Aggodalomra semmi ok, csak a szokásos lemezajánlóm következik.

Azt szeretem ezekben a posztokban, hogy végre szabadon csaponghatok, hiszen a hifi eléggé megköti az ember kezét, nem írhatok akármit, ragaszkodnom kell a tényekhez, az elméletekhez és csak azokon belül lehet némi játékterem. Ha zenéről írok, szabadon kiélhetem azt a változatosságot és eklektikát, ami amúgy is jellemzi a zenei életet - meg úgy általában engem.

Bár, aki rendszeresen olvassa ezeket a bejegyzéseket, tudja, hogy nekem is megvannak a magam gyenge pontjai. Ilyen például  most a Daughter nevű zenekar, amely tulajdonképpen egy hölgyet takar, Elena Tonra-nak hívják, de egy ideje zenekarrá bővülve, trió formában működik. Elenát Igor Haefeli és Remi Aguiella kíséri, és ebben a formában sikerült felvenniük az első nagylemezüket If you Leave címmel, amelyet a 4AD jelentetett meg. Daughter-re még tavaly figyelt fel a BBC, a 2013-as év egyik nagy ígéretének tartják. Ez, mondjuk engem kevésbé izgat, annál inkább a lemez.

Az If You Leave cd verziója egyébként, előre szólok, pocsékul szól. Kásásra, zajosra van keverve, hallani, hogy a hangzás egyediségére törekedtek, de elég fapados lett. A Tomorrow című számban például a torzított gitárok által gerjesztett masszában teljesen eltűnik az énekhang. A Daughter valami olyasmi, mintha egy kiábrándult, lassan harmincas nő idézné fel a csalódásait, nagy nekibuzdulásait. Lehetne csupán „szép” is, ha nem tennének ellene; így elkerüli a felesleges művészkedést, ehelyett direkt, olykor zajos, érzéki, és nagyon nem az, amire a szemrevaló hölgyet elnézegetve gondolnánk, főként, hogy Elena Tonrának nincs valami különleges hangja és nem is nagyon akarja használni. Gitárok, effektek, finom és okos megoldások. Halkan induló, kiabálásba fúló dalok ezek.

Hegyek között

Nagyjából minden hónapban veszek egy (vagy több) ecm lemezt. Az a fura, hogy a felületes szemlélőnek első hallásra úgy tűnhet, hogy tulajdonképpen ugyanazt a lemezt veszem meg, mégis, egyik jobb, mint a másik. A legutolsó vétel most éppen Benedikt Jahnel trió Equilibrium című korongja volt. Az alkalmi zenekar tagjai különböző nemzetek szülöttei. Jahnel német, Antonio Miguel spanyol, a dobos Owen Howard pedig kanadai. A trió Jahnel saját szerzeményeit játsza. Az Equilibrium egyébként nem egy változatos lemez, az első opus megüt egy hangot, azt tartja ki a többi is, kifejezetten lassú, finoman építkező, a teljes csendig elhalkuló darabokból áll. Az album csúcspontja a 14 perces Moorland & Hill Land című szerzemény, amely komor és monoton, tompított zongora akkordokból épül fel, szinte dark ambientig fejlődő darab. Az Equilibrium-on nincs sok fény, inkább egyfajta homály, mintha ködös hegyekben járnánk hajnalban. Nem elég egyszer meghallgatni, de ha vesszük a fáradtságot, azonnal beszippant a sajátos, árnyékos és törékeny világába.

Nosztalgikus soul

Flying Lotusnak úgy hívják a kiadóját, hogy Brainfeeder, Európában a ninjatune terjeszti. Mindenféle előremutató elektronikát jelentet meg, amit hívtak már mindennek. Lapalux művésznévre hallgató fiatalember - Stuart Howard - itt jelentette meg a legújabb lemezét. Ha címkézni kellene, akkor leginkább new soulnak vagy még inkább nu soulnak hívják ezt az irányzatot. A két korábban kijött ep-n a profi artwork mellett (a posztot indító fotón látható) egészen érdekes zene van. A szétcsúszó, apró darabokból mintázott trackek mégis hallgatható és élvezhető darabokká állnak össze.

Az új lemezről a Nostalchic-ról az első track a Guuurl, amelynek videóját a facebookra is kiraktam. Amellett, hogy itt is a hölgyeké a főszerep, a zene sokkal jobban megformált, nem hat olyan véletlenül odakentnek, mint a korábbi ep-ken. A nosztalgia jegyében színesebb, hangulatosabb lett a lemez, nem annyira kísérletező – meddig lehet egy mintát aprítani és egymásra illeszteni, hogy zenének hasson. A Nostalchic inkább hallgatós, mint bólogatós – már ha értik, mire gondolok. Ha már nu soul, akkor érdemes megemlíteni, hogy az auto tune-nal játszadozó James Blake-nek is jön az új lemeze áprilisban. Az első track kissé szomorkás, apokaliptikus hangulatot áraszt, szerintem jól sikerült. Retrograde.

A legnagyobb kaméleon

David Bowie-t nem kell bemutatni senkinek, a popzene legnagyobb kaméleonja tíz év hallgatás után nemrég jött ki egy új nagylemezzel, The Next day címmel, talán mondhatom, hogy a szokásos Bowie féle zene ez, reflektív, gondolkozós, kicsit rockos lemez lett. Sajnos nincs olyan erős, mint a jobb lemezei, de így is megéri megvenni. (Nekem egyébként a lassabb szerzeményei jobban bejönnek, így a berlini éveket felelevenítő track is jobban tetszik).   

Badman likes good things

A végére nem bírom kihagyni a legnagyobb kattanásom. Aki ismer, az tudja, hogy egy ideje leginkább a bristoli dubstepben találom meg azt a hangzást, ami igazán közel áll hozzám. A stílus egyik stílusteremtő ásza a Kryptic Minds duó, akinek már megjelent a Nameste című ep-je, rajta a hónapok óta taroló himnusszal a Badman VIP-val. Én már megrendeltem magamnak, de aki kételkedik abban, hogy mekkora ez a tune, az olvassa el a soundcloudon a hozzászólásokat. A Kryptic Minds egyébként két hét múlva, április 13-án újra fellép itthon, az Akváriumban, ráadásul egy olyan sound systemen, amit direkt a dubstep stílushoz építettek, igen komoly szubokkal. Állítólag érdemes vinni füldugót, hogy halláskárosodás nélkül is túl lehessen élni a bulit.