Nem tudom, mi történik mostanában, talán a csillagok állása, vagy az aszcendensem éppen a Plútó jegyében áll és közben chemtérélekkel bombázzák, de egy csomó minőségi dologba futok bele.

Először is volt a PSVANE cső, amiről a korábbi posztban írtam. Aztán a Neiro, amelyről majd a következőben fogok, és végül most a HiDiamond kábelek, amelyekről viszont ez a bejegyzés szól.

Tudom, tudom, szólalnak meg a vészharangok, veszélyes terület ez. Pedig a kábelekkel kapcsolatos megszerezhető tudásnak már régen teljesen természetesnek kellene lennie minden mezei hifistánál. Mi lehet az oka annak, hogy mégsem az? Őszintén szólva fogalmam sincs, mert szerintem pofon egyszerű a dolog. Az ember hazaviszi, kipróbálja, majd mérlegeli a pontszámot a tetszik/nem tetszik skálán, és végül dönt.

Ehhez képest audio kábelt gyártani és forgalmazni például sokkal egyszerűbb. Megveszed a már legyártott kábelt nagy mennyiségben, rányomsz egy feliratot és mehet. A legtöbb kábel gyártó egyáltalán törődik azzal, hogy technikailag mit tudhat egy darab drót, már régen nem számítanak a paraméterek. Pedig a rendszerünkből megszólaló hang karakterét és jellegét, a zenei jelben lévő információ mennyiséget igen nagy mértékben a kábelek határozzák meg.

A nehézség a dologban az, hogy a piac telített a márkákkal. Rengeteg brand verseng a kegyeinkért, mindegyik valamilyen nagyon jól hangzó érvet hoz fel a sajátja mellett, ha egyáltalán felhoz bármit is.

Járt utat járatlanért

Salvatore Filipelli viszont nem ezt az utat választotta. A Rómában székelő HiDiamond főnöke és egyben alapítója nem igazán akart a zavarosban halászni, aztán „majd lesz valami” alapon fejleszteni. A termékeit sem úgy képzelte el, hogy valamit ad a felhasználónak, ami vagy tetszik neki, vagy nem, hanem éppen fordítva gondolkodott. Megnézte, milyen paramétereknek kellene megfelelni, mi a jelenlegi tudásunk szerint az audio felhasználásban előnyös, majd azt mondta, oké, akkor gyártsunk ilyet. Ha kell, fejlesszük tovább. Így a HiDiamond kábelek mindegyike technológiai furfangok nélküli tiszta mérnöki szemlélet szülötte. Ezt a „szemléletet” minden egyes darabhoz mellékelik is, azaz pontosan tudható, hogy mondjuk egy interkonnektnek mennyi az ellenállása, hány pikofarad a kapacitása, és milyen anyagból van kívül-belül.

Filipelli arra is figyel - mint az autógyárak a törésteszteknél -, hogy az ideális felhasználástól nagyon messze eső esetekben is működjenek a termékei, így például végeznek szakítószilárdság vizsgálatot is, ami azért nem túl megszokott az audiokábel iparban, valljuk meg. Mindettől függetlenül ezek a kábelek lehetnének egy teljesen technikai jellegű, kristálytiszta, de életidegen hangú termékek is, de nem azok.

Én a magam részéről szeretem, ha valami rendesen meg van csinálva, akkor is, ha olcsó. Ez valahogy az első pillantásra kialakít valamifajta bizalmat még akkor is, ha nem kell mondjuk beleülnöm, mert egy hálózati kábel, és nem egy autó. A HiDiamondban is ez fogott meg elsőre, és mondjuk nem az, hogy egy tök szép dobozban kapod, aminek a belseje műselyem, és ezüst színnel van belenyomva a kartonba a felirat. De amikor kivettem a középkategóriás IC kábelt a csili-vili dobozából, egyből azt sugallta, hogy ez egy gondosan előállított termék, nem egy egyszerűen feldugózott madzag. Ezek után azt is sokkal könnyebben elhiszi az ember, hogy jó ötlet a rézbe grafitot keverni, mert jót tesz a hangnak.

A számok hatalma

A HiDiamond egyébként korrekt cég, mindent részletesen megindokol. A durva az, hogy miután bekötöd, pont az történik, amit le is írtak. Nekem mondjuk fogalmam sincs arról, hogy pontosan mit jelent az, hogy négyszer égetik ki a rezet, míg mondjuk mások csak kétszer, de készséggel aláírom, hogy ez a HiDiamond esetében nagyon jót tett a hangzásnak, mert ezen az árszinten még egyáltalán nem hallottam olyan kábelt, amelyik ennyire tiszta és ennyire mentes lenne azoktól az érces és szemcsés felhangoktól, ami annyira elveszi az ember kedvét a zenehallgatástól. És ezt még képes volt fokozni azzal, hogy a Diamond 2 fantázianevű hálózatijának a külső burkolata tökéletesen imitálja a hüllők pikkelyének mintázatát és a fényre változó színét is.

