Micimackó kalandjai a hifi ösvényein – Audio Note SORO SE Signature


an_soro-06.jpgIgazából azért is éltem azzal lehetőségel, hogy egy SORO-t meghallgassak, mert ezt az erősítőt szinte egyáltalán nem ismertem.
Így nem ellenáltam, mikor felajánlották, hogy egy alig pár éves SORO SE Signature-re ráhallgassak.

Kicsit sok volt mostanában a hifi, persze csak nekem, ha a blogot olvasod, akkor kevés. Cikkeket írni most kevesebb időm volt. Na de ott volt a Sparkler rendszer, volt nálam egy EML 2A3-as cső is  erről majd később. Hallgattam pár szélessávút is (erről is lesz poszt) egy DAC-ot, stb. 

A SORO igazából nem is jött jókor. Fáradt voltam, vagyok, ez már kb négy éve így van, de most megint éppen tetőzik. Meg aztán batár nagy doboz, dög nehéz, nekem meg helyem sincs elég, így csak a baj volt vele, ahogy mondani szokás. Viszont kíváncsi voltam. Az is egy erős motiváció; meg hát ne sírjunk kérem, nem olyan nagy gond ez.

Így kissé kelletlenül, de azért csináltam neki helyet. Az első mondatban némileg túloztam, hallottam már ezt az erősítőt, de nem egy olyan rendszerben, ahol ki tudta volna futni magát. Konkrétan egy 47 Labs Lens-et hajtott, ami egyrészt eléggé érzéketlen, másrészt a SORO-hoz nem ideális partner.

an_soro-02.jpgSzóval SORO. A Note integráltjai között a szürke eminenciás és egyben a fehér holló. Nem olyan híres, mint a Meishu, nem olyan elterjedt, mint az OTO, és alig demóznak vele a show-kon, ami ugye kevéssé érthető, mert egyből sokat mutat, ráadásul elég erőteljesen is szól, de erről később. Mégis ott van az árlistán már vagy húsz éve. Lehet, hogy nem véletlenül, gondoltam, de bármi lehetséges, ahogy mondani szokták.

A prospektusban elsősorban a rock zene rajongóknak ajánlják, amiből a Note-ot választók között viszonylag kevés van. Ráadásul 6L6. Ez az a cső, amiből elég nehéz jót csinálni. Legalábbis ebből a csőből készült erősítők azok, amelyek között a legnagyobb a szórás. Ha a kifejezetten édeskés, egyenhangszínű csöves erősítőre vagy kíváncsi, tuti, hogy a többségük 6L6-ot használ.

Ez a pentóda tud a legjellegtelenebbül szólni, ha nem figyelnek oda az építésekor. Márpedig ez gyakran előfordul. Ugyanis a 6L6 igen olcsó, tipikusan nagy tömegben gyártott csőtípus, nem lengi körül olyan legenda mint a 300B-t vagy éppen a finomságáról híres 2A3-at, viszont elég nagy teljesítményt tud, nagyjából 18 watt, amivel bőven befér társnak a hifisták által előszeretettel választott és manapság nagyon divatos, dizájnos ám érzéketlen hangfalak mellé.

an_soro-08.jpgÚgy hogy, akit érdekel a csöves erősítő mint olyan, és szeretne egy próbát tenni velük, többnyire 6L6-ból építettel találkozik először, főként az olcsóbb típusokkal, mert hát belépőnek senki nem akar fölé lőni. A nagy többség itt el is veszti egyből a fonalat, és nem is érti, hogy „mit esznek” a csöveseken. 

A 18 watt az pont vízválasztó teljesítmény. Lehet üvöltetni, belengeti a membránokat – tehát pont jó, gondolják. Azért legyen erőtartalék, teszik mellé – mintha bármit is számítana, soha nem fogod hat óra magasságába feltekerni, vagy ha igen, gyorsan le is veszed. Ugyanakkor a 6L6 kompakt cső, kis helyen elfér. Ha eldurran, könnyű szerezni helyette újat, és viszonylag sokáig elketyeg. Húsz éves P2-esek simán mennek még. Igaz, hogy percegnek és pattognak, de szólnak.

Ez a verziója a SORO-nak az eddigi legjobb, amit a Note valaha csinált. Kérdés, hogy hova lehet elhelyezni az M2-Vindicator mellett? Vagy legalábbis engem ez érdekelt. Mégis, azért ez nem egy olcsó erősítő, az ára már vastagon hájend, halljuk hát a medvét, szóval jöjjön a második rész, amelyben Micimackó megismerkedik a SORO-val és némi tapasztalatra is szert tesz.

an_soro-10.jpgBaromi nehéz egy dög ez a SORO, nyögtem fel, amikor a dobozból próbáltam kiszedni. Majd leszakadt a karom, mire feltettem az egyébként nem túl magas állványra. A hatalmas kimenők húzták el a dobozt, egyébként ezek a Signaure miatt speckó japán vasból készül típusok, böhöm nagy darabok. Ennek később jelentősége lesz, jegyezzük meg. Ha tesztelő lennék – nem vagyok – most jöhetne az a rész, amikor megállapítom a megállapítani valót, én viszont lelövöm a poént rögtön az elején, aztán meg próbálom majd körülírni, hogy mi történhetett szegény Micimackóval, amiért ennyire eltévedt.

