Ha valaki fel akarja ingerelni a hifistákat, nem kell mást tennie, mint kábeleket összehasonlítania. A hazai audiofil legnagyobb hiányossága és egyben legalacsonyabb ingerküszöbe a kábelek hangminősége és a különböző rendszerekben tapasztalható hatása körül található. És ez sajnos – vagy nem sajnos –, nem vicc, éppenséggel gyakori tapasztalat.

Mi a kérdés?

A kérdés persze azért is nehéz, mert ez az terület, ahol a gyártók a legkevésbé szeretik magyarázni, miért jó, vagy éppen miért nem jó egy adott kábel. Nerm tudjuk, még megközelítőleg sem, hogy pontosan milyen hatása van az eltérő szálvastagságnak, a kristályszerkezetnek, az egyeres vagy sokeres felépítésnek, a szálak vezetőképességének, a szigetelésnek és a kábel élettartalmának. (Mitől lesz speciális kábel egy IC? –  kérdezi az örök szkeptikus. Mitől? Hát attól, hogy ráírják, hogy speciális.) Bosszantóbb, hogy ahány gyártó, annyiféle tuti trükköt, jól bevált megoldást, vagy éppen tudományosan bizonyított és kimért tapasztalatot emlegetnek, de nincs két egyforma.

Ugyanezek a gyártók ráadásul igen eltérő árpolitikával dolgoznak, van kábel pár ezerért, ami adott esetben ugyannyi szálat tartalmaz ugyanabból az anyagból, egy másik gyártónál ez már nagyságrendekkel kerülhet többe. Az e-bayen a kínai vagy taiwani "importőrök" néhány fontért/euróért árulnak igen tiszta ezüst és réz kábelt méterben, akár egy dobbal is vehetünk, ha arra támad kevünk. De van hazai kábelspecialista is, aki saját állítása szerint a fejlesztései simán meglépik a nagynevű gyártók – ahogy előszeretettel emlegetik –, termékeit. Ha másra nem, egy jó kis marketing szlogennek elmegy, de persze lehet, hogy nekik van igazuk.  

Az előbb is emlegetett kissé cinikus szkeptikusok teljesen jogosan mondják: mégiscsak egy darab drótról van szó, amiben nincs sok anyag és viszonylag könnyű gyártani is. Ehhez sok mindent nem tudunk hozzátenni, ha csak nem azt, hogy a legtöbb szkeptikus soha nem készített, de főként nem árult kábelt. Az ún. egzotikus kábelekkel kapcsolatban sajnos nem sokan rendelkeznek első kézből szerzett tapasztalatokkal. A többivel meg ugye nem megyünk semmire. A shown hallottam tíz percig, állítólag ez volt bekötve című toposz, meg az Aranyfül azt mondta róla, hogy jó/rossz inkább a pletyka kategória, ami ugyan jól hangzik, de viszonylag kevés valóságtartalommal bír.

Érthető és elfogadható érv a forgalmazók részéről, hogy nem szívesen adnak "kölcsön" hatszámjegyű összegbe kerülő kábeleket puszta meghallgatás végett. Főként, hogy az ilyeneknek általában az a célja, hogy a magyar fórumokon álnév mögé bújva legyalázzák egymást termékeit. Tudjuk jól, minden szentnek eltört már egyszer a keze*. 

Az antiochai Szent interkonekt

Szerintem összesen két típusú kábel létezik: az egyik, ami beválik, a másik, amelyik nem. A többi ennek a tovább bontható altípusa, azaz: kicsit beválik, de inkább nem, és így tovább. A kábel egyébként az egész hifi állatorvosi lova, szinte minden téveszmét, anomáliát, túlzást és tévedést, félinformációt megtalálhatunk velük kapcsolatban. Én kifejezetten nem szeretek velük foglalkozni itt a blogon, hihetetlen és tökéletesen indokolatlan reakciókat képes kiváltani egy-egy ilyen írás. 

Az ember akkor jár a legjobban, ha mint hifista a márkafetisiszta hívők táborát gazdagítja, mert akkor elég egyszer megvenni azt, amiben hisz, aztán a többit elintézi a hite magától. Ugyanakkor szintén hátránya a fránya madzagoknak, hogy egy jó kábel bizony sokat segíthet sok mindenen, ugyanis – főként a komolyabb darabok – elég rendesen meg tudják bolygatni az ilyen irányú előítéleteket, már ha az ember nyitott füllel hallgatja őket és félre tudja tenni a hitét. (Nem mindenkinek megy, ha ilyen emberrel találkozunk, a legjobb, ha nem kérdőjelezzük meg az adott márkába vetett bizalmat)

Kábel és kebel

Szintén óriási hátránya a kábeleknek, hogy nem viselkednek egyértelműen, jó néhány darab bizonyos rendszerekben csúnyán képes torzítani, még akkor is, ha relatíve sokba kerül és mondjuk ezüstből van, ami egészen érdekes tapasztalat, de ez van. Egyébként ahány márka, annyiféle ún. „jó kábel hang” létezik. Az egyik legnagyobb baja a high-end-nek, hogy már az adott brand megalkotói sem ugyanazt értik „jó hang” alatt. Az eddigi tapasztalatok alapján általában a sokáig hallgatható és élvezetes, illetve a nagyon tiszta és igen részletgazdag hangzás rajongói feszülnek egymásnak, totálisan feleslegesen, hiszen mindkét tábornak nagyjából ugyanannyi híve van, és az égvilágon semmi nem változna akkor se, ha az egyiket kikiáltanák győztesnek.

