Azt írja a downbeat-en az egyik kritikus, hogy sokkal több figyelmet kellene szentelni Lizz Wright énekesnőnek.

Azt nem tudom, mennyire van igaza, igaza van-e egyáltalán, de abban biztos vagyok, hogy Wright új lemeze, a Freedom and Surrender (ami még tavalyi), eléggé rendben van. Egyrészt a hangzás mondhatni hiánypótló, nagyszerűen keveri a - nem nyálas - soult, a jazzt, a funkot és a discot. Mostanában nem nagyon hallottam ilyen jó értelemben vett "szórakoztató" zenét. Persze ez a stílusok közötti lavírozás kevés lenne, ha nem lenne meg Wright zenéjében az az érzékiség, amit Sade mutatott meg a nagyvilágnak még valamikor a nyolcvans évek elején. Ez a zene pont annyire érzéki, hogy ne fulladjon bele a nyálas csöpögésbe, sem a szerelmes nyöszörgésbe. Ha mindehhez társul egy melegen búgó gyönyörű hang, külön örülünk. Wright már-már protosztár, akinek tök jól állnak a jazzes betétek, és a jellegzetesen fekete soul melegsége. Ideillesztem a kissé retró hangulatú videóklippet, amelyben ugyan a művésznő áttetsző felsője mindig elvonta a figyelmem a zenéről, de már megrendeltem a lemezt.

Nem tudom, hogy spoiler-e, de a Balance lemezét még nem hirdeti a bmc, úgy hogy ideje írni róla. Az Ávéd János alakította Balance-nak önmeghatározásuk szerint a spontenaitás adja zenéjük alapját. Ez a "szél", ami előrehajtja a zenekar "hajóját". A nem szokványos felállás: gitár+effekt, dob és a szaxofon/fuvola adja a trió már eleve egyéni hangzását, de a szerzemények felépítése még egyedibbé teszi őket. Nem is ez a legjobb vagy legfontossabb bennük, hanem az a frissesség, ami a zenéjükből árad. A szabad folyású jazz modernebb, kevésbé lüktető vonulatát képviselik, ahol nem feltétlenül az egymást követő és csuklóból kirázott rögtönzéseken van a hangsúly, hanem a darabok felépítésén és az előre felvázolt témák köré szövött zenei utazáson.

Nincsenek zajos kitörések, sem lehalkuló ún. lírai részek, inkább a modern elektronikus zene megoldásai alapján rendeződnek a darabok. Azaz egyfajta folyamatos építkezés jellemző rájuk, majd azígy létrejött struktúrák közötti váltások, ugrások adják a zenéjük alapját. A zenekar, vagy a hajó, ahogy a lemezborítón a hasonlatot használják, mindig egyszerre mozdul, így a vitorlába áradó szél egyfolytában hajtja őket előre. A zenészek közötti magas fokú összhang azonban kevés lenne anélkül a szikra nélkül, ami elemeli a szerzeményeket a tucatjazz ingoványos talajáról. Hol egy jól eltalált gitáreffekt, hol egy ízléss szóló, hol egy szépen kifuttatott téma, de mindig leköti a hallgatót a zene folyama, még akkor is, amikor a hirtelen váltások disszonanciája az uralkodó. Mint azt már írtam, a bmc lemezek nagyon baráti árúak, így nem kérdés, hogy ajánlom-e őket. Megjegyzem, koncerten még jobbak, érdemes meghallgatni őket, ha sikerül elcsípni valahol egy élő bejátszást.

A tavalyi év ecm termése a szokásosan magas színvonalat hozta, de az év végére hagyták a legnagyobb dobást, méghozzá egy huszonéves hölgy személyében. Mette Henriette eltünhetett volna a nagyok árnyékában, de a cím nélküli dupla lemeze simán benne van az első háromban. Mette amúgy másodgenerációs bevándorlók gyermeke, és szaxofonon játszik. A dupla lemez első korongján trió felállásban, a másodikban egy vonóskvaretettel kiegészülve játszák többségében Mette szerzeményeit. A lemezen hallható zene simán kilép a “szép” és a “szomorúan melankólikus” klisékből, van benne egyfajta szabálytalanság, ami még az egyébként léleksimogató dallamokat is átszövi.

