Önéletrajzi elemekben bővelkedve jelentem ki az Igen Tisztelt nagyérdemű előtt, hogy nagyjából tíz éve nem voltam a Sziget Fesztiválon, azaz a Szigeten. Nyilván nincs egy szemernyi hírértéke sem a dolognak, de számomra fontos. Hogy miért? Mindjárt elmondom.
Egy időben, amikor még a késői húszas, korai harmincas éveimet tapostam (de jó kis elcsépelt kifejezés!) fontos szempont volt, hogy akkora időzítsem a nyári szabadságomat, ami belelógott a fesztivál legalább pár napjába. (Ez egyébként sok mostani huszonévesnél is így van, én legalábbis ismerek párat, akiknek ez a nyár középpontja és képesek az összes spórolt pénzüket elverni három, lerészegedéssel végződő napon.)

Nyilván akkor még nem volt ipar a fesztiválszervezés, és még nem alakult át az egész egy külsőségeiben egyre hangzatosabb, vállalásában pedig egyre gyengébb kirakat rendezvénnyé, de már jó úton volt afelé. (Van itt ember, aki még emlékszik rá, hogy a fesztivál füves részén oldalt, ahol régen a Világzenei színpad volt, lehetett focizni és frizbizni?)

Oké, most lehet köpködni, hogy én is csuklóból nyomom a „régen minden jobb volt” sablont, meg a „mostani fiatalok már nem olyanok” dumát, hiszen elmúltam negyven, meg jól áll a nosztalgia. De mégsem. Azt szerintem senki sem vitatja, hogy korábban – legyen ez a korább kb. 10 éve – egy ilyen jellegű fesztiválnak a középpontjában a zene volt, és emellett volt minden más. Most meg fordítva van, van minden más, érzés, hangulat, meg a többi üres szólam, ami semmit nem jelent, és mellette persze még akad zene is, ami egyenlő a koncertekkel, de azért annyira nem jelentős. (Ugye érzés akkor lesz, ha jó a zene. Részeg holland munkásfiataloktól nem lesz érzés)

Már nem emlékszem, mikor volt az a pont, amikor egyszerűen nem hiányzott már az „érzés”, a hangulat, a motiváció és a többi üres szólam, így nem mentem, a fesztivál meg elment mellettem. Figyelgettem azért, hátha visszatér legalább egy kicsi abból, ami miatt régen mentem, de nagyjából tíz éve inkább kerültem a belvárost is, amikor a nagybetűs Fesztivál kezdődött. Elvoltam az év többi napján hallható koncertekkel, meg őszintén szólva nem érdekelt Prodigy nevezetű egyszámos ún. „zenekar” koncertje, már amikor először hallottam is idegesített. Fájósztartőőőő! Ájm the misztik fájósztartőőőő. Pffff.

Én nem tartozom azok közé, akik azért sírnak, hogy milyen drága a jegy, a sör, milyen szar a hangosítás, és a műkönnyes álnosztalgia sem motivál, sőt, a hideg kiráz tőle, de tény, hogy eszembe nem jutott volna idén kimenni, ha nem kapok a negyvenedik születésnapomra ajándékba két jegyet.

Nyilván nem az volt a barátaim célja, hogy pont a Szigetre vegyenek jegyet, hiszen ezer és egy beszélgetésen megtapasztalhatták a legdurvább pókerarcot, ha a téma előkerült. Sokkal inkább a szomorú popzene dívája iránti érzékeny rajongásom motiválta őket, magyarul Lana Del Rey. Gondolták, hogy így könnyebben lenyelem a békát, ami a fesztiválozás jelent számomra. Igazuk volt!

Persze, sejtettem, hogy nem lesz fákjásmenet a péntek este, a majd egyórás sorbanállással, a negyven fokban a hugyos Dreherrel, és a csillámpóninak öltözött részeg hollandokkal, az indiánnak öltözött franciákkal, meg az értelmetlenül bármire azonnal üvöltő többezres tömeggel, de hát menni kellett. A Lana Del Rey féle előadók tízévente egyszer vetődnek el errefelé, és általában pont tíz évvel azután, hogy aktuálisak. (Hogy mást ne mondjak, George Michael-lel is ez történt, de éppen jókor jött, mielőtt még rábeszélték volna az öreg popsztárok leggázabb ízlésficamára: a nagyzenekarral nyálasított fellépésre)

Kicsit fostam, hogy a Lana Del Rey koncert egyenlő lesz azzal, hogy a kezébe adnak egy mikrofont, a többit meg lenyomja playbackről, miközben az életről semmit sem tudó huszonévesek megőrülök bazmeg, akkora a buli! üvöltéssel próbálják elhitetni a külvilággal, hogy a Summertime Sadnes az egy tök jó kis, hogy is mondjam, khm, partinóta.