Olyan ez, mint a nagy mell verzus kis mell dilemma. A tapasztalt nők tudják, hogy azzal, hogy nagyobb lesz a méret, pusztán csak rajongótábort váltanak, de nem fogják többen megnézni őket. És hát a lényeg nem is a méret, hanem a forma és az összhatás kombinációja. (Szerintem például korunk extraklasszis jónője, Palvin Barbi kifejezetten nem nézne ki jól F-es kosármérettel, de ezt a kommentekben lehet cáfolni).

A jó lehet rossz is

Szóval, ha mindezt megemésztettük, még arról is kellene regélni, milyen egy adott rendszerben működő kábel. Mi sem könnyebb ennél, csak szerezni kell egyet és meghallgatni otthon. Többnyire az igazán jól működő kábel az, amelyiknek nagyon nem olyan hangja van, mint amire számítunk. Mindenki ismeri az érzést: eljutunk egy szintre, ahol már elégedetten hátradőlhetnénk, de egy idő után elkezdünk azon agyalni, milyen lenne, ha az a sok minden, ami átjön a rendszeren, még jobban szólna. Ha nincs referencia, ha nincs ott az a tapasztalat, hogy milyen egy tényleg jó rendszer, és azon hogyan szólnak a lemezeink, akkor az út következő állomása csak a fantáziánkban létezik, azaz bármilyen változást javulásnak fogunk értékelni.

Ilyenkor térnek először tévútra a felhasználók és kezdenek el egyre drágább kábeleket használni, illetve a házi készítésű fejlesztések 90%-a is ebbe az irányba megy el. Magyarul egy közepesen árazott rendszerbe fölösleges méregdrága kábeleket betenni, mint ahogy egy jó rendszer sem fogja kifutni magát bóvli kábelekkel.   

Az ötöt szádra ne vedd!

Kezdjük ott, hogy felállítjuk a preferenciákat. Aztán szerezzünk pár kábelt, amiről elsőre azt gondoljuk, megfelelő lehet. Az elsőt bekötve jön: de jó magasak lettek, fogni lehetne a cintányért. És micsoda mélyek, hirtelen akkora lett a bőgő, hogy el sem fér a hátsó falon. És a zenekar, ha akarnám, meg tudnám számolni a hegedűsöket. Ez a hatás többnyire akkor szokott jelentkezni, amikor még semmilyen minőségi kábel nem került a jelútba, valamivel összedugtuk, kész, jó ez így. Két nap múlva megszokjuk a hangzást, örülünk, örülünk, de aztán hamar lecseng a reveláció. Ilyenkor azért érdemes szerezni néhány másik kábelt.

Mondjuk olyanokat, amelyekről semmi extrát nem írnak, főként a fórumokon nem megy a hype. Ez a kábel minden bizonnyal nem fog több magasat és mélyet produkálni, sőt a hegedűket sem akarjuk majd számolgatni, az ugyanis egy egészen más hobbi. Könnyű betévedni a hifisták egyirányú (zsák)utcájába, ahonnan viszont nehéz kijönni, lévén egészen másról beszélnek. Az egyik csapat a hangminőségről, mint elérendő végcélról, a másik pedig az élvezetes zenehallgatásról, mint elérendő végcélról. Vannak erről sztorijaim, de most nem fárasztanék senkit ezzel. Maradjunk annyiban, hogy a hifista mérce szerint egészen kiválónak tartott rendszereken minden felvétel egyformán jól szólt, míg egy zenehallgatásra szánton pedig a lemezek elenyésző hányada nyújtott valóban értékes és értékelhető színvonalat. Mindennek annyi köze van a kábelekhez, hogy amelyik rendszerben az egyik beválik, az általában a másikban nem. 

Ki játszik a lemezen?

Az a kábel – feltéve, ha tényleg jó –, inkább zenei lesz és hiteles. Megosztja majd a közönséget. Lesznek, akik eretnek! felkiáltással legszívesebben máglyára vetnék. És lesznek, akik csak csendben hümmögnek majd, míg végül kibökik: mennyi egy ilyen? Ugyanis a működő kábel inkább lebont és nem hozzátesz. Mintha ott sem lenne. Eltűnik a torzítás. Az a kábel működik a rendszerünkben, amelynek hatására egy lemezt, egy adott zenei művet elkezdünk más füllel hallgatni. Amelynek hatására kérdések fogalmazódnak meg bennünk: miért ilyen? Miért olyan, amilyen? Ki játszik ezen a felvételen? Amelynek hatására új és új lemezeket akarunk meghallgatni, és idegesítő lesz, ha valami közben megzavar. Amelynek hatására csodálkozva vesszük észre, és nem értjük, hogy eddig egy lemezt miért szerettünk, és most már miért nem.

Az ideák és a valóság

A fent említett folyamat persze egy timelapse, csak nem videó, hanem szöveg. Ugyanis felgyorsítva mutatja egy, a valóságban gyakran hónapokig, esetleg évekig tartó keresés eredményét, amelynek a legjobb eshetősége az a végeredmény, amikor meg tudom mondani, hogy Ian Ballamy szaxofonjátékában mi vonz engem. És persze erősen ember és felhasználó függő is. Van, aki tényleg csak a hegedűket szereti számolgatni, és a nemlétező térben elhelyezni a zenészeket egy olyan felvételen, amelyen a zenészek együtt soha nem találkoztak. A "teret" a hangmérnök utólag panorámázta szét egy szoftver és a keverőpult segítségével. Bár, ki tudja, lehet, hogy ez is csak egyfajta pótcselekvés, hiszen tudjuk: ahogy minden fotós elvetélt festő, úgy minden hifista elvetélt hangmérnök. A folytatásban ebben a szellemben szeretnék néhány speciális összekötő kábelt meghallgatni.

A képek illusztrációk

*Az ismert mondás szabadon átdolgozott verziója