Henriette úgy ugrál a hangok által megidézett világokban és hangulatokban, hogy egy kétperces hang nélküli, a szaxofon csövéből kiáramló süvítés és egyetlen zongorhangba képes egy egész világot felrajzolni. Olykor egy kietlen és üresen hagyott szobát építenek hangokból, ahol amúgy teljes sötét van, és dideregve várjuk a hajnalt, hol egy napsütötte domboldalt, ahol a szél zúgása az egyetlen hang. Az egész zenében van viszont valami nehezen kifejthető, de nagyon is érzékelhető szorongás vagy inkább félelem, ami hitelessé teszi. A szépen és legfőképpen szabályosan induló track egyszerre kiabálásba és félhangokon ugráló elfojtott üvöltésbe torkollik. Sokadszori hallgatás után is képes meglepni, hogy mennyire intenzíven keveri egymás mellé a “szépet” és a “furcsát”. Nagyon jó lemez(ek), aki teheti vegye meg, töltse le, vagy torrentezze le, vagy mit tudom én, csak hallgassa.

Ha már furcsa zene, akkor érdemes megemlíteni a korábban már általam ajánlott samurai music kiadót, ahol szintén év égére jött ki egy “must have” lemez, az Ancestral Voices: Night of Vision című anyaga. A mutáns drum and basst és a mutáns bass musicot előszeretettel keverő kiadó szerintem egyik legjobb lemeze az utóbbi években. Sötét, komor és zsigerig hatol. Mondják, hogy mostanában nagyot megy a drum and bass megint.

Én viszont jobban szeretem azokat a lemezeket, ahol eltérnek az unalomig ismert dob patterntől és képesek valami újat mutatni. Mindez azonban kevés, ha az újdonság csak puskapor, de nem elég hatásos, mert mondjuk nincs rendesen kidolgozva. Ezzel szemben a Night of Vision nagyon egyben van és hatás tekintetében simán ráver szinte minden hasonló zenére, amit mostanában hallottam. Sajnos klippet nem csináltak egyik trackhez sem, de így is nagyon jó a cucc, hallgassatok rá, megéri. Sötét éjszakai bolyongás egy elhagyatott külvárosban, ahol kiégett minden közvilágítás és az árnyékok mögül furcsa hangokat hallani - nagyjából ezt nyújtja, plusz álomszerűen elfolyó hangokat és egy tompa, mély lüktetést a dobok helyett. Természetesen a vinylt keressétek, nagyon szép, két színű lemezre nyomták. 

Dunát lehet rekeszteni mostanában a női gitárosokkal, de igazán egyedit és jót nehéz találni, pedig van jó pár. Valahogy nincs bennük elég spiritusz, vagy csak én igyényeim túl magasak. Ki tudja, de a Torres néven ismertté lett Mackenzie Scott lehetne az üdítő kivétel. Szinte minden kritikában kiemelték, hogy a PJ Harvey mellől ismerős Rob Ellis mennyire a "régi" PJ Harvey hangzást keverte neki ki. Szerintem ez kb tök mindegy, mert ha nem hiteles, a hangzás fabatkát sem ér. Torresnek viszont nem csak, hogy jól áll a gitár a kezében, hanem hangja is van, és képes arra, amire egy valamirevaló női rock zenésznek képesnek kell lennie. Azaz: egyediség, kisugárzás, érzékenység, és hitelesség, amire főként azért van szüksége, hogy ha beindul a gerjedés és rálépnek a torzítóra, képes legyen oda is csapni, ha kell. A Sprinter valóban követi a korai Pj Harvey hangzását, ahol is a gitárok mellé belép némi elektronika is, de a dalok ettől függetlenül is jók. Mivel van belőle vinyl is, nyugodtan ugrojatok rá, aztán lehet feltekerni a hangerőt. Amúgy szerintem a legtöbb nő szexi Martens bakancsban és fekete trikóban, de ez persze csak vicc. Megjegyzem, készül az új Paya Bea lemez is, szóval nőkből és női zenéből idén sem lesz hiány.