Valószínűleg Filipelli egy szigorú és rigorózus ember lehet, mert miután bekerül a rendszerembe a fent említett kisebbik hálózati, olyan rend lett a hangképben, még az elektronok is sorban áramlottak, egymás után, tülekedés nélkül, egyszerre. Valahonnan ismerős volt ez a hangkép, nagyon is ismerős. Aztán rájöttem, hogy amikor legutóbbi alkalommal a bemutatóteremben a Thorens lemezjátszót hallgattuk, akkor is ilyen jó értelemben vett rendezett, alul felül széles, lélegző volt a hangzás. Gondolkodtam is azon, hogy ez a Vincent elektronikáknak köszönhető, vagy a Thorensbe fecskendeztek némi kék vért, amiért ilyen direkten udvarias, vagy a PU volt ennyire analitikus. Hát, egyik sem, ez egyértelműen a kábelek a hangja volt. Egyébként erre a jelenségre azzal a magyarázattal szolgál a HiDiamond, hogy a radikálisan lecsökkenti a skin hatást, plusz nagyon jó minőségű rézszálat használ, amit ők maguk húznak, csak az alapanyagot vásárolják. Szerintük így lehet elérni valóban széles frekvenciasávot, amely stabil és kilengésektől mentes.

Kritikus pontok

Azt is írják, hogy kritikus a szigetelés minősége, éppen az előbb említett skin hatás következtében, azért egy olyan anyagot használnak, amely a teflonnál lényegesen jobb és rugalmasabb is. Lehet, még sosem gyártottam kábelt, de az biztos, hogy a Cassandra Wilson lemezen a vonós háttérnek igazi mélysége lett, és az énekhang mellékzöngéi is teljes pompájukban kezdtek el ragyogni. A HiDiamond egyébként könnyen felismerhető típus, a naturalitása azonnal szembetűnő. Emellett neutrális is, és anélkül, hogy fényes lenne, valóban szélesebb a frekisávja. Az is egyből érthető, miért nyert annyi díjat meg tesztet, ugyanis minden jó tulajdonsága rögtön felismerhető, azonnal feltűnő, mint az eminens diák az iskolapadban, aki már akkor ki akar esni a padból jelentkezés közben, amikor a tanár még be sem fejezte a kérdő mondatot.

Valószínűleg abban is igazuk lehet, hogy az illesztést nagyban megkönnyíti a stabil műszaki viselkedés, mert amint bekerültek a rendszerbe a Diamond 5 IC, minden egy kicsit hangosabb lett. Igen, ezek valóban nagyon jó vezetők, már ami az anyagstruktúrát illeti, a sok fahangú, egyeres kábelekhez képest sokkal dinamikusabbak, az apró neszek és zörejek is szépen felismerhetőek, talán egy kicsit jobban is, mint kéne. Néha a részletek sokasága miatt mintha egy kicsit lazulna a rendezettség, főként a nagyobb dinamikai részeknél, amikor mondjuk a vonósok mellé egy torzítós gitár is belép, egyből megkapjuk premier plánban. Ez egyébként a hálózatiknál nem jelentkezett, csak az IC-nél.

Emellett a Diamond 5 egy kifejezetten nyugodt hangú darab. Képes egy olyan, szinte teljesen semleges hangzást nyújtani, amely ugyanakkor tiszta és rendkívül részletgazdag. És gyors is, mint egy agár. Ennek feltehetően az lehet az oka, hogy a HiDiamond a zavarvédettséget is nagyon fontosnak tartja, főként az interferenciát. A legjobban a hangszeres zenéken tudta kifutni magát, az elektronikának és a rocknak általában nem áll olyan jól a sok részlet. Főleg a szaxofon és a vonóskar jeleskedett, vagy hogyan kell ezt igazi hifi magazinhoz hasonlóan megfogalmazni. Ahhoz képest, hogy réz ötvözet, nem húzza alá a basszust, mint mondjuk másutt, kifejezetten szikár, csak akkor kúszik mélyebbre, ha a zene is megköveteli.

Irányok, stílusok, karakterek

Szerintem alapvetően két féle megközelítés van most jelenleg a piacon. Az egyik a HiDiamond útja, a tisztaság és rendezettség, amelyben nagyon sok szín és részletgazdag megszólalás jellemzi. Ugyanakkor egy kicsit távolságtartóak. Itt van, parancsolj, mondja, ez van a lemezeden, ezt tudja a rendszered, és így lépegethetsz feljebb, azaz egyre több nyugalom, egyre több részlet, egyre szélesebb frenveciasáv. A másik megközelítés nem ad többet tonálisan, hanem a zene belső szerkezetébe enged mélyebb betekintést. Ezeket a kábeleket nem az a réteg veszi, aki a mért adatokat tartja fontosnak, pedig amúgy az illesztés miatt nem lenne rossz, ha ezt is tudnánk.

