Vannak cégek, amelyek mind indulásukban, mind elképzeléseikben megvalósítják azt a sokat emlegetett közhelyet, miszerint a cipész maradjon a kaptafánál, vagy még inkább, amire azt mondjuk, hogy cipőt a cipőboltból.

A hifi világ mindig is hitt – valamint marketingjében erősen épített – a specializációban illetve a szakértői imidzsben. Természetesen ezen felül valóban voltak és vannak cégek, brandek, amelyek tényleg szakértők a maguk területén, de a többségre nem ez a jellemző – ők csinálják azt és úgy, amit a többiek, több-kevesebb módosításokkal.

Az audio világ a hiteles és hangzáshű konzervzenei visszaadásban a hangfalak vagy hangsugárzók szerepét mindig is sokra tartotta. Az egyik legrégebbi specialista ebben az iparágban a B&W, amely cégnek múltja egészen a második világháborúig nyúlik vissza. Az angol haderőnél teljesített szolgálatot ugyanis John Bower és Roy Wilkins, hogy aztán a seregben köttetett barátságot a háború után egy rádiókat és egyéb elektronikai eszközöket áruló üzlet alapításában folytassák Sussexben, egészen pontosan Worthingben.

A kezdeti elképzeléseket elég gyorsan felülírta a tv-k megjelenése és tömeges elterjedése, mert mind Roy, mind John inkább a hangot tartották fontosnak és nem a képet, viszont a korban egyértelműen újdonságnak számító tv-kből nagyon jól meg lehetet élni, így a céget hamarosan a bérleti és szerviz szolgáltatással is kibővítették.

A jól menő üzlet aztán tovább terjeszkedett, és amikor a hangosítás az egyik fő profiljukká vált, John Bowers egyre inkább a hangszórók tervezésében merült el, olyannyira, hogy egy idő után a szervizüzem egyik részében már nem csak a tervezés, de a gyártás is megkezdődött. Ez a pillanat nevezhető a B&W hangfalak megszületésének, és ez az időpont a fejlesztés kezdetének, amelynek egyértelmű fénypontja a kilencvenes évek, amikor a Bowers hangfalak mind a stúdiók világának elismert specialistái, mind a home hifi és a high-end felé kacsingató középkategória egyik legismertebb termékei lettek. A brand ekkorra már saját szabványok tucatjait fejlesztette ki és ismertette meg a hifistákkal. A stúdiókban és a lehallgató helyiségekben a monitorjaikon, kontroljaikon korszakalkotó felvételek születtek.  

A B&W egyébként mindig is progresszív gyártó volt, a fejlesztés náluk nemcsak marketing rizsa és porhintés volt, hanem nagyon is komoly, érvekkel, és műszaki tartalommal megtámogatott hiteles know-how. Na de ott maradtunk el, hogy 1966-ban John Bowers megalakította a B&W hangszórógyártó és tervező üzleti részt, a kereskedésből végleg kiszállt, hogy kizárólag a hangszórókra és hangfalakra tudjon koncentrálni. Az első hangfalsorozat azon a gyártósoron készült, amit a szervizüzemben felállítottak. Ez az üzlet mind a mai napig létezik, működik, látogatható. Mivel John Bowers 1987-ben meghalt, a cég vezetését fia, Paul vette át.

Elképesztő egyébként, hogy az angolok mennyire őrzik és óvják a saját hagyományaikat, nagyon tisztelem és egyben nagyon irigylem is őket ezért, itthon erre nem hogy példát, de kivételt is alig találni. (A működő dolgokat igen gyorsan és nagyon hatékonyan verjük és lopjuk szét, valószínűleg azért is tartunk itt, ahol tartunk, de ez nem ide tartozik.)

Ebben az időben egyébként Bowersék a hangfalaikhoz az Aura elektronikákat és a Nakamichi magnókat ajánlották, mindkét márkát ők forgalmazták Angliában, profiljukban a „sima” hifi értékesítés ekkor még majdnem akkora súllyal esett latba, mint a gyártás. (Mostanában mind a stúdiókban, mind a high-endben a Classe elektronikákkal párosítják őket)

Az első kereskedelemben kapható szériát P1-re keresztelték, amelyben még nem saját, hanem a Celestion hangszórói dolgoztak. A bevételből John egy kalibráló műszerparkot vásárolt, amivel a saját készítésű hangszórókat tudta mérni illetve hitelesíteni.  Hogy ne egyedül kelljen ezt a munkát elvégezni, 1969-ben az EMI-tól átcsábította Danis Wardot, aki a jövőben a hangszórógyártást felügyelte. Ezzel az aktussal zárult a hatvanas évek Bowerséknek, hogy a hetveneseket már az innovációval kezdje. A D(omestic) M(onitors) 1-es hangfal volt az első, amelyet teljesen saját házon belül építettek, némi Sony licenc alapján egy speciális magassugárzót kapott, ezzel elindult a B&W azon az úton, amin ma is jár.

