Futtatom egy ideje a nálam kissé mániákus szélessávú hangfal projektekt, de eddig csak összefoglalásokat írtam, amiből sok minden nem derült ki azon kívül, hogy a témát.

A komolyabb petárdákat későbbre tartogatom, egy kicsit viszont elsütök most, amíg még meleg. Jelentem, belefogtam a már belengetett projektbe, és a konyhaasztalon összebuheráltam valamit, ami némi figyelemre tarthat számot. /Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy óva intsem a többi hobbitársamat a konyhaasztalon való barkácsolástól, nálam is előfordult egy baleset, mégpedig éppen most. Sajnos figyelmetlen módon sikerült belefurnom a fent nevezett asztalba, és hát ez komolyan aláásta a saját nem létező szakértelmembe vetett hitemet/

A DIY szerintem amellett, hogy “fun”, többek között azért is jó, mert nem érhet az a vád, hogy megvettek kilóra, esetleg az AN fizetett bérence lennék. (Mondjuk a kémek között is a kettős ügynökök voltak a legjobbak, legalábbis Le Carré szerint, de mindegy is) Szóval még hónapokkal ezelőtt betévedtem a hangszóróboltba, és vettem magamnak két aprócska szélessávút. Ilyenem még nem volt, gondoltam, miért ne? Amúgy meg olyan kedvesek voltak, hogy nem bántam meg a vásárlást, ráadásul a javításra bevitt, hegyekbe halmozott cuccok között ténferegve egy csomó olyan hifit láttam, amit csak lomtalanításkor lát az ember.

A hangszóró egyébként nem volt egy komoly beruházás, két cd árából kijött. Amikor a lemezjátszó alá vágattam az mdf lapot, gondoltam, belefér a büdzsébe még egy négyzetméternyi faanyag is a cipősszekrénynek szánt tizenkettes forgácslapok mellé, ami az eredeti cél volt. (Megelőzve a kommenteket, gyorsan leírom, a szekrény is elkészült, sőt az volt az első. Most az egyszer betartottam a családnak tett ígéretemet, és nem a hobbi előzte a való életet)  Már-már úgy tűnt, hogy a projekt az időhiány okozta vákuumban végzi, de végül sikerült egy Mátrix jellegű fordulattal két napot szakítani rá, és most: tádáááám, készen is van.

Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, hogy a gyermekkorom tetemes részét egy asztalosműhelyben (is) töltöttem, lévén apám öccse asztalos. Sőt a testemen található számtalan heg és egyéb sérülések is őrzik eme tény szép emlékeit. Ha nagyot akarnék mondani, biztos megemlíteném, hogy életem első famunkája egy kard volt, amit rögtön követett egy komolyabb projekt, de azt nem sikerült befejezni, mert az unokaöcsém véletlenül belefűrészelt a mutatóujjamba, amely sebesülés nyomát még ma is őrzöm, mellesleg igen büszkén, lévén voltam vagy 10 éves és igazi hősként viselkedtem, vagyis nem ájultam el, pedig elsőre azt hittem, az egész ujjamat sikerült levágni, annyira vérzett.  Na de félre a sztorizgatással, jöjjön a lényeg!

Az első kérdés az, hogy érdemes-e belevágni (hopsz, szóvicc!!), akármilyen DIY projektbe, mérőműszerek és egy jól felszerelt műhely, korábbi tapasztalat nélkül? A válasz az, hogy attól függ, mi a célunk vele? Ha az itthoni szokásokhoz igazodva, versenyezni szeretnék a nagy- és kisnevű gyártók szériatermékeivel, akkor a válasz: nem.  Ha a magunk szórakoztatására szeretnénk készíteni valamit, ami elér egy bizonyos hangzásbeli küszöböt, akkor a válasz: igen. A hangfalakkal egyébként is az a probléma, hogy a legnehezebben mérhetőek házi körülmények között, ellenben házi körülmények között használjuk őket. Magyarul szinte kizárólag a fülünkre vagyuk utalva. Bonyolítja a helyzetet, hogy minden magára valamit is adó gyártó párba válogatja, vagy eleve úgy rendeli a hangszórókat. Erre – feltéve, hogy nem akarunk az eredeti terveknél jóval többet költeni – nekünk otthoni körülmények között nincs módunk; amit a polcról levettek az üzletben, azt fogjuk kapni. A hátrányok figyelembe vétele után akad azonban pár előny is.

