknek hangzása, vagy mondjuk úgy, hogy illeszkedése a csövek hangzásához nagyban befolyásolja a végeredményt.

Ad 2. És ha ki is derül, mi a különbség? Ok, legyen, derüljön ki. Mit kezdünk vele? Ez két teljesen külön erősítő, két teljesen külön világ. Jobb-e az egyik, mint a másik? Igen, biztosan van olyan paraméter, amiben igen - mindenesetre szeretnénk, ha lenne, hiszen így kerek a világ, megszoktuk, hogy az egyik felülmúlja a másikat. És persze ez oda-vissza is igaz. Na és akkor mi van? Szerintem semmi. Mert nekem mondjuk a 2A3 jobban bejön, de éppenséggel mégis a 45-öst javaslom mindenkinek.

Ad 3. Bújjunk az objektivitás álcája mögé. A 45-ös akkor most jobb, hifisebb, vagy többet tud tonálisan? Igen is, meg nem is. Ez lenne a cikk célja, hogy kiderüljön.

Ad 4. Elég sokat gondolkoztam a fentieken. Vagyis azon, hogy egyértelműen ki lehet-e jelenteni, milyenek a 45-ös csövekből készült erősítők? Van ott azért más is bőven. És akkor még egyetlen szó sem esett a hangminőségről.

Mit szeressek?

De hát nem éppen ezt szeretjük a csövekben? Hogy ahány típus, annyiféle hangzásra képes, de mégis van saját, jól felismerhető karaktere? Ha ezen a gondolatmeneten haladunk tovább, elég gyorsan eljutunk oda, amit Qvortrup kezdett el feszegetni, noha a magyar hifisták igen nagy része nem volt képes befogadni. Mégpedig a technológiai szemléletek különbözőségéhez, úgy egyáltalán a technológia fogalmához az audiofíliában. Mert egyrészt ugye tudjuk, hogy a világ halad egy irányba, amely irány egyértelműen a kényelem és a sokrétű felhasználhatóság felé tart, másrészt azt is tudjuk, hogy az elektroncsövekre épülő high-end ipar erről egy jó ideje levált, egy egészen más irányba indult el, vagy inkább egészen másra volt kíváncsi; egészen más szegmensét fejlesztette a technológiának.

Mindezt mi, felhasználók persze csak utólag tudjuk felmérni, megérteni és befogadni, értékelni, ki-ki a maga módján. Mégpedig úgy, hogy a megszülető készülékeket vesszük szem- és fülügyre. A szemet egy ideig biztosan kizárhatjuk, legalábbis ahogy én látom, mert egy csöves végfok kb ma is úgy néz ki, mint 50 évvel ezelőtt, csak kicsit kidolgozottabb a külső borítása.

A belsőről nem sokat tudunk, ezek a műszaki megoldások nem felfejthetők egy egyszerű szétszedéssel, bármennyire is szeretnénk azt hinni. Ad notam: a kimenőtrafó vasmaganyagáról külső vizsgálattal nem lehet semmi biztosat megtudni.  

Kitartásig edzett elvetemültség

Írtam már, hogy a 45-ös triódákból tényleg csak az elvetemültek építkeznek, mert kicsi a piaci realitása egy olyan végfoknak, amihez minimum 95, de inkább annál több decibell kell, hogy egyáltalán megszólaljon. És itt rögtön meg is kellene állni egy kicsit, majd arról elmélkedni, azon gondolkodni, hogy mit jelent a hatásfok, és mit a jel/zaj arány? Pontosan mit is értünk alatta? Ugyanis nekem az a tapasztalatom, hogy a régi erősítők hiába tudták, vagy tudják ugyanazt a mért adatot, halkabbak, nehezebben kivezérelhetőek. Ugyanaz a lemez zajosabban, homályosabban szól rajtuk, pedig pontosan ugyanannyi millivoltot lehet mérni a kimenetükön, mint az újakon.