A DM 70 mind kialakításában, mind hangzásában sikertermék volt, kapott is érte egy Brit Ipari formatervezési díjat, ráadásul a sajtója is jó volt, ami jót tett a bevételnek és az exportnak is, ráadásul a B&W elkezdet megbecsült és egyre ismertebb név lenni a hangvisszaadás területén, amely folyamat végén a BBC-vel együttműködve a stúdió monitorok világába is belépőt kaptak. Szintén hetvenes években érték el azt a méretet, hogy a worthing-i „gyárat” növelni kelljen, amely abból a kis üzletből nőtte ki magát, ahol John és Roy a háború végén rádiókat árult a környékbeli embereknek.

A fejlődés egyértelmű iránya a hangfaltervezés felé tolódott el, speciális süketkamrákban lézeres technológiával a lineritást és a torzítást modellálták, majd az így megszerezett tudás alapján fejlesztették a hangfalaikat. Ha csak egyet kell kiemelni a hetvenes évekből, akkor  a DM6-ost érdemes, amely jellegzetes formájával korának high-endje volt. A B&W az elsők között volt, akik a nyolcvanas években a még kezdetleges számítástechnikát (idétlen egy szó, de mindegy) is igénybe vette a hangfalak tervezésében és modellezésekor. A DM2-es modell már a B&W védjegyének számító hármas elrendezést alkalmazta, a magas sugárzó mellett egy super tweeter is dolgozott a modellben.

1973-ban már kiemelkedő cég volt Angliában, ugyanis az exportjuk olyannyira fellendült, hogy mindenféle díjakat kaptak, aminek következtében egyre többen ismerték meg a márkát és egyre magasabbra került az a bizonyos léc, már ami a termékek minőségét érintette.  

1974-ben megjelent Bowersék védjegyének számító kevlárszálakból és impregnáló gyantából álló jellegzetes sárga színű membrán, valamint a Dr Peter Freyer által tervezett és optimalizált hangszóró. Ekkor már fázislinearizált hangváltókat alkalmaztak (bármit is jelentsen ez), valamint az akusztikailag tervezett kabinetet, ami a korban extrém technológiának számított. A DM7-es modellben a jellegzetes a doboz tetejére helyezett, szeparált magas sugárzót és a passzív membránt alkalmaztak, ami azóta is a cég egyik védjegye és messziről felismerhető jellegzetessége. Ezek a modellek egyébként ma is a gyűjtők egyik kedvenc darabjai, mellesleg a B&W azóta sem nagyon tért el ettől az irányvonaltól, ami a megjelenést és a formát illeti.

Ezek után jött a ma is ismert 800-as széria, amivel a cég egy igazán nagyot dobott. Amellett, hogy egyértelműen referencia szintű produktumot tettek le az asztalra a 801-es típus személyében, ezeken a dobozokon hallgatták vissza a korszak nagyobb részének felvételeit, olyan lemezkiadók, mint például a Deutsche Grammofon. De Bowers dobozok dolgoztak mind az Abbey Roadban, mind a SONY, mind az EMI és Philips és Decca stúdióiban, ami azért valljuk be, óriási dolog. Ennél többet egyetlen cég sem akarhat ezen a piacon elérni.

Szóval, ha ma valakinek gondja van ebben az időszakban készült felvételekkel, keresse meg Bowerséket egy pofonért. De van egy tippem, hogy nem fogja, ugyanis nagy többségük etalon. Ennyi, itt akár abba is hagyhatták volna, de Bowers-éket nem ilyen fából faragták. Képesek voltak a teljes hangfal-hifibizniszt uralni és mindent meg is tettek érte, hogy ez megvalósuljon. Erről szólt a nyolcvanas évek, amelyet azzal zártak, hogy 1973 óta megtízszerezték (!) az exportforgalmukat. 1987-ben meghal az alapító John Bowers, a céget John Dibb veszi át, akinek a nevéhez számtalan speciális, sikeres hangfaldizájn fűződik.

