A szépség és az ideál – Sugden A21

Mondok két szót: Sugden A21. Ez még a legöregebb, tizenhat karátos aranyfüleknek, az ősz halántékú őshifistáknak is jelent valamit, lévén, amikor először kikerült a gyártósorról, apám is tizenéves suhanc volt. Ez az az erősítő, amely 1965 óta forgalomban van.

Tradíció

A Sugdenről több ok miatt is nehéz írni, ott van ugye az első és legfontosabb, ez a készülék valóban legenda, már csak a gyártási idejét nézem, akkor is, másrészt az azóta eltelt időben tonnányi review született róla, rohadt nehéz újat mondani. Mondjuk ez utóbbira nem biztos, hogy szükség van, magyarul alig írtak róla, és mint annyi más esetben is – csupán kósza hírek keringenek. Ha történelmi távlatból közelítem meg a Sugden-t, azt tapasztalom, hogy az egyik olyan elektronika, amelynél a korábbi tapasztalatokra építve a már amúgy is kiforrott technikai felépítésen és ezzel együtt a hangzáson is tudtak javítani. A Sugden nagyon „kész” van, nagyon töményen tartalmazza a zeneiséget, aminek a hírét köszönheti. Kezdjük ott, hogy a Sugden amikor az A21-gyel megjelent a piacon, az első teljesen tranzisztor alapú, tiszta A osztályú erősítő volt. A kapcsolás már akkor is messze túlszárnyalta az audio elektronikában megszokott minőséget, a megépítettsége és a technikai megoldások tekintetében jóval megelőzte a korát. A hatvanas évek közepe óta készült verziók alapvetően két vérfrissítésen estek át. Az első még valamikor a nyolcvanas években volt, a félvezetőket cserélték a korszak legfejlettebb tranzisztoraira, ez lett az A21a. Pár éve ismét hozzányúltak, és két típust építtek egy erősítőből. Van egy „sima” A21, a történelmi utód, és lett egy új, az A21 SE, ezen utóbbi már a high-end középkategóriába lett optimalizálva.

Meglepő, de a Sugden sohasem volt különösebben drága, persze nem ennek az országnak a fizetésihez mérve, hanem mondjuk egy britt hifista alapbéréhez képest. Kis szerencsével könnyen hozzá lehetett jutni. A másik fontos dolog, hogy a Sugdennek úgy sikerült beírnia magát az audiofil történelembe – ráadásul jó vastagon – , hogy igazából alig csinált valamit. Minden bizonnyal nem vagyunk túl távol az igazságtól, ha kijelentjük, hogy az egész cég hírnevét ennek az egyetlen terméknek köszönheti. Ha megnézem a A21 kapcsolását és alkatrész listáját, semmi különlegeset nem fedezhetek fel, nyilván a megépítettség színvonala magas, de messze van azoktól a túlhúzott cuccoktól, amiket mostanában annyian hájpolnak. Találgatni felesleges, az A21a felépítésében nem lelhető fel az a plusz, amit a hangja nyújt. Mi lehet akkor mégis a titka? Bevallom, engem nem izgatnak ezek a kérdések, számomra elegendő, hogy a hangminőségéről tudok relevánsan nyilatkozni.

Koncentrálj inkább a zenére

Azokat az embereket, akik a zenehallgatásra egy kicsit is nyitottak, a Sugden az első pillanatban leveszi a lábáról. Nagyon erősen bevonja a hallgatót a zenei folyamatba. Minden bizonnyal ez az egyik leggyorsabb és ritmikailag a legtökéletesebb erősítő, amit eddig hallottam, ideértve a valóban komoly vasakat is; a Naim termékeit mindesetre messze elhagyja, pedig őket szokás ritmikában az egekbe magasztalni. Nekem egy kicsit szokatlan volt a csövesek után, azoknál mindenképpen gyorsabb és feszesebb hangú, a tranzisztorok jellegzetes virgoncságával megspékelve. A másik nagyon fontos ismérv, hogy a Sugden minden, csak nem analitikus, esze ágában sincs kiemelni a felvételek megannyi hibáját, inkább diszkrét, vagy leginkább udvarias. Ugyan mindent megmutat, ami a lemezen van, de nem hangsúlyozza őket. Míg a csöveseken a lemezfelvételi hibák jól érzékelhetően és a maguk pőre valójában megjelennek, addig a Sugden csupán jelzi, hogy igen, itt nem stimmel valami. A harmadik legjellemzőbb a Sugden hangzásában a természetességre és kerekségre törekvés, amely összeadódva a ritmikailag nagyon erős és nagyon gyors paraméterekkel, olyan elegyet eredményez, amelybe nagyon könnyű belefeledkezni. Ritka, sőt szinte példa nélküli az ilyen ízig-vérig tranzisztors hang, amelynek a színei is rendben vannak, se nem túl fényes, se nem túl technicista. A Sugden után egy kicsit minden érdesnek és szálkásnak, vagy ridegnek, vagy mackósnak tűnik (mármint tranzisztors erősítőben). Az erősítő az egyik percben egyfajta nyugodt erő, ami képes megindulni és azonnal megállni: akár egy megütött cintányér, hosszan zeng, de ha megfogom, megáll mint a cövek, a másikban pedig maga a lendület. Ha felteszek egy nagyzenekari művet, a dinamika és a nagy hangtömegek sem jelentenek akadályt, árad, zenél rendületlenül.