Az egyik a famunka és a végső kinézet. A szériadobozok igen nagy hányada a natúr laminált pozdorjalapból készül, mi már 12-es mdf-ből építkezünk, amely kis felületkezelés után sokkal jobban néz ki, mint az erezett mintás műanyag fólia. Ha pedig veszünk némi rétegelt lemezt is, esetleg két sor lakkot, máris a profi kategóriával vagyunk egy ligában. Amennyiben elkövetjük azt a hibát, hogy az ár/értéket is figyeljük, egyébként ez majdnem mindig félrevezet, a kis szélessávúnk mechanikailag és egyéb paraméterekben is előzi a kész belépőszintű dobozok nagy részében található motorakat. Van még egy előnyünk a saját készítésű hangfalaknak, mégpedig a forma és a tartalom egysége. Az én szívemnek mindig kedvesebb egy speciálisan behangolt TL doboz, nem a megszokott forma és dizájn kinézetben, mint a piacon található egyenhangfal.

Az egész vircsaftot úgy indítottam, hogy kerestem egy bevállt tervet. Hohó, jöhet is az első complain, mert hát a DIY ugye saját kútfőből dolgozik. Hát, igen, ez is igaz. Kicsit finomítsunk, és mondjuk úgy, hogy majdnem. A profik persze saját tervekből építkeznek, amelyet tovább finomítanak, de kezdésnek  tök jó egy már mások által is megépített tervet újra elkészíteni. Külföldön ennek komoly hagyománya van, oldalak, tesztek, magazinok szakosodtak erre, az általuk jónak tartottak pedig kit formában megvásárolhatóak. A németek kedvelt oldala, a lautsprecher shopban, amelynek szerintem bőven van magyar vásárlói rétege is, minden kit háromféleképpen vásárolható meg. Van a mezei, amelyben megkapod a hangszórókat, a váltót, ha van, meg a két csatlakozót, némi kábelt. Aztán van az eggyel jobb, amiben a dobozt is leszállítják neked, csak össze kell ragasztanod, amolyan IKEA módra, de imbusz kulcs nélkül.

Aztán van egy “high-end” verzió is, amelyben prémium alkatrészek vannak, plusz eggyel szebb doboz. Itthon ez a fajta kereskedés már akkor kihalna, mielőtt az első tíz vásárló beesik. Először is a minden fórumon tenyésző ostoba, kőbunkó haterek szanaszét oltanák a terveket, egyből számolnák az árrést, és nyomnák a linkeket, hogy honnan lehet mindezt olcsóbban beszerezni, másrészt  a hazai hifistáknak az a rétege, akit ez érdekel, annyira elenyésző számú, hogy nem képes eltartani egy ilyen bizniszt. Harmadrészt itthon többnyire azok építenek, akiknek nincs pénze jobbra, vagy egyszerűen nem bízik a gyáriban, az a legszűkebb réteg, akit érdekel a dolog. (Van még egy típus. Ő meg is tudná fizetni a gyárit, még talán hajlandó is lenne rá, de úgy szocializálták, hogy nem bízik a kereskedőben, mindenütt átverést szimatol, amúgy meg fukar és nem nagyon van, vagy nem elég fejlett az értéktudata. Ennélfogva állandóan alkudik, és a szemeit forgatja az árlisták láttán)

