Kicsit rendhagyó lesz ez a poszt, ugyanis egyszer már elhangzott élőben a múlt hétvégén a Púder Bárszínházban, ahol a Pointe Sima 20 bemutatójára vittem magammal néhány lemezt. Alapvetően az volt a cél, hogy az átlag hallgató is találjon benne kedvére valót, ettől persze én némileg eltértem és a legfrissebb zenék közül azokat vittem, amelyek beleillettek az általam favorizáltakba, nem mellesleg ezen az oldalon ajánlottak közé is beilleszthetőek. 

Szóval. Synkro-ról már írtam korábban pár sort. Finom, szinte légies, kellemesen kattogó dobokkal megírt zenéi mellé jól illenek a fekete-fehér fotók, az esőcseppekkel színesített városi tájképek, félmeztelen csajok és hasonló, a giccs és a szép között nyaktörően egyensúlyozó illusztrációk.Legfrissebb EP-jén (Lost here) sem hazudtolja meg magát. Tulajdonképpen lélekemelő 140 bpm körüli balladák ezek, kidolgozott dobok, finoman percenő cinn-minták, elomló vokálok, most éppen Robert Manos szállítja őket, profin, semmi nyál, csak tiszta dallamok. Valahová messze visznek ezek a trackek, de jó, kellemes érzéssel; nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire komolyan meg vannak írva a trackek. Synkro egy ideje már nem tud hibázni, bármibe nyúl, minőségi lesz. Mindezt úgy, hogy nem ismétli önmagát, nem lesznek egysíkúak a dolgai, ügyel arra, hogy mindig legyen valami egyedi a hangzásban. A Lost Here egyébként vinylen az igazi, meglepő módon maxi árban van a négy számos EP, szóval, menjetek rá, megéri.

ASC szintén az egyik olyan producer, akiről írtam már korábban. Az Auxiliary label alatt létrehozott egy sublabelt, Veil néven, itt jönnek ki a kísérletezőbb, elborultabb dolgai, illetve az általa futtatott művészek is ide írnak olykor zenéket. A legfrissebb cucc egy két EP-ből álló sorozat Programme címmel, ahol ASC a saját, jól felismerhető stílusán belül kalandozik, és egy kicsit még annál is messzebbre ment, mint eddig. A komor, basszusnehéz elektronikát itt már edm, house, és mindenféle mutáns elektronika öleli körbe. Olyan, mintha minden stílusjegyet feloldana, egybeolvasztana, majd ebből a mixből keverne ki hangszíneket, mintákat, dallamfoszlányokat.

Az EP első részén a könnyebben emészthető, a már-már szokásos világvége hangulatban fogant, menetelő, morcos zenéké a főszerep. Ezernyi layeren kelünk át, kavarognak a szintiszőnyegek, sűrű a hangulat, néhol kicsit torzulnak, savasodnak a hangok, ezt az arcát ismerjük, szeretjük. Az Programme második lemezén vannak azonban az igazán nagy dobások. A négy szám mindegyike külön világ, nagyon érett, és összeérett trackek ezek. Kezdve az A oldal nyitó darabjával, amelynek monoton szubbasszusa fölött torz, recsegő minták, a háttérben komor szintiszőnyeg, majd mindez átvált valami szétcsavart ütembe, amely alatt/fölött visszhangosított szövegfoszlányok sugallják: ez itt a konkrét apokalipszis. Mind a két lemez nagyon jó, de az igazán erős a második. Nem érdemes kihagyni.

Grencsó Istvánt szerintem nem kell bemutatni. A magyar avantgarde jazz egyik legnagyobb alakja. Én több dolog miatt is szeretem, egyrészt nagyon lendületesen húzza fel mindig a nadrágját egy-egy súlyosabb szóló után a koncertjein, másrészt harcostársaknak szólítja a zenészeit, harmadszor nagyon jó szaxofonos. A Flat/Síkvidék című új lemezén visszatér a korai soundjához, a mindössze nyolc számos lemezen a bővérű szólók és a rendületlenül groovoló zenekar hangzása nagyon egyben van. A két bevezető track sűrű ritmusaiból szinte kihasítanak a szólók. A basszus kalapáló üteme később vissza-visszatér, körkörösen emelkednek ki belőle a zenészek egy pillanatra sem pihenő saját rögtönzései. A Síkvidék nem sok hangot használ, inkább az energiával játszik, de azzal nagyon jól. A lassú szerzemények szerintem az igazán tökéletesek, az alig négy perces Reggeli ciróka, ami Grencsó személyes közlése szerint a szerelemről szól, az egyik legjobban sikerült darab.

Bohren & Der Club of Gore zenéjére azt találták ki, hogy dark-jazz. Szinte a végtelenségig lelassított dobok, a mintázott dobseprő végtelenül lassan zörren. Sötéten búgó basszus, mint egy mutáns orgona alsó regisztere, folyamatosan szól, a csilingelő hangok pedig át- meg átúsznak az egyik szerzeményből a másikba. A Bohren ezt a sajátosan emblematikus zenét csinálja már egy ideje, és az új lemezen sem léptek mellé sehol, szinte hangról-hangra ugyanazt a hangzást variálják. A Piano Nights-on szinte értelmetlen a számoknak címet adni, úgy sem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Én szeretem ezt a folyamatosan és nagyon lassan, vontatottan lüktető hangfolyamot. Kétségtelen: sötéten melankolikus, kicsit halálközeli, de éppen ezért jó. Az új lemez egy kedélybeteg zongoristáról szól, ehhez mérten most egy kicsit több a zongora, míg korábban mondjuk szaxofon volt a középpontban. A klipben a szokásos fekete-fehér világ köszön vissza, szomorú arcú emberek fáradtan szívnak valami olcsó cigit és nyilván a pohárban meg melegszik a whisky. Ami igazán vicces, hogy a zenekart alkotó tagok a német hardcore szintér ismert figurái voltak, olyan zenekarokból, mint a Chronical Diarrhoea, ami ugye krónikus hasmenést jelent. Mindegy, a lemez jó. (Ezt a lemezt egyébként nem vittem magammal a Púderbe)

Az ECM blok következik. Hát ez a bemutatón nem aratott nagy sikert, konkrétan egyetlen lemezre nem voltak kíváncsiak hiába vittem magammal pár újat is. Ez van. (Igor egyébként, a Soulines lemezjátszók atyja még az egyetlen Grencsó tracket is türelmetlenül ülte végig, mondván jöjjön már az elektronika) Legutóbbi ajánlóhoz érkezett komentben hívták fel a figyelmem Tord Gustavsen-re, én meg jól megvettem a legújabb lemezét, az Extended Circle-t. Az ecm-nél ez sorozatban a hatodik lemeze ez a norvég zongoristának. A többségében balladákból, lassú és középtempós darabokból áll a lemez, amelynek erejét Gustavsen finoman intellektuális játéka és a quartet sajátos, kicsit sötét, melankólikus hangzása adja. Nordic jazz, ahogy előszeretettel hívják, mondják, hogy benne van a korán sötétedő téli napok magánya, és a fjordok hideg szépsége; talán. Nekem nagyon bejött, hátha nektek is. A Sima 20 bemutatóján egyébként feltettem még egy érdekes lemezt is, dj Madd white label-en kijött maxiját is. Aki szemfüles, talán még talál belőle egy darabot. Addig meg kitartás a következő ajánlóig.