Olvasom mostanában az interneten, hogy a legmodernebb dolog ma a zenereprodukcióban a háj res ajdio. Éljen! - gondoltam először. Végre! Most jön az igazi demokratikus hájend, ami mindenki számára elérhető, és nem kell milliókat költeni, ha ún. "kiváló minőségben" szeretnénk hallgatni kedvenc előadóinkat. Ha szavazni kellene, akkor én két kézzel szavazok a veszteségmentes fájlokra. Minden háztartásba hi-res audiót!

Szerintem egy kissé előreszaladtunk ezzel, mert a jövő ugyan elkezdődött, de úgy tűnik, hogy még nem ért révbe. A digitális audió kánaán kicsit még távoli délibábnak tűnik, de egyre közeledik felénk, egyesek szerint már itt is van.

Pono. Mondom: Pono.

Nagy kérdés, hogy ez a mainstream felhajtás bekövetkezett volna a már jó régóta létező nagy felbontású zenei file-ok körül, ha az egész mögé nem áll be Neil Young, zenészlegenda. Az általa népszerűsített dolgoknak ugyanis ezerszer nagyobb a hírértéke, mint a SONY tetszőlegesen választott mérnökének, aki egy visszhangos youtube videóban bemutatja a legújabb csúcstechnológiát, mögötte dollármilliókból megvalósított marketing büdzsé. Egyáltalán, emberek, kedves hifista honfitársaim! Érdekelt ez a téma tíznél több embert korábban? Ugye, hogy nem. Na jó, rajtunk kívül persze, akik ugyan elsáncoltuk magunkat a kellemes meleget árasztó elektroncsöves erősítőink jól bevett sáncai mögé, és a hangminőségre hivatkozva ki sem jövünk onnan. Igaz, ott vannak még Joe826 nicknévre hallgató fórumlakók is, akik már kipróbálták, összehallgatták és egyértelműen megállapították, hogy a wav mennyivel jobban szól, mint a flac. T-ampon is, meg Kondon is. Na jó ez utóbbin nem, de ez most mellékes.

Szóval Neil Young meg a Pono. Zseniális volt egyébként a "marketing". A legdurvább az volt az egészben, hogy Young két értelmes mondatban megfogalmazta azt, amit a komplett audio társadalom évek óta nem tudott elérni, és amit aztán az egész világsajtó egy-az-egyben átvett. A mainstream sajtóorgánumok egészen idáig elnézően mosolyogtak, ha a hangminőség mint olyan témaként megjelent, egyben magasan szartak a lemezek minőségére, egyáltalán a zenei minőségre, a zenészek és az audiofilek érveire. Most meg azzal kezdődik minden cikk, hogy gondoljunk csak bele! Szegény zenészek mennyit melóznak a lemezeiken, mielőtt a torrent oldalon a világhálón(!) megjelenik letölthető formában, ti meg jöttök az olcsó kínai lejátszóitokkal és megszentségtelenítitek?!

Hát mi folyik itt Gyöngyösön? Arról nem is beszélve, hogy Young még azt a szívességet is megtette, hogy a vinylt is belekeverte ugyanebbe az összefüggésrendszerbe, mondván, hogy az milyen jól szól és hogy tulajdonképpen etalonként tekinthetünk rá. Ilyenkor derült fel csak igazán az arcuk a fura kis buckalakóknak, akik elsáncolták magukat a csöves erősítőik jól bevett sáncaiba! Eddig ugye az volt téma, hogy a vinyl lemezt is a digitális felvételből nyomják, tehát nem lehet jobb. És most mi a téma? Neil Young és a Pono. Hát a vinly meg a hi res audio! A sajtónak egyébként egy dologban igaza volt, mégpedig abban, hogy nem kell különösebben figyelni ezekre a fura kis buckalakókra, akik elsáncolták magukat a csöves erősítőik bevett sáncaiba, lévén, mi audiofilek, nem vagyunk fontosak. Szóval Neil Youngnak többszörösen is hálásak lehetünk.

Ügyes, nagyon ügyes

Egyrészt neki nem mertek azzal érvelni, mint nekünk, buckalakóknak a csöves erősítőink sáncaiban, hogy Neil, figyelj már, én ezt nem hallom. Nem szól jobban. Másrészt Young rohadt ügyesen csinálta, ugyanis nem kezdett el a zeneipar moguljainál kilincselni, hanem önerőből, azokkal finanszíroztatta meg, akiket érdekelt. És egészen pontosan ugyanazt tette mint mi, buckalakók csinálunk a csöves erősítőink sáncaiban nap mint nap. Vagyis meghívta 10 haverját, hogy hallgassa meg, melyik a jobb. Oké, nem én tehetek róla, ha Neil Young barátai mind világhírű zenészek. Kérdés persze, hogy a Pono mikor lépte át az ingerküszöböt? Szerintem akkor, amikor hírértéke lett, és tényeg megcsinálták. Én például nem gondoltam volna, hogy Pono után más lesz az élet, mint Pono előtt. Kérdés, hogy valóban az lesz-e? Reményeim szerint igen. És akkor eljön az audiofil kánaán. Vagy nem.