Jól van, jól van, maradjunk a témánál. A Cyburg Needle egy beválltnak tekintehtő terv, tele van a net a jól sikerült modellekkel, még youtube videót is találtam, természetesen telefonnal felvéve, ahogy pumpál a kis nyolc centis valami borzalmas veretős technóra. De ráértek, bazz. Na de hogy ne legyen annyira kommersz a dolog, kicsit változtattam. A Cyburg egyébként egy ún. TQWT típus, ami a transzmission line egyik típusa. A dobozban behajtogatva 1,6 méternyi “út” van, ami azért is remek, mert a kis nyolc centis szélessávúnak alapból sem lesz akkora basszusa, ami felhorzsolja a bőrt az arcunkon. Köztudott, hogy a szélessávú dobozok egyik hiányossága a basszus tartomány és a basszus dinamikája. Az előnyük a nagyon finom, reális középsáv és a tonalitásbeli helyesség. Egyébként pedig hihetetlenül kommunikatívak. Na de ne szaladjunk előre.

Ott tartottunk, hogy Cyburg. Én nem a vékonka, virlsi dobozt akartam megépíteni, mert elég alacson, hanem a brick fantázianevűt, eredeti terveim szerint ugyanis ez a számítógép mellé lett kitalálva. Én legalábbis oda szántam. A Cyburgot a Tangband népszerű alumembrános motorjához tervezték, amit én elég jól ismerek és sajnos elég kopogós hangja van, nem a szívem csücske. A nagyon népszerű, de ultra érzéketlen Visaton FRS-8-at elvetettem, mert bár olcsó és egészen elfogadható, a t-amp nem fogja tudni rendesen meghajtani. A Monacor által árul kis hangszóró (SPX-30M) egyébként egy OEM termék, szerintem halálosan ugyanaz, mint a Tang Band, csak a márkaneve más, és valamiért olcsóbb.

Amikor elkezdtem az építést, két dologtól tartottam. Az egyik, hogy bonyolult a famunka, a másik a tipikus rossz tölcsér hang, ami kongó, kiabálós és olykor csúnyán torzít is. Egyik sem igazolódott be. A famunka nem volt különösebben bonyolult, de az élek egyengetéséhez és a két trapéz kivágása okozott némi fejtörést, és némi káromkodást. Arról nem beszélve, hogy hiába a miliméter pontos vágás, az összeillesztésekkor mindig van valahol egy kicsi elhúzás. Arra készüljünk, hogy ha értelmes kinézetet szeretnénk, legalább kétszer ki kell majd gittelni, lecsiszolni.

Az enyémen egyébként három réteg festék van, de nem dicsekedni akarok, csak mondom. A gyenge tölcsér hanggal kapcsolatban viszont várakozásomon felül teljesített a kis vacak. Lehet, hogy régen hallottam már szélessávút, de elsőre is meglepődtem, olyan jól szólt. Persze kicsit csalós a dolog, mert a forrás tök jó, a kábelek is magasan fölötte vannak az egész projekt összegének, de az történt, hogy miután rákötöttem a számítgépre és hajottam egy, másfél órát valamelyik nap est nyolctól tízig, annyira fellelkesültem, hogy összeszereltem az apám által* tervezett Sound Arts állványt és beállítottam a nagy hifi elé.

Innen nem volt megállás, éjfélig cserélgettem a lemezeket. Az első nagy meglepetés az volt, hogy nem kicsi a hangja, simán beszólja a 30 négyzetméteres nappalit. A másik a tisztasága. Biztos, azt hiszitek, hogy kamuzok, de tonalitásban van olyan jó, mint a Note. Hajtani nagyon nem lehet és nem is szabad. A mélybasszus által keltett hullámok menetszele sem fogja felhorzsolni a mellkasunkat, de a méreteihez képest elég jó. Vagyis kicsit persze vékonyan szól, és a dinamikája sem egetrengető fajta, a szomszédok biztos nem ezért fognak átcsöngetni. Könyörgöm, nyolc centi a hasznos membrán felület! Amit tud, azt viszont nagyon jól tudja. Például az énekhang remek, artikulált, feszes, tiszta. A hegedűk hangja szárnyal, a zongora jobbkéz követhető, ritmusos, soroljam tovább? Persze sok mindent számon lehetne kérni, ha elővenném a hifista énemet. Olyan szerintem mindegyikőnknek van, hibát bármiben tudunk találni. Nem az a kérdés, hogy akarok-e, hanem az, hogy ha mindent összevetek, mennyit tudunk szónikusan.