Egyszerűen arról van szó, hogy a fejlesztés közben felhasznált anyagok, az új generációs kimenőtrafók, járulékos alkatrészek olyan tartalékokat szabadítottak fel, amelyek segítségével a zenei jelet ki lehetett nyerni a zajból, vagy éppen fordítva, a zajt lehetett leszorítani (ez egyébként valószínűbb) – ezért tűnnek az újak hangosabbnak, holott nem azok. Azt hiszem, ez az állítás elég provokatív az ortodox műszaki szemléletnek – szóval lehet érte savazni, de emellett azt is gondolom, hogy nem véletlen a manapság tapasztalható ultra high-end vonulat ezen törekvése. (Már ami az alkatrészeket illeti) És talán ez lehetett az érv, ami amellett szólt, hogy bátran építhetünk egy 2 wattos végfokot, amivel ki lehet aknázni a 45-ös triódák klasszis hangminőségét, a járulékos "veszteségek" mellett – úgy mint odafigyelés és tudatosság a rendszerépítés közben. Mindez persze főként akkor nyereség, ha a lánc többi eleme is passzol a 45-ösökhöz.

Két tiszta watt

Az építkezés első fázisa ebben az esetben tehát egyértelműen a végfok. Amennyiben a 45-ösökből épült Paladinra szavazunk – miért ne tennék? – az előfok, a kábelek és a hangfal kardinális kérdéssé lépnek elő. Az első meghallgatáskor fáztam is ettől egy kicsit. Valamiért, ki tudja, miért, a Neiro hangzása volt a fülemben, erre számítottam – csak kicsiben. Nagyon komoly felbontás, a nagy triódás vasak "lebegő" hangzása, sok-sok levegő, plusz zeneiség, stb. Aztán persze nem ez lett. A Paladin elég világosan példázza a 45-ösök hangkarakterét, mindazt, amiért ezt a csövet lehet szeretni. Azt az élő, hiper-realista, nyüzsgő, lendületes és szinte áttetsző hangkaraktert, ami lerántja a függönyt a lemezeken lévő információról, és nagyítóként mutat rá minden apró zenei momentumra.    

Összeszedtem az öszes olyan régi, többségében még 1950 előtt kézült felvételemet, amiket szeretek. A "kutyás" Schnabeleket, a korai Deutsche Gramofonokon kijött, mono lemezeket, sok Toscaniniket, pár Furtwanglert, de elvittem magammal az első Cseh Tamást is, Levél nővéremnek, és persze jó pár olyan felvételt is, ami nem hogy nem jó, de egyenesen gyengécskére sikerült.

Talán nem meglepő, hogy egy óra eltöltése után a Paladinról nekem egyből a kínai triódák hangzási balansza ugrott be, noha azoknál szárazabbak, a színeik élénkebbek és jobban is „énekelnek”, gondolom ez a NOS csöveknek köszönhető. Két óra múltán pedig valami egész más. Maradjunk az éneklésnél. A Paladin tud egy olyan "folyékony" hangzást, ami megemeli az összes felvételt. Mintha adrenalin áramlana elektronok helyett az erősítőben. Nagyon élvezetes hallgatni, maximálisan leköti a figyelmet, de nem irányít. Úgy tudsz a zenékben elmerülni, hogy nem lesz sem analitikus, sem művi. Ez egyébként a komolyabb (értsd jócskán millió feletti) végfokok hallgatása közben szokta meglepni az embert, amikor egyszer csak azon kezd el töprengeni, hogy itt most a hangszer hangja ilyen elvarázsoló vagy a hangszeres játéka ragadott ki a valóságból? 

Para jelenség

Ha van valami, amitől nekem feláll a szőr a hátamon, akkor az, amikor a kezdők elkezdik belelovalni magukat egyfajta téves érzelemvilágba, ami a high-end misztifikumává vált, és számukra ez válik az elsődleges örömforrássá a zene helyett. Tehát a felismerésnél leragadnak, ahelyett, hogy a lényeget tartanák szem előtt. Ilyenkor általában a zenei élményt összetévesztik a készülékek képességeivel. Arról a reveláció szerű érzésről beszélek, amikor először lesz nyilvánvaló, hogy az élőzene tonális egyezése mellett a művészi kvalitás is reprodukálható a konzervzenei felvételekről.