Eddig ugye a zeneipar megmondóemberei azon örömködtek, hogy végre itt a szélessávú internet, ami gyökeresen átalakítja a zenehallgatási szokásainkat, magát a zeneipart is. Pont senkit nem érdekelt, azon kívül semmi, hogy mostantól kvázi ingyen van a zene. Még azokra a zenészekre is ferde szemmel néztek, akik meg merték pendíteni, hogy talán annyira nem jó, ha rászoktatjuk az embereket az ingyenes és gyors fogyasztásra, mert egyrészt jó munkához idő kell, másrészt nem minden működik koncerten, harmadrészt erősen nivellálódni fog a dolog. Negyedrészt elég rosszul szól. Sőt, hát ezen utóbbi érv egyáltalán szóba sem került.

Manapság egyre többen értik meg, hogy nem csak a forrás, hanem a lejátszás minősége is fontos. Mert persze fapados stúdióban is tudsz elég korrekt dolgokat összerakni, de ha össze is rakod, a negyede nem fog átjönni. Mindez azonban nem számít, nem lényeges, a lényeg maga a változás, aztán majd valami kiforrja magát. Ebből aztán az lett, hogy két éve divat lett a vinyl, és jobban pörög, mint az elmúlt húsz évben valaha, köszönhetően a lemezbuzi Jack White-nak, meg az, hogy most mindenki a nagyfelbontású file-okat keresgeti és Ponozik, köszönhetően a lemezbuzi Neil Youngnak. Két audiofil gondolkodású zenész felforgatta a teljes bizniszt. A buckalakók pedig verik a seggüket a földhöz örömükben. 

Eddig mindenhonnan ugyanaz a szél fújt: az a lényeg, hogy ingyen hozzá lehet jutni. Milyen szép már az, ha a zenész csak úgy kiteszi a munkáját, és már izgatod is a download gombot? Emlékeim szerint nem sok zeneipari megmondóembertől olvastam olyat, hogy: ember, hát nem hallod, hogy ez rosszul szól? Kicsi ember, ne üsse a nagyok dolgába az orrát. Egyébként meg a zeneipari mogulok pénzéhségét, kicsi ember, ne támogasd! - hangoztatták előszeretettel.

Csak hát Neil Young nem kicsi ember. És pont leszarta ezeket az érveket, ha közben meg tré volt a tömörített file kicsomagolása után a hangminőség.

Persze, most csípőből kehet azokat az érveket sorolni, amelyek szimplán technológiai oldalról közelítik meg a dolgot, de nekem akkor is ezerszer szimpatikusabb gesztus az, hogy facebook csoportot és kampányt hozunk létre a legendás Technics dj-lemezjátszók újraélesztésére, mint az, hogy akkor a felbontás hallható-e vagy sem. (Igen, ha valami fontos számodra, tegyél érte) Orvosi szempontból persze, hogy nem hallható, de nem is erről van szó. Hegedűvel is lehet olyan magasfrekvenciás hangot kiadni, amit nem hallunk meg, mégis, amit meg igen, abban nagyon jól detektálható a különbség. 

Jó, oké nem az a lényeg, hogy amíg kis csicska audio hobbisták verik a klaviatúrát a csöves erősítőik árnyékában, őket kiröhögik, bezzeg, ha Neil Young jön elő azzal, hogy gyerekek át vagytok verve elég régóta, akkor mindenki behajol mélyen. Hát Istenem, így működik a világ, azt én bárkinek megbocsátom, ha nekem nem hisz.

Hanem az a fontos, hogy most végre tényleg arról van szó, amiről kellene.

Pontosan, miről is?

A dolog nagyban emlékeztet minden formátum- és paradigmaváltáskor megjelenő érvekre, plusz az ilyenkor természetes hisztire. Egyrészről ugye ott a bullshit, a technika már elérte azt a színvonatalt, bla-bla-bla. Egyébként már régen elérte, ezer éve tudunk flacot venni bármely zeneáruházban. Mintha a tárhely a hangminőségben egyáltalán szempont lenne, plusz a Pono-nak semmivel nincs több memóriája, mint a piacon található többi hordozható lejátszónak. De hát akkor hol voltak eddig a nagyon jól szóló, audiofil file-aink?