Igazmondó bajnok

Amikor az ember visszaolvassa a jellemzést, feltűnő, hogy semmilyen negatívumot* nem sorolt fel, pedig, amikor a Sugdenen zenét hallgatok, pontosan dekódolható, hogy hol hazudik. Ezek amolyan kedves hazugságok, amit szívesen veszünk és nem háborodunk fel rajta. A Sugden olyan ügyesen hazudik, hogy hiszünk neki. Amikor az első pár lemezt meghallgattam rajta, ez még bosszantott, nyilván, hiszen az Audio Note ebben a mesében az igazmondóbajnok, a Sugden pedig pont az ellentéte: a legkisebb fiú, aki ugyan füllent, de elmés és minden helyzetben kivágja magát egy-egy frappáns megoldással. Igen, pontosan ez történik, amikor a hallgató éppen rajtakapná, hogy hoppá, itt azért nem akkora a torka az énekesnek, feltűnik, hogy a háttérben megbújó részletet ennyire artikuláltan még nem hallotta. A női hasonlataimnál maradva, a Sugden nem átlagszépség, sőt, lehet, hogy egy szépségversenyen senki nem indítaná, sokkal inkább egyedi, egyediségében viszont nagyon is vonzó. Akinek elég, hogy egy erősítő „szépen” zenél, az általában megáll a Sugdennél és feltehetően jól is választ, aki viszont megmérgeződött a high-end szeszekkel, annak elég nyilvánvaló, hogy bár a Sugden óriási klasszis a maga kategóriájában, kicsivel többért már többet is kap. Ez a márka egy külön világ, külön jellemzőkkel. Hogy honnan gondolom? A kis Alto, amelynek a szerény képességei az M1-P1-en kibuknak: a kiabálós, olykor nyers énekhang, a gyenge felbontás és a többi, a Sugdennel szinte megtáltosodott, egyedül a szufla fogyott el olykor és sziszegett a drága, mint általában az olcsó cd játszók, de senki nem mondta volna meg, hogy egy 60 ezres cd pörgyettyű hajtja ezt a legendás vasat. A trükk egy része itt már ki is derül, és pontosan látható. A Sugden saját cd játszója, benne a szintén legendás TDA 1541**-es DAC IC-vel pontosan ott erős, ahol az erősítő esetleg nem olyan szépen teljesít. Aki tehát ki akarja futtatni ezt a príma elektronikát, próbálkozzon a saját cd-játszójával, nem fog csalódni. Fontos és jó, hogy eljutottam ide, de van egy másik paraméter, ami segít megmagyarázni a Sugden sajátos „hazugságait”.

Az A21a hangja akkor élvezhető igazán, ha megfelelő hangfalat választunk hozzá. Az Audio Note E-t például annyira nem szerette. A csövesekkel megszokott, méretében is reális hang kissé összetöpörödött, mintha a 20 cm-es hangszórók helyett 12 cm-esek dolgoznának. Feltételezem, hogy az illesztés lehet a ludas, és gyanítom, hogy a Sugden jobban szereti például a Quadok impedanciamenetét. Ha viszont a hangfal kellően diszkrét, mint ahogy ezt az E-ről a legkevésbé sem lehet elmondani, az eredmény nem marad el. Csodák nincsenek, ebből a cikkből is csak az derült ki, hogy rendszerben érdemes gondolkodni, és a szinergia keresése mindig többet ér, mint mondjuk másfélszer annyi pénz. A Sugdenre alapozva minden bizonnyal fel lehet építeni egy igen komoly high-end rendszert, ha kellő odafigyeléssel és tapasztalattal áll neki az embert, és bár az erősítő hangkaraktere már önmagában meggyőző, de hozzáillő partnerekkel ez megsokszorozható. Így, akit a szíve a tranzisztoros világ felé húzza, a Sugdent kár kihagynia.

*A végére még valami, ami fontos: a Suginak a melegedéshez kell némi idő, a hangzás az első percekben még messze nem olyan izgalmas, mint egy óra múlva.
**A Sugden egy makacs cég. Amióta gyártanak cd játszót, ugyanaz a DAC van mindegyikben.