A kilencvenes években a B&W egyértelműen az egyik csúcskorszakát élte. Az eladásaikat tekintve az elsők között voltak, termékeik sora született mind a középkategória, mind a felső-közép és mind a budget hifiben. A cég fennállásnak 25. évfordulójára például egy Silver Signature szériával emlékeztek. A stúdiók nagy részében továbbra is szögletes és hatalmas dobozaik foglalták el a kontrolok helyét, futott a szekér rendesen. Ekkor alkották meg a cég emblematikus csúcstermékét a Nautilust is, ami mondjuk engem jobban emlékeztet egy hatalmas mélytengeri csigára, mind hangfalra, de egykor majdnem minden hifi újság erről cikkezett. A DM900-as szériájuk is ekkor került bevezetésre, ami talán az egyik legtöbbet eladott típusuk lett. Megfizethető volt, a hangja pontos, precíz, zenei. Szerintem nagyot dobtak a kisebb, kevésbé ismert DM-ekkel is, ilyen volt például a 302/305-ös típus is, főként, hogy ilyen megoldást nem nagyon találni azóta sem a piacon. (Prism-nek nevezték el, akusztikai kioltással operál) 

A meglehetősen olcsónak kinéző műanyag hátfalú dobozok ennek ellenére meglepően levegősen szóltak, jó elektronikával nagyon kellemes és hosszan hallgatható, transzparens és hihető hangzást lehetet elérni velük. Minden bizonnyal a stúdiókban szerzett tapasztalatok alapján kezdtek bele 1993-tól a lemezkiadói tevékenységükbe, ami szintén nagyon ritka a hifiben, de nem egyedülálló, lásd a Naim records kiadványait vagy mostanában éppen a Gearbox Studio-t, ahol ugye Audio Note ekvipmentet használnak a mastering során.

Ennek a történetnek azonban sajnos 1997-ben vége szakadt, vagy inkább a mostanában éledező folytatása lett az az együttműködés, ahol is a B&W támogatja a zenészeket és viszont. A Society of Sound néven futó project egy online közösségből nőtte ki magát, ahol a központi téma a hangminőség volt. A tagok között ismert zenészek reklámarcként szerepelnek, többek között Cassandra Wilson és Peter Gabriel. Jelenleg letölthető szolgáltatást nyújtanak előfizetői díjért, emellett online kiadóként lemezeket is kiadnak digitális formátumban.

A kilencvenes években nyitnak több gyárat is, egyet a Wortihingtől nem messze Silverdalben, de épült egy termelői központjuk Bradfordban is. Úgy tűnik, hogy a B&W megállíthatatlan, miután a befektetők a részvények nagy részét megvásárolták, a cég eladásai újra emelkedni kezdtek, a kétezres évek elején új, mintegy 7 millió fontból létrehozott, korábban hulladéktelepként funkcionáló gyárközpontot hoznak létre, a teljes személyzet mintegy 500 fő, ami egy ilyen piacon tevékenykedő cég esetében hatalmas méretet jelent. Ebben természetesen benne van az is, hogy a bérgyártás mellett a cég jelenleg szinte mindennel foglalkozik, ami hifi. Gyártanak az Apple termékeihez zenelejátszókat, erős a házi-mozi szériájuk, van fülhallgató brandjük, stb. 

Talán az egyik olyan cég, amelyiknek szinte tökéletesen sikerült úgy különválasztani a temékeinek típusait, hogy mindkét szegmensben (stúdió, illetve home hifi) sikereket tudott elérni. 

A B&W-nak van egyébként egy másik nagyon ismerős tulajdonsága, mégpedig az, hogy úgy tudott és tud ízig-vérig angol lenni, hogy sehol nem hangoztatják a BBC iskolát meg egyéb okosságot és ami azt illeti, a termékeik hangja sem a jellegzetes, kompromisszumokra épülő angol hangzás egyik képviselője. Apropó hang. Be kell valljam, nekem eddig egyik B&W sem lopta be magát különösebben a szívembe, egyedül a már emlegetett DM 302-305-ös típust tartom ár/érték arányban nagyon jónak.

A sárga kevlármebránól és a dobozok felső részén ferde síkban elhelyzett magassugárzóról megismerhető cdm széria állványos dobozai voltak még azok, amelyeket közelebbről ismertem, és egészen jól szóltak. Ideértendő még a p széria néhány modellje, amely többek között a HFP referenciája volt nagyon sokáig. A többit sajnos csak ideig-óráig hallhattam, de számomra nem voltak különösképpen meggyőzőek, valahogy nem tudták átlépni azt a küszöböt ami a nívós hifi és a high-end között található. A kidolgozottságuk és a beléjük feccölt technika látványosan és hallhatóan a tisztaságra koncentrált, érthető módon, hiszen egy stúdiótechnikában is jártas cégről van szó, de úgy tűnik, hogy az kevés volt az igazi zenei élvezethez. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy mind a cég múltja, mind a jelene egyelőre a mezőny legjobbjai közé emeli. Mint láttuk, nem véletlenül.