Másrészről meg a realitás, ami persze ilyenkor felhabzik, és átvált durcáskodásba. Vagyis sem a felbontás, sem a járulékos tényezők különösebben nem befolyásolják a hangminőséget. Ugyanez megy évek óta a fotózásban. Sorra jelennek meg kis kompakt gépek, és növekedik a megapixel az okos telefonokon, de ha nincs rajta rendes optika, nem fogsz vele jobb fotót készíteni. Ahogy egy képnek nem feltétlenül és nem elsősorban függvénye a pixelszám, úgy a zenének sem a felbontás növekedése.

Emlékezzünk vissza, mit mondtak a cd-re, amikor lesöpörte és seggbekúrta a vinylt? Könnyebben kezelhető, nem romlik a minősége és jobban szól, mert a jel/zaj arány és a ..., blabla-blabla. Hát ott sajnos nem volt Neil Young, aki azt mondta volna, le kéne ülni meghallgatni, aztán nyilatkozni. És most mit mondanak a Ponoról? Hát egészen pontosan azt, amivel minden jól szóló készüléket szoktak jellemezni. A technika egy dolog, a zene meg egy másik. 

Egyébként meg

Egyébként a Pono ugyanúgy készült, mint minden high-end lejátszó. Megnézték, mely megoldások és mely alkatrészek szólnak zeneien, majd azokat rakták össze. Hiába nézegeti a mezei felhasználó, ugyanazt a 3 és feles jack aljzatot fogja találni rajta, mint a többin, a lényeg nem itt van. Egyetlen baja van, hogy nem nagyon lehet mivel etetni, hiába fogadja be teljesen normális módon a legtöbb file-t, ha nagy részük a cd-kből készülnek felkonvertálással. Ugyanaz a csapda, mint minden digit formátumnál. Az mp3 elterjedt, bőven afölött van, amit az átlag még képes befogadni. Fekete Pákónak nem kell hájresz, hogy felvinnyogja a lakodalmas teknót. A zeneeladás egyébként is sorra kapja a pofonokat, most éppen a felhő a divatos, mindenki streameljen, pupákok. Amúgy meg jútyub, szoundkloud.

Ezek a gyors flikk-flakkok a formátumok és a hozzáférés tekintetében a világ fejlettebb és gazdagabb részén nagyjából követhetőek – feltéve, ha az apple is úgy akarja –, van rá idő, pénz és eszköz. Másrészt egyelőre annyira lementek az árak, hogy iszonyú mennyiséget kell eladni mp3-ból ahhoz, hogy értékelhető bevételt termeljen, ergó nem nagyon biznisz, a befektetők viszont nem szeretnek sokat bajlódni. (Hoppá, megfejtés 1: lehet, hogy a Pono éppen azét lett sikeres, mert közösségi kezdeményezés volt és egy jól körülhatárolt közönséget célzott meg? Megfejtés 2: a vinyleladásokból sokkal több marad a zenészek zsebében, mint az mp3-akéból és a felhasználó is örül, mert értéket kapott a pénzéért.)

A világ szegényebbik felének egyelőre esze ágában sincs fizetnie a zenéért, pláne, ha az egy file, amíg a ruszki torrent szájtokon minden fent van a megjelenés napján. Jut eszembe: szegény Björk!

Egyébként meg Kínában már készülnek a boom-ra, ide úgy is a Pono fapados verziója fog eljutni, feleannyiért, sorjásan, egy év működési időt szavatolva, PUNYO néven. Nyugi, ugyanolyan sárga lesz, mint az eredeti. A korrekt hifi lapok majd megírják, hogy takra úgy szól szól, mint az igazi. A hangzásvilághoz hasonló kóklerek még ennyit sem fognak fáradni, ráengedik a már meglévő cikkre a google fordítót, vagy lelopják innen.  

A vonat nem vár

Elindult már. A Pono most azt érte el, hogy mindenki a stúdió minőségűnek aposztrofált file-okat keresgeti, ami a már meglévő anyagok esetében esélytelen, a nagy többség a sima cd-t konvertálja fel, amit már nagyjából öt éve tudnak a középkategóriás cd játszók és dacok. Meg azt, hogy most erről szól a divat, ez lett a trendi és olyan oldalakon is olvashatsz egy hordozható lejátszóról tesztet, ahol eddig csak röhögtek rajtunk, audiofileken. A Pono jól megkavarta az állóvizet, már nem számít sznobizmusnak a minőségi zenehallgatás, és elindult egy olyan folyamat, karöltve a vinylek terjedésével, ami nekünk, felhasználóknak nagyon jó. Meglátjuk, merre vezet, meddig tart. Simán lehet, hogy egy Pono nem csinál nyarat, és még az is, hogy most megszabja a trend irányát és mindenki hordozható lejátszót fog fejleszteni, amikor egy sima dac is tök jó lenne ugyanarra.

A lényeg a következő cikkben lesz, addigra szerzek egy működő példányt meg egy rendes fülest. Addig meg hallgassátok, amitek van. Szevasztok!