Ezek azok a beszámolók, amikor a vékony jég sajnos többnyire beszakad, egyszerre kínos és egyben vicces lesz a szöveg, mint amikor valaki részegen olyan infókat is megoszt a szexuális életéből, amire senki nem kíváncsi. Na a Paladin – és úgy általában a 45-ös – nagyon nem ilyen. Aki erre a fajta hájendre gerjed, annak sajnos másutt kell keresgélnie, ugyanis itt éppen pont fordítva történik minden. A mágia lefoszlik, és ott marad tisztán a zenei információ; a felhasználó ezek után azt kezd vele, amit akar. Vagy befogadja, vagy elmegy mellette.

(Ezzel kapcsolatban nekem egyébként meggyőződésem, hogy az emberek 90%-a koncerteket is aszerint ítéli meg, hogy milyen volt a hangulat, ami ugye egy mellékes tényező. Ahol sokan voltak és ment a csujjogatás, az jó buli volt. Ahol kevesen, de zeneileg hibátlan volt, az meg rossz bulinak számít. Csak hát ezzel ugye az alapvető gond az, hogy a parasztdiszkóban mindig jó a hangulat – a zene meg nem. Illetve az, hogy akkor most tulajdonképpen miért is mentünk?!)

Inner city life

A harmadik óra után még mindig ott tartottam, hogy akkor most milyenek a 45-ösök. Jól szólnak, vagy ez most csak az én lelkesedésem, meg az újdonság varázsa? A negyedik óra után már nem érdekelt. Az ötödiknél újra elkezdtem élvezni ezt az egészet, ami igen ritkán történik meg velem, lévén ezer és egy éve ezt csinálom, nagyon nem lep már meg semmi. (A Gryphonok előtt ülve sem lettem hívő. Pardon) A hatodik óránál elfáradtam, de nem úgy, hogy nem volt már kedvem zenét hallgatni, hanem az fárasztott, hogy gondolkozni kell. Meg hát olyan tiszta volt, hogy nem nagyon lehetett jellemezni.

Nem tudom, hogy ez most jó-e vegy sem, de a Paladin abba az irányba tesz egy jelentős lépést, ami inkább lebontja a misztikumot, mint építené, méghozzá elég nyíltan, és nem is kicsit. A kérdés már csak az, hogy mindezt honnan nézzük? Az ára felől, ami nem kevés, ám a kategóriájához képest átlagos, vagy onnan, hogy mennyit kell érte feláldozni? Ugyanis ez a végfok igen-igen kényes a társakra, nem fog menni M3-al, mert az M3 nem fogja kivezérelni a kellő mértékben, túlságosan zajos lesz, és pont a sebességet kell feláldoznunk. Ugyanez a helyzet hangfallal és a kábelekkel. A 45-ösökhöz minimum egy J-nyi energia kell, de inkább az E a kellő társ a hajtásban. Tetszik nem tetszik, szerintem az új generációs réz kábelek jobban állnak neki, a lendületük miatt, mint az ezüstök, ami azért is furcsa, mert ugye azt tanultuk, hogy a szinteken felfelé lépkedve egyre jobb hangot kapunk. (Kivéve, amikor nem)

A Paladin egyébként nem az első olyan Audio Note Uk termék, amely egy teljesen önálló világot képes hangokból felépíteni, megtartani. Szinte belakható, felfedezni való hangzása addiktív. Értékes lemezgyűjteménnyel egy életre elég – még sok is. A többivel meg ne törődjünk. Ugyanis a Paladin nem való az átlag hifistának, Ők nem képesek értékelni a tudását. Kell hozzá a tapasztalat, főként edzett fül és lélek. Inkább az utóbbi. Tessék utánuk csinálni.