Mivel az összköltségünk 15 ezer forint festékkel, ragasztóval, csillapító vattával, kábellel együtt, ennek fényében nem nagyon kell egyéb érvet elővennem. De mondom mit hallgattam rajta. Most jött ki a King Midas Sound Fennesz-szel készült új nagylemeze. Jó kis drone-os elektronika, súlyos basszusokkal, és ezernyi zúgó gitár effekttel. Simán átjött a lényeg, pedig tök jól lehetett hallani, hogy kiemel középen. Szeretem a Bohren elcsúszott, sötét és kietlen romantikáját, amihez elengedhetetlen a szaxofon bánatos alsó oktávja. Éppen, hogy csak jelen volt, de éppen úgy volt jelen, ahogy kellett. Pörgettem rajta az új bmc lemezeket is, például a legutóbb megjelent Lajtha László remek volt, lendületes, dinamikus, játékos.

A vonós hangszerek nagyon jól állnak neki, ez kétségtelen. A szélessávúak egyik nagy elpnye a ritmus, ebben az új Sokratis Sinapoulos lemez pont a megfelelő “teszt alany”. A lassú és melankólikus darabokat finoman építkező, de ritmusban változatos szerzemények követik, ugyanarra a dallamciklusra. Itt szintén remekelt a kis nyolc centis, ha kellett megindult, ha kellett, lelassított, a zenei szövet belső hangsúlyait szépen nyomon lehetett követni. A díszítéseket és a jazzes elemeket szépen körberajzolta a Sinapoulos lyra játéka.

Nyilván, ha valaki innen indul, nem fogja érteni, miért vagyok ilyen lelkes. De ha melléteszek egy milliós rendszert, egyből kiugrik, hogy a kis vacak pont úgy próbál meg “igazat mondani” a saját korlátai között, mint akármelyik high-end. Ha már nem színez, tök jó, ha pedig némi drámát is képes megvillantani, még jobb. Elég sokat hallgattam ahhoz, hogy utána nyugodt szívvel végighallgathassam, ahogy ekézik. Megmutattam pár barátomnak, szigorúan olyanoknak, akik nem hifisták.

Most az egy dolog, hogy meg voltak lepve, de azóta mindegyikőjük építi a sajátját, ami szerintem elég nagy szám, hiszen ők nem magasakat-közepeket, felbontást és egyebet keresnek, hanem egyszerűen és minden sallangtól mentesen zenét fognak rajta hallgatni, műfajra, minőségre és formátumra tekintet nélkül. A set up végül a következő lett: a korábban 11, azaza tizenegy darab ezresért vásárolt t-amp, némi Note kábel, meg a hangfalak. A végső szó az, hogy szeretem. A szélessáv egy külön világ, de szerintem tök izgalmas világ. Hogy mi a következő lépés? Hát, nyilvánvaló: rendeltem egy jobb hangszórót, amely membránja sokkal könnyebb, ezáltal érzékenyebb, a teljes mozgó tömeg alig hat gramm. Annak ellenére, hogy a motor kínai, teljesen jól hangzik. Nagyon úgy tűnik, hogy lesz még folytatás.

 *Hopp, egy újabb önéletrajzi elem! A maglódi sound arts a környékbeli lakatos műhelyben gyártatta a termékeit, amelynek apám is dolgozott. A tervek alapján nekik kellett megtervezni, hogyan lehet olyan sablont készíteni, amelyben relatíve gyorsan és egységesen össze lehetet heggeszteni az állványokat, asztalkákat. Apámnak fogalma sem volt arról, hogy miket készítenek, de egyszer feljött a szobámba és meglátta, hogy fa állványon állnak a saját magam készítette cuccok. Hümmögött egyet, majd fél óra múlva hozott két hangfal meg két lemezjátszó állványt. Életemben nem örültem annyira még semminek, mint ezeknek.