Szóval a SORO SE Signature simán odatehető az M2-Vindicator mellé, sőt, és itt nyeltem egyet, mikor leírtam, a phonoja bizonyos esetekben eléri, olykor meg is haladja az M2-ét. Ami azért elég durva, főként, ha belegondolunk, hogy az én M2-ben Telefunken csövek vannak, és nem is egy hétköznapi gyári darab. Mindegy, ez van, tegyük túl magunkat rajta. A másik, amin elgondolkodtam, a prospektus szöveg, amiben ugye az van, idézem: „a SORO-nak az áll jól, amikor felpörögnek a dobok”. 

Háááát. Ebből az ember arra következtetne, hogy ez egy tökös-dögös, harapós hangú erősítő. De nem. Éppen hogy sima, lágy, még ha nem is annyira, mint a 2A3, de nyoma sincs itt semmi durvulásnak. Az más tészta, hogy hajtós és iszonyú dinamikus, és rengeteg erőtartaléka van, de mindez főként a nagyobb hangerőnél jelentkezik. Lejjebb, szobahangerőn az erősítő simán disztingvál, és tök triódás hangja van.

an_soro-07.jpgHa viszont menni kell, mert kergetik, akkor ott nincs mese, meg visszavevés: úgy hajtja a dobozokat, hogy csak úgy leng a membrán. Aki szereti, ha hasba rúgja a zene, akkor megtalálta álmai erősítőjét. Fél hangerőn már az utcán is hallani, pedig én egy belvárosi bérházban lakom, ahol 50 centisek a falak, ráadásul a belső udvarra nyílnak az ablakok.

Ami még feltűnt, rögtön elsőre, amikor az első lemezt betettem Björn Meyern basszgitáros szólólemezét, ami az ecm-nél jött ki még tavaly , hogy mennyire magas az élvezeti faktor a SORO hallgatása közben. Na ebben például nem gondoltam volna, hogy utoléri az enyémet, és szerintem a szint2-es és 3-as (!) 300b végfokokat is simán veri – azok ehhez képest középre húznak, és ugyan keményebbek és picit több a részletük is, de a SORO homogénebben szól, és sokkal mélyebbre is megy, mint amazok.

Nyilván lenne olyan párosítás, amivel rá lehetne cáfolni erre az állításra és sokat lehet játszogatni a kábelekkel, dobozokkal, de akkor is: ez így parádés teljesítmény, hümmögte Micimackó, és próbált másfelé nézni.

Mert hogy oktondi fejével nem értette, hogy egy integrált erősítő, ami egy százassal olcsóbb, mint a saját vérrel verítékkel összekuporgatott elő- végfoka, mégis, hogy a manóba tudja megszorongatni, amikor itt elvileg egy szinttel lejjebb vagyunk. Hát, őszinte leszek, ehhez már Róbert Gida kell, merthogy Mr. Sanders-nek nincs tippje.

an_soro-04.jpgNa jó azért akad pár: például a kimenő trafók, például a Signature jelzés, ami, mint tudjuk kb azt jelenti, hogy mindenből a legjobb kerül beépítésre, de mivel azt is tudjuk, hogy a legjobb azért van feljebb is, s ott is legjobbnak hívják, nagyjából úgy fordíthatjuk le Micimackó nyelvére, hogy az oda való legjobb. És ez nagyon nem mindegy. A legutolsó ilyen élmény az OTO SE Signature volt, ami az összes hifi show közül szerintem a legjobban szóló lánc volt, evör, egy sima LX-es J dobozzal. (Ez volt az a lánc, ami még azoknak is tetszett, akik eleve nem szeretik, vagy nem értik az Audio Note Uk. hangzásvilágát)

Ott is megvolt ez a fíling, hogy tök leszakad az EL84-es hangról, nagyon egyben van, már-már ezüst szerűen sima, lágy és mindenevő. Élmény hallgatni, mellette pedig egy kezes bárány. Mondtam is pár embernek, hogy ez kb az a szint, mint az M1-Vindicator, mindkét lánc a maga nyújtotta kompromiszummal. Vagyis a Vindicator pro kis teljesítmény, nagyon részletező középtartomány, de kicsit visszafogott, kontra OTO nagyobb teljesítmény, de nem tudsz annyira belesüppedni a hangjába. Pro finomság az egyik oldalon, kontra életszerűség a másikon. Pro felvétel központú, kontra kicsit homályosabb és zene központú (köztudott, hogy az OTO a klasszikus zene barátok erősítője.) És így tovább.

Na kb ekkora élmény a SORO is, csak nagyobb kivitelben. Mindent tud, és erős, mint egy igásló. Dinamikában nehéz utolérni, ami meglepő: ez rohadtul nem Szint2 hang, annál több, de nincs még annyira „fejlett”, és nem lépünk akkorát zeneiségben, mint egy M3 és egy Szint3-as végfok kombójában – ha ez bárkinek jelent valamit; nekem speciel igen.