Pont az ellenkezője lett igaz. Ilyen az én formám, illetve már régen voltam kint, így azt is elfelejtettem, hogy ma a fütyülős edm az igazi party, a többi mellékes. De a Summertime Sadnes még így is tudott labdába rúgni, igaz, hogy nem túl nagyot, de még pont elment a kapuig.

Eleve fura egy fesztiválon ilyen zenéket hallani, és hát persze, tudjuk jól, azért akkora megfejtést nem kell és nem is lehet várni, de kíváncsi voltam, hogy átjön-e az a lemezein patika pontossággal megalkotott alteregó szplíne, amiért én bírom ezt a zenét. Lana Del Rey egyébként köztudottan nem a színpadon alkotott nagyot, az első lemeze után az amerikai zenei sajtó konkrétan körberöhögte az élő fellépéseit, öt évvel ezelőtt viszont Prágában állítólag jó volt.

Ahhoz már öreg vagyok, hogy kétségek gyötörjenek egy koncert miatt, hiszen alig van olyan hét, hogy ne menjek valahova, de kicsit azért tartottam tőle, hogy csalódás lesz. Amúgy egy tejesen korrekt koncert volt, mindent megkaptam, amire számítottam. És engem az sem lepett meg, hogy többségében balladákat játszott a zenekar, és az sem, hogy Lana kb egy oktávot volt képes átfogni a hangjával, a magasabb regiszterekben elfogyott a szufla, vagy egész egyszerűen nem énekelte ki, hanem kinyújtotta a mikrofont a közönség felé. (Mondják, hogy a monstre turné utolsó állomás volt a Sziget, picit tényleg fáradtnak tűnt)

Amúgy az egész pont olyan volt, amilyennek elképzeltem, lassú, szomorkás, és pont annyira volt tele szplínnel, mint amennyi még nem sok. Oké, nem volt egy bomba a hangzása a nagyszínpadnak, és elég sok volt a sláger is, de hát ez egy fesztivál, pont erről szól, nem lehet minden tökéletes. Egy dologra nem voltam felkészülve, az éneklő és síró lányokra. Meg arra, hogy Lana két szám után lemegy a közönség és a színpad közötti árokba szelfizni meg pacsizni a rajongókkal.

(Közben aláírt egy lemezt is, amit a kezébe nyomtak. Hoppá! Itt mondjuk nekem az volt a durva, hogy a srácnál még filctoll is volt, komolyan készült - na ilyen egy igazi rajongó. Nem olyan, mint én, aki a középen álló keverőpultig hajlandó előre menni)

Bármenyire is tűnt mű, vagy előre eltervezett dolognak, azt hiszem ez így volt teljes. Állítólag ezt a műfajt, amit Lana művel, Hollywood sadcore-nak hívják; lehet – nálam működött itt Európa poros közepén is. Az első fél óra után simán tudtam azonosulni az egésszel - még akkor is, ha folyamatosan jöttek-mentek és kb mindenki a telefonjával volt elfoglalva. Most is, hogy újra nézem a videókat, simán átjön a hatás. Azért ez nagy szó nálam, mert van olyan koncert, nem is egy, amiből már egy hangra sem emlékszem, pedig ott, akkor élveztem.

Amúgy hajnalra a Reggae és Afrika színpad előtt a fűben ülve mintha visszatért volna az ezer éve nem érzett feeling. Ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy ezt pont két popszám fogja kiváltani, nyilván belenevetek az arcába. De hát ez történt. A hatás egészen hajnali kettőig tartott, újra és újra lement a belső mozi a jobb részekkel. A vége ugyanaz volt és ez is okozott némi deja vu-t: porosan, koszosan hazaindulni, várni a hajóra, nyomorogni az éjszakain, ez mindig betalál.

Ja és vettem egy lemezt is, a lengyel Warsaw Village Band legutolsó anyagát, őket egyébként Lana előtt hallgattam végig, és annak ellenére, hogy kb 50 ember bóklászott a színpad előtt, hibátlan koncertet adtak. Na többek között ezért is érdemes kimenni. A kérdésre pedig, hogy megnézném-e, ha megint jönne, ezek után simán rávágom, hogy igen, persze.

Másoknak így tetszett: index, hvg.