Trend(ek) nélkül - Hifi show, az első nap tanulságai

Eredeti terveim szerint - ahogy ezt az előző posztban jó hosszan fel is vezettem - a szombat délelőttöm azzal telt volna, hogy bóklászok a West End Hiltonban, egyik szobából be, a másikból ki, és mint egy öreg, már kiégett róka, hümmögök, meg fülelgetek, ismerősökkel bandázok, mert hogy hifisó van. Nem én tehetek róla, hogy nem ez történt.

Bár ez így nem pontos, mert végül is ez történt, de a megcélzott hangulat vagy "érzés", vagy ilyesmi, némileg megváltozott. Eleve nem számolom, hány ilyen rendezvényen voltam már, és azt sem, hogy hányat mondtam le - most legutóbb a közelgő varsóit, de arra készültem, hogy kicsit uncsi lesz, sok szobából kijövök majd; a demólemezektől amúgy is csömöröm van, a tömegtől dettó, rossz levegő, ilyesmi - mindig van mire fogni.

Nem baj, gondoltam, majd az ismerősökkel beszélgetek, kávézgatok, és tök jó lesz, hogy nem kell lemezeket vinnem, és most én leszek a nemes áldozat, aki ítélhet: rendszert, szobát, muzsikát - külön-külön, vagy mindezt egyszerre. Végül is élveztem, hogy szabad vagyok, nincs semmi meló, tét nélküli az egész, majd ugyan írnom kell egy posztot, de az is szabadon választott.

Még az is megfordult a fejemben, hogy csinálok egy helyszíni riportot, megszólítva egy-két idegent is, mondják bele a tollamba mikrofonomba, mi a jó és mi a rossz szerintük. Vagy írok egy rövid ajánlót, hogy hova érdemes betérni, hova meg nem; kb úgyis mindenkit ez érdekel. 

Aztán kiszálltam az első emeleten a liftből, és azt vettem észre, hogy már ott is vagyok, egyből a sűrűjében, éppen az új Musikit Human Audio DAC-ot vizsgálgatom, de már fél füllel a másik szobában is vagyok, közben az iPad kijelzőjén böngészem a set listet, jól van, van rajta normális zene is, s az egész alatt hangos háttérnek a Re: jazz nevű német zenekar egyik feldolgozása szól, egészen jól egyébként.

Fél óra múlva már a szomszédos 72Audionál le is boltoltuk - egyesek szerint bekönyörögtem magam -, hogy vasárnap délelőtt azért mégiscsak viszek ki pár lemezt. Hát, egy óra alatt bedarált az egész - kemény drog ez a hifi, mondják sokan, én meg csak megvontam a vállam.

Elkapott a gépszíj, végül is ez a hobbim, mégis mit kellett volna tennem - nemet mondani az egészre? Kicsi is, savanyú is, meg hifi is, ugrik be egyből a klasszikus eltorzítva a Tanúból. De hát tényleg ez van, én meg olykor képes vagyok meglátni a dolgok jobbik vagy éppen szebbik felét. Talán naivitás, de vállalom. 

Kezdjük az elején. Rögtön egy kis mea culpa. Öregszem; kezdem én is jobban értékelni azt, amikor nyugi van. Béke, csend, esetleg halk zene, és végre ülhetek az alfelemen, a gyerek így is, meg úgy is rángatja a karomat, hogy menjek játszani - ez alól kibújni nem lehet. Fáradok. Néha túl sok ez az egész, teher is meg csömör is. Jó, lemezeket még veszek, de ez is csendesedik, kb. megtelt a lakás - magammal meg odaát, a túlra úgyse vihetem.

Azt is negyven felé tanulja meg az ember, hogy a tárgyi világ birtoklása végül is hiábavaló dolog. Egy idő múlva úgyis felfordulsz a picsába, ez a sok szar meg itt marad. A sok kacat. Na de hagyjuk a filozófiát, beszéljünk komolytalan dolgokról. Azt is megmondom, hogy mitől lettem megmagyarázhatatlanul lelkes. Hát attól, hogy a Musikit szoba tök rendben volt, egyben volt a hang, az új DAC nagyon jól néz ki, és meg hangulat is összejött. Csövek szóltak, 300B, meg egy elég jól eltalált hangfal - a magamfajta zenebuzinak ennyi nagyjából elég is.

Ebben a szobában mindegyik termék KIT, vagyis neked kell otthon összeraknod - ami egyben azt is jelenti, hogy az árak teljesen barátiak, semmi durvulás. A rendszer hangja viszont elemelkedett ettől a ténytől. Olyannyira, hogy Pablo Casals mono felvétele, amelyek Bach-ot játszik, képes volt megérinteni.

Azt is regisztráltam egy nem hivatalos felmérés szerint, hogy úgy látszik, jót tettek azzal, hogy megemelkedtek a jegyárak, így csak az jött, akit tényleg érdekelt. Azért szombat délutánra így is megteltek a folyosók. És lehet, hogy érzékcsalódás, de mintha idén több fiatalt láttam volna. Persze a törzsközönség egy jó nagy része még mindig hasonló, és igen, néha hasbaakasztott a béna dobszóló, meg a Yellow és a Diana Krall hercegnő, a jazz ún. nagyasszonya. Vagy a "nincs is olyan rossz mélye ennek a doboznak" mondat. 

De jó volt az Avantgarde is; az USA audio tisztességgel odatette magát két szobában. Csak az zavart, hogy amióta majd mindenki tablettről demózik, percenként léptetik a zenéket, és az eléggé illúzió romboló, amikor a lassú és melankólikus énekesnő után rögtön ugrunk egyet és jöjjön egy kis templomi kórus! majd megint egy perc múlva jazz quartet. Utána rock-koncert, majd francia sanzon, ésígytovább. Kakofónia. Van fél perced, hogy átvedd a feelinget. A fekete lemez azért ennél barátságosabb, azt legalább nem veszik le a felénél. 

Szóval mégiscsak beültem félórára birizgálni a lejátszót. Ugye ide kell betenni egy gyors időugrással az inkriminált Bachot meg némi Nik Bärtsch's Ronin-t. Nagyjából ötször mentem el a lemezstand mellett, de egyszer sem sikerült rendesen átnéznem a felhozatalt. Viszont hallgattam füleseket és sokat dumáltam zenéről, meg koncertekről. Hát, végül is ezért jöttem, gondoltam és még utoljára befordultam random egy szobába. 

Aztán délutánra elfogytam fejben, meg mennem is kellett, így sok minden kimaradt. Tartsatok ki, holnap is lesz nap - üzentem meg telepatikusan mindenkinek. A következő posztban némileg összefoglalóbb betekintést nyújtok majd az összefüggésekbe. Ne csüggedjetek, a végén talán összeáll majd a kép - ez persze csak vicc, nem nagyon van mi, ami összeálljon. De azért majd még folytatom.