Stan Getz és a Jazz Samba

Hogyan lesz a szamba divatból stílusteremtő album és mindennek mi köze van a hifihez? Mit keres az ötvenes évek egyik legjobb tenorszaxofonosa, Stan "the Sound" Getz a történetben, és mi köze a Jazz Samba-nak az amerikai külügyhöz?

A Charlie Byrd és Stan Getz: Jazz samba című jazz lemeze 1962-ben jelent meg, és azonnal a slágerlisták élére röpült, ami egyrészt szokatlan volt egy jazz lemeztől, másrészt telibe találta a kor hangulatát és divatot teremtett, amit szokás még bossa nova láznak, vagy szamba örületnek is nevezni.

Egy biztos: a hatvanas évek elejének mainstream zenéjében az egyik legfontosabb újítás bossa nova volt, és a lassú, kissé álmos hangulatú balladák taroltak a slágerlistákon is. Alapjában véve az egész jazz szamba története érdekes, én azonban most Getz két korszakalkotó lemezével foglalkozok, azzal a két albummal, ami egybeforrt a tenor szaxofonossal és amely lemezek azóta is az audiofilek kedvencei közé tartoznak.

Aminek nyilván az az oka, hogy könnyed, kellemes hallgatnivalót kínálnak, illetve az, hogy klasszis hangminőséggel rendelkeznek. A Jazz Samba-t például a pompás akusztikájú washingtoni All Saints templomban vették fel. 

Az ötvenes évek végére kezdett hanyatlani az északi parti jazz világban, a fehér jazz szaxofonosok között Stan Getz csillaga. A szaxofonos túl volt már a zeniten, és a cool hullámai elültével, ahol Getz pályafutása felívelt, hullámvölgybe jutott. A szakmában csak A hang, (The Sound) néven emlegetett szaxofonos némi magánéleti problémák után elvált, de nem nagyon találta a helyét, így elköltözött Svédországba, ahol újranősült, míg végül az ötvenes évek végén visszament az államokba. Súlyosbította a helyzetet, hogy ebben az időszakban anyagilag sem állt túl jól, a korábbi drogos botrányai elültével azidőtájt éppen egy adófizetési – pontosabban adóelkerülési botránya – lógott a levegőben.

Sok más jazz zenészhez hasonlóan Getz is fiatalon csöppent a jazz-be, ami az ötvenes évek amerikájában korántsem volt olyan kifinomult, mint ma. A legtöbb zenész egyik napról a másikra élt, és nagyobbik részük aktív droghasználó volt. A klubok, ahol játszottak, nem a művészi színvonalat, hanem a teltházat részesítették előnyben, a lemezek eleinte jól fogytak, de a jazz rétegműfaj volt, a kiadók pedig gyorsan cserélgették a sztárjaikat, mikor éppen kire volt kereslet.

Szóval Getz padlón volt, hiába költözött el Svédországba és házasodott újra. Valamit tennie kellett. A korban nem volt még ismert a producer személye, aki felfedezi a tehetségeket és produkciót csinál belőlük, vagy éppen lemezt készít(tet) a számukra. A korai proto producerek az ún. impresszáriók voltak, akiknek szorosan vett feladata felölelte a zenével kapcsolatos marketinget, a lemezszerződést és kapcsolattartást a kiadókkal.

De az élő fellépési lehetőségeket és a koncertszervezést is ők végezték. Az olyan zenészeknek, mint amilyen Getz is volt, akiknek nem volt tehetségük saját zenekart összehozni, és önmagukat eladni, mint mondjuk Miles Davisnek, vagy Duke Ellingtonnak, egy impresszárió volt a megmentőjük.

A kor egyik emblematikus impresszáriója Norman Granz volt, aki az ötvenes években létrehozott Verve lemezkiadó befuttatásán fáradozott. A Verve-nek Getz volt az egyik húzóneve. Granz korábban már olyan fekete zenészeket is felfuttatott, akik az ötvenes évek mainstream jazz sztárjai lettek. Ő hozta tető alá Ella Fitzgerald és Louis Armstrong duóját, vagy éppen ápolta a hányatatott sorsú Billie Holiday karrierjét is.