A HiDiamond egyértelműen az igazmondó fajta kábelek közé tartozik, és mivel nem nagyon színeznek, ennek eredményeképpen nem kímélik a rossz felvételeket, minden hibát, masterelési slendriánságot egy-az-egyben felmutatnak. Tehát ha túl hangosra keverték a gitárt, vagy lehúzták a dobot a háttérbe, esetleg szörcsög a szaxofon, vagy éppen sikít a hegedű, az bizony most előlép egy nagyon fontos tényezővé – ezt nem árt szem előtt tartani a meghallgatások során.

Érdekes, hogy az ilyen jellegű kábelek általában keményen szoktak szólni, a dinamikai pluszért és a felbontás növekedésért felkeményedéssel szoktak fizetni, de a HiDiamond ennek ellenére sem nem kemény, sem nem agresszív. Azoknak, akik a kábelt elhanyagolható elemnek tartják és szerintük az a jó kábel, amelyik olyan, mintha ott sem lenne, a Diamondok a kedvencei lesznek.

Szokni kell

Nekem először szokni kellett, mert hiányzott belőlük a melegség, amit én viszont nagyon szeretek, kicsit sterilnek tűntek, stúdiósnak, de gondoltam adok nekik időt, hogy megjöjjön a hangjuk. Két nap után kezdtem megérteni, hogy ez egy másik világ. Vagy csak nem voltak rendesen bejáratva. Ez utóbbi jött be, ugyanis teljesen lenyugodtak én pedig egyből át tudtam élni az általuk nyújtott zenei részletek sokaságát. Anouar Brahem-et hallgattam meg, Souvenance. Nagyon szeretem ezt a lemezt, többször is lement, és tetszett, hogy a távolságtartás megszűnt, helyette „lubickolhattam” az arab lant és a basszus összjátékában.  

Rohadtul tetszett, ahogy a hangképben el lehet merülni, elemezni oda-vissza. Meglepődni, hogy ez a kis hajlítás eddig fel sem tűnt, hogy a pengető surrog a húrokon, hogy a cintányérok lebegnek és annak is van hangja. És amíg az első két napban úgy mentek le a lemezek, hogy nem voltam személyemben megérintve, addig most minden megvolt, ami ehhez kell. Nem csak a szép táj, de a hajam is fújja a szél. Fura volt egy kicsit, hogy ugyan tonálisan mennyivel többet nyújt, mint az átlag, mondjuk ki bátran: hogy mennyire vérprofi, de az érzelmes részletekben akadtak még kiegészíteni valók. Például Rahim Alhaj: Going home című számában mennyire érezni, ahogy átjárja a szomorúság, a fájdalom és a honvágy ezt a szerzeményét. (Őt is, mint annyi más művészt egy féldiktatórikus államból, elüldözték a hazájából, egy időt börtönben is töltött, de már New Yorkban él).

Egyben érdemes

Kábelt venni egyébként egyben, azaz szettben érdemes. Ebben a HiDiamond partner, mert a típusait nem bonyolítja túl, és figyel arra, hogy egyrészt könnyű legyen pozícionálni. (A különböző típusokat számmal jelöli, a kisebb számok az olcsóbb, a nagyobbak a drágábbakat jelölik.) Másrészt technikailag is konzekvens, tehát a komolyabb truvájokat a nagyobb darabokban alkalmazza. Ez persze tükröződik az árukban is. Itt persze felkaphatnánk a fejünket, hogy biztos ez is egy lélektelen multi, holott a HiDiamond egy nem túl nagy manufaktúra, egyszerűen nem csak sugallja, de meg is csinálja azt, amiről beszél.

Először kicsit féltem, mert a korábban próbált kábelek nem nagyon váltak be eddig a csöves elektronikáknál. A Diamond 5 IC-vel viszont semmi baj nem volt. Összességében kellemes hangja van, nagyon sokat nyújt tonálisan, simán elhiszem, hogy veri a sok nagy kábelgyártó méregdrága kábelét, főként ezért az árért. A hifi ingoványos piacán valóban szép teljesítménynek számít, és ha magazin lennék, - ahogy nem vagyok -, már nyúlnék a best buy plecsniért.

A két hálózati közül érdekes módon a kisebbiken volt hallhatóan nagyobb változás, a Diamond 3-as viszont finomabb volt, hangszerszerűbb, felvillantva, hogy a high-end megoldásra is van az olaszoknak megoldása. Szerintem viszont ennél sokkal jobb dolog, hogy a felsőbb kategória hangzásában nem öncélúan a tonalitás felé billennek, hanem a zenei megjelenítő képesség felé, így bőven hagyva tartalékot az árkülönbözetben realizálódó szintekre is.

Amikor elkezdtem a meghallgatást, kb úgy képzeltem, hogy majd arról írok, mennyire nincs összefüggés a technikai paraméterek és a hangkép között. Nem jött be. Őszintén szólva engem nem győzött meg a leírásokban található, elsőre marketing ízűnek hangzó bizonygatás. Aztán kellemesen csalódtam. Gyémántéknál nem váltották aprópénzre a technikát. Nekem úgy tűnik, hogy ezzel kivétel. Hát ilyen is van, gondoltátok volna?