Ami meglepett, és ez lehetne az egyetlen hátrányféleség, hogy brutális a basszusa. Hajlamos kicsit búgni és az igazán alsó hangok nem annyira kidolgozottak, mint mondjuk a 2A3-nál. Szakmian mondva és nem Micimackó nyelven: nem annyira szaturált.

an_soro-10.jpgÉs akkor jöhet a harmadik fejezet, amelyben Micimackó gondolkozik, vagyis az ujjakat nem tartalmazó tömzsi karjával dörzsöli a homlokát. Az elején azt gondoltam, hogy majd hallok valamit, amire azt mondhatom, na ilyen egy jó 6L6-os erősítő. Hát mindent hallottam, csak ilyet nem. Bárki előtt leborulok, ha vakon megmondja, milyen típusú cső van benne és milyen kiépítésben. Micimackó hümmög és azt gondolja: tök mindegy a cső, úgy tűnik, hogy rohadtul nem azon múlik.

Összességében meglepődtem, és bár az alma nem esik messze a fájától, az egyértelműen kiderült, hogy a Signature nem egy plusz felirat, amiért pénzt lehet elkérni, hanem nagyon is kézzel fogható, akár súlyban is kifejezhető plusz, főként hangban, de reményeim szerint ezt a Kedves Olvasó tudja. Vagy legalábbis sejti.

Ha okos vagy és spórolni akarsz, akkor most van egy lehetőséged. Jó, oké, ha már két millát összeraktál, az a százas már nem annyira kérdés. De akkor is. Kompakt megoldás. Teljesítmény. Nem jön zavarba egy 90 dB-nél érzéketlenebb dobozzal sem.

A meghallgatás ezen a pontján - az egy hetes etapból, amíg a saját erősítő láncom a szekrénysor tetején pihent - lettem igazán kíváncsi, hogy napról-napra hova fejlődik, és a hosszú távú használat során, lesz-e, ha igen, milyen jellegű hiányérzetem.

Mert azért kiderült ez-az. Fontos lépés volt, hogy az hozzá tartozó ISIS hálózatival még teljesebb lett az élmény. Illetve az is, hogy milyen IC-t használsz. Az ezüsttel tisztult az alja, például. A végére egész jól összeállt. Oliva Chaney új lemezét hallgattam rajta, és teljesen jól átjött, hogy miért vonult el a mondott hölgyemény egy 17. században épül házba, hogy megírja ezt a lemezt egy elhangolt pianínón meg egy gitáron.

Ahogy Olivia magára talált a meglelt magányban, távol az internettől és az emberektől, na meg a nagyvárosi civilizációtól, úgy nyílt az erősítő hangja is. Rendben, az M2-Vindicatorral nagyobb a hang, némileg cizeláltabb, de a SORO is hozta a lényeget: melankólia, birkák, hegyvidéki táj, és állandóan fúj a szél. Van valami nagyon szerethető fénye a hangnak, ami az M2-Vindicatornál nincs, az reálisabb, fölhözragadtabb. Ez a fény, ez a pici plusz valahogy megemeli a zenéket, főként, ha van bennük ritmus. Bugi-vugi faktor? Azt hiszem ezt a szót használták a régi HFM-ben. Ja lehet, hogy nekem is így kéne hívni. 

Az új Tokyo Prose EP-re akár táncolni is lehetett volna otthon, ah nem este tízkor hallgattam volna és tudnék táncolni. És hát a basszus: vastag, erős, súlyos. Az elektronikus dolgoknak kifejezetten jól jött. 

Hogy mit profitálhat ebből a leendő Micimackó, ha beleugrik? Összességében szerintem sokat. Viszont azt realizálni kell, hogy ez az út egyik vége: az integráltból nem tudsz hova feljebb lépni. A phono klasszis, ezt mindenképpen ki kell emelnem, még engem is kísért(eni fog), annyira egyben volt.

Mivel Micimackó némileg oktondi, meg szeret Fülessel beszélgetni, aki a maga morózus módján némileg felvidítja mondott medvebocsot, jól láthatóvá vált a lényeg. A Signature a kidolgozottság és az élmény összhangja. A többi már körítés. Ha pedig feljebb akarsz majd lépni, sajnos az elő-végfok a Te rendszered. Vagy esetleg ott a Meishu, ami megint egy külön világ.

Egyébként számomra megint kiderült valami: eddig Micimackó azt gondolta, hogy kopott a tű a PU-ban, azért kezdett el fakulni a hang a lemezekről, de most már tudja, hogy a tűnek semmi baja, máshol kell keresgélni. Valószínűleg a csövek körül kell nézelődnie, de ehhez még időt kellene szánni a dologra, ami most nem nagyon van. Mit írjak a végére: legyen egy tök nem ide illő dolog. Mondjuk az, hogy jó móka volt, befizetnék a következő körre is, ha nem fogyott volna el a zsetonom.