Granz merészen, vállalkozó szellemmel és nagyon jó - üzleti - megérzéssel tudott összeállítani olyan együtteseket, amelyek aztán később legendás lemezeket játszottak fel. Getz-nek talán éppen ez volt a szerencséje, na meg a lágy, szinte behízelgő soundja, holott alkatánál fogva inkább jazz zenész volt, mintsem mainstream szaxofonos. A késői ötvenes években a jazz zenészek kísérletei során a latin zenei világot próbálták a jazzba integrálni.

A korai sound-ot az Charlie Byrd latin amerikai körútjáról hozta haza a hatvanas évek elején. Byrd eredetileg diplomáciai körúton volt Brazíliában, az amerikai kormány úgy gondolta, hogy jó ötlet kultúrát importálni, a kísérlet fordítva sült el, mert valójában Byrd hozta haza az ízig-vérig amerikai jazzba a jellegzetes latin zenét. Az első lemez, amelyet Creed Taylor hozott össze - Granz Creednak adta át a helyet a Verve élén - Jazz samba néven jelent meg, és éppen Charlie Byrd lemeze volt, ennek a szólistája volt Getz.

Az ötlet Byrd fejéből pattant ki, és akkor még senki nem sejtette, hogy akkora sikere lesz. A lemez a megjelenése után szinte berobbant a slágerlistákra, jazz albumtól szokatlan módon egészen a Billboard első helyéig kúszott. Az eladási listákat még hosszú ideig vezette. A Verve kiadó sikere mellett kétségtelenül ez a lemez hozta divatba a bossa nova-t, amely egyfajta stílus és "életérzés" formájában már levegőben volt. Ami azért is volt érdekes, mert a samba, ami a bossa nova alapja, eredetileg brazil zene, de a Jazz Samba-n egyetlen brazil zenész sem játszott.

A kor amerikájában a Desafinado egyszerű, simogató dallama és az általa megidézett hangulat tökéletesen passzolt a tengerpartot, a strandokat, a napsütést, a zene lüktető táncritmusát kikapcsolódásként megélő középrétegek elképzeléseibe. A Jazz Samba egészen távol állt attól, amit az amerikai fehér háziasszonyok gondoltak a jazzről, ami korábban egyet jelentett az alsóbb társadalmi rétegű feketék olykor vadul eksztatikus zenéjével, de még a hatvanas évek elején is a mainstreamtől távoli, amolyan intellektuális zenének számított. A jazz zenészek hűvös távolságtartással kezelték a többi műfajt.

Ahogy az lenni szokott, a bossa nova és a szamba lelkülete már benne volt a levegőben, amelybe a Jazz Samba tökéletesen betalált. Az ötvenes évek végén vetítették a mozik a Marcel Camus Black Orpheus című romantikus filmjét, amiben szintén samba szólt. Az Oscar díjat is begyűjtő film a francia újhullám egyik alapműve, zenéjét Antonio Carlos Jobim és Luiz Bonfá szerezte, ezen a lemezen és ebben a filmben hallható erőször bossa nova.

Getz azonban nem volt maradéktalanul elégedett a Jazz Samba lemez sikerével. Egyrészt érezte, hogy ez egy divathullám kezdete, másrészt ismeretlenül mozgott a mainstream zenében, saját magát inkább kemény vonalas jazz zenésznek tartotta, attól félt, hogy a kritikusok a jazz samba kitérő után eltemetik, és a „szakmában” nem terem több babér számára.

Getznek nyilvánvalóan nem okozott semmilyen problémát a bossa nova dallamára improvizálni, hiszen egész fiatalkorában éjjeleken át jammeltek a klubokban, viszont az általa kialakított sound, a lágy, de nem túl puha hangzás tökéletesen illet a bossa nova kissé álmosító hangulatához. Creed Taylor dörzsölt impresszárió volt, pontosan tudta, hogy a lemez által keltett divathullámot meg kell lovagolnia, így elkezdte szervezni a következő sessiont, amelyen Charlie Byrd már nem kapott szerepet, helyette a brazil Antonio Carlos Jobimot és a Gilberto házaspárt szerződtette le.

