Mindennapi betevő - zenék, szabadon
Lassan itt az ősz, nem kell már sok és beszorulunk a szobába. Ez az igazi idénye a hifinek. Kellő muníció híján viszont nehezebb a kezdet. Íme egy rövid ajánló. Azaz zenék megint.
Az első lemez ugyan world music lenne, hiszen Rokia Traore jelenleg a legismertebb mali énekeső, noha Franciaországban él, de ez inkább popzene, ha közelebbről nézem. A Beautiful Africa azonban kilép a klisék közül és magába olvaszt némi karcosabb gitár hangzást is, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy a lemez producere John Parish, aki PJ Harvey mellől lehet ismerős. A Beautiful Africa hangsúlyosan nem mali zenei hagyományaiból táplálkozik, mint a korábbi lemezek, hanem a fekete kontinens ritmusközpontú zenéjére vezethető vissza, vagy inkább afelé nyit.
Nyilván van benne nagyon sok utalás, de egyértelműen kihallható, hogy most a korábbiaktól eltérő, másmilyen album létrehozása volt a cél. Hogy ez sikerült-e, nem tudom, de a Beautiful Africa érdekes keveréke a jellegzetesen afrikai hangszerek és a gitár hangzásának. Ezen a lemezen a szerzemények, a korábbi rétegesen építkező, lassú balladák helyett, három négy perces, lecsupaszított dalok, a formájukat illetően alig térnek el a verse-refrén-verse felépítéstől. Első hallásra kicsit furcsa elegy ez, de hamar meg lehet szokni és bele lehet feledkezni, még akkor is, ha nem elsőre szippant be, mint a korábbi anyagok. Sokadszori hallgatás után is maradandó, sőt akkor mutatja meg igazi arcát, és fedezzük fel, hogy Traoré mennyire mesterien kezeli az énekhangját, és milyen rafináltan hangszerelték meg a dalokat.
Boards of Canada immáron nyolc éve nem készített semmit, túl nagy volt a csend, lehetett sejteni, hogy készül az új anyag. Az első track megjelenésekor kellemesen eljátszottak a számokkal, nyilván volt pr is benne vastagon, de szerintem erre nem nagyon volt szükség. A BOC az egyik olyan kivételes IDM vagy ambient csapat, akinek mérföldekről megismerhető, egyedi hangzása van, szerzeményeik szinte beleégnek a hallgatójukba, és mikor újrahallgatjuk őket, az az érzés keríti hatalmába az embert, mintha korábban már hallottuk volna ezeket a loopokat, mintha régi ismerősök lennének. Ezt egyébként igen nehéz megcsinálni, de a BOC-nak nagyjából mindegyik lemezével sikerült.
Homályos, enyhén melankólikus, utaztató zene ez, olyan, mintha nem lehetne rajta fogást találni, de mégis megjegyezhetőek, felidézhetőek és karakteresek a trackek. Az új lemezen - Tomorrow's Harvest - a szokásos hiphop ütemek és a már megszokott, utaztató, elnyújtott effektek köszönnek vissza. De mintha érett volna a zene, sajátos patinával bevonva a szerzeményeket. Jó lemez, ajánlom. Különösen őszi estékre.
Azok az idők már elmúltak Mavis Steples sztár volt. Nem is baj, nem kell mindenkinek Rolling Stonesnak lenni, hogy öregedő bohócként togyogjanak a színpadon, amiről aztán a zenei sajtó kritikusai megírják, hogy ennek ellenére mennyire energikusak voltak. Jeff Tweedy, a Wilco énekes-gitárosa, viszont úgy gondolta, hogy Steples megérdemel egy hattyúdalt és csinált neki egy negyvenperces lemezt. Nagyon jól tette, az On True Vine nem lett sem öreges, sem nem lapos, bár Steples testalkatán jócskán fogott az idő, és némileg hordóformájú, duci öreg néninek néz ki a fotókon. A hangja viszont a régi. Nagyon tisztességesen meghangszerelt, már-már komoly lemez ez, erölködéstől és izzadságszagtól mentes, letisztult hangszerelés, tiszta intonáció, csendes, de nem elhalkuló szerzemények.
Én mostanában nagyon sokat hallgatom, valahogy megnyugtat. Eddig az év egyik nagy meglepetése – annak tudatában meg főként, hogy az utolsó kettő Wilco album elég hullámzóra sikerült, itt Tweedy a legjobb formáját hozza.
És most jön az szokásos, dögunalmas megunhatatlan ecm blok. Christian Wollumrod Ensemble lemeze nálam az ősz favoritja, de ezt az ecm-nél sohasem lehet tudni, mert nagyjából havonta jelentkezik valamivel, ami lenyűgöz. Ez a lemez már nem jazz és még nem kamarezene, valami olyan átmenet, amelyben az improvizáció legalább annyira fontos, mint az előre megírt dallamok, vagy ritmusképletek. Nem is nagyon kell ezen agyalni, egyszerűen hagyni kell, hogy hasson. Igaza van a marketing beharangozónak: senki nem ír olyan darabokat, mint amelyek az Outstairsen hallhatóak. És itt most nem arról van szó, hogy ez a zene szép, vagy komoly, esetleg mindkettő, hanem arról, hogy mennyire izgalmas valami olyat hallani, ami határok között mozog, teljesen szabadon.