Taylor sejtette, hogy brazil zenészekkel felvett lemez sokkal jobban tükrözi a nagyközönség számára az autentikus bossa nova-t, mint akár a legjobb jazz zenész, és a választását igazolta is a siker. A lemez elhozott egy Grammy díjat is, ami jazz albumokra egyáltalán nem volt jellemző. Az album munkálatai azonban nem mentek gördülékenyen. Először is Getz nehezen összeférhető, goromba alak volt, akivel nem volt könnyű kijönni. Nehezítette a helyzetet, hogy Getz-et nyomasztotta a kiújult magánéleti válsága, és a felvétel elvárásai.

A stúdiózást megszokta, de a mostani felállás nem jazz zenészekből állt. Másodszor Joao Gilberto nem beszélt angolul, ezen felül kísérgetni és folyamatosan őrizni kellett, mert előszeretettel késett vagy meg sem jelent a sessionökön, ami halálra idegesítette Getz-et. Nem utolsó sorban sejtette, hogy Taylor, megérezve a kereskedelmi potenciált, ugyanarról a sztoriról akar még egy bőrt lehúzni. Ráadásul a session alatt összejött a Gilberto házaspár női felével, Astrud-dal is. 

A korban nem csak Getz kacérkodott a bossa nova-val, még maga Frank Sinatra is felült az egyre jobban robogó samba vonatra. De bop pápája, Dizzy Gillespie is játszott bossa-t, és Ella Fitzgerald is felvett egy lemezt. A dolgok azonban másképp alakultak. Taylor megérzései beigazolódtak és a Jazz Samba után sikerült egy újabb, immáron a brazil zenészeknek köszönhetően autentikusabb lemezt kiadni. Jobim a nagyon jól megírt szerzeményeket, míg Gilberto a brazil hangot hozta a finom, alig leheletnyi gitárpengetésével.

Getz-nek ehhez kellett igazodni, a lehető legpuhábban, legfinomabban, de így is szinte tökéletesen játszott. Gilberto a bejátszások előtt, a próbákon hangosan dúdolta a dallamot, amire Taylor egyből rácsapott, így lett az ének egészen halk, dünnyögésszerű. A meghallgatások során Taylor lefordíttatta angolra a Girl from Ipanema szövegét, amelyet Astrud Gilberto énekelt fel.

A dal vonzerejét nem kevéssé segítette Astrud „szexi” brazil akcentusa és a végtelenül egyszerű, könnyed képeket sugalló szövege is. A lemez végül 1964-ben jelent meg, éppen akkor, amikor a bossa-nova „őrület” tetőzött. A lemez ugyan kereskedelmileg nem lett akkora siker, mint a Jazz Samba - a nagy közönségnek ez lett a "A Samba Jazz" lemez -, Taylor és Getz mégis elhozta vele az év albuma Grammyt.

A Girl from Ipanema pedig egy máig taroló klasszikus lett. Taylor ezek után indította el Gilbertóék karrierjét. A későbbi együttműködésnek nem tett jót, hogy Getz a házas Astruddal kissé jobban összemelegedett, mint kellett volna, így ki kellett szállnia a zenekarból. 1964-ben Gilbertóék aztán el is váltak.

A lemezek azóta instant klasszikusok, legalább ezerszer kiadták őket, a Verve mind a mai napig elad belőlük. Szerintem nincs olyan hifi show, ahol legalább az egyik ne kerülne fel vagy cd-n, vagy lemezen legalább egyszer. Az eredeti mono nyomású lemezek gyűjtők féltve őrzött kincsei és hát valljuk meg: saját jogon is a popkultúra részei. A lemeznek létezik egy jubileumi kiadványa, amelyen az eredeti session mono és sztereó mixe is rajta - nekem ez van meg. 

Getz-nek ezek után már nem sikerült ehhez hasonló sikereket elérnie, pedig próbálkoztak. A Verve kiadott még két lemezt, amin szintén Getz fújt és bossa novát játszott, de egyikből sem lett siker.

Gilbertóék hosszú ideig uralták a bossa nova zenei piacot, hála Creed Taylornak, aki szinte mindent kiadott, amit feljátszottak. A bossa nova igazi és autentikus előadója azonban Antonio Carlos Jobim lett, aki finom és lecsupaszított gitár játékával, halk, szinte beszédszerű énekével a lehető legmagasabbra emelte ennek a sajátos zenének a művészi színvonalát.