Meghallgattatott azoknak az imája, akik visszasírták a régi HFM, azaz Hifi Magazint, íme itt van újra, ám most már webes formában: hifimagazin.net.

Aztán, hogy ez az új visszahozza-e a “régi” Magazin szellemiségét, ha volt neki ilyenje, vagy csak a nevét használja, egyelőre nem látni.

Az oldal láthatóan fejlesztés alatt van, a sima fehér háttér nem egy modern megoldás, bár lehet, hogy a puritán megjelenés volt a cél. A menüben van teszt, amit régen ugye Szeánsz-nak hívtak, és van old hifi, ami itt most Retro néven fut. Részemről igen várom a Playbolyból felmelegített Harmadév nyuszija rovatot. (Egyébként az megvan, hogy a Hifi magazin anno a címlapján szerepeltetett egy meztelen női mellett kilencvenben?) 

Az előszó előszóját - udvariasabban: ajánlás - Darvas László írta, ami egyből két dologra is rámutat. Az egyik, hogy így akarnak hagyományhoz kapcsolódni, ugyanis az itteni szerkesztő csapatnak alapjában véve nem sok köze van a „régi” Hifi Magazinhoz. Másrészt egyből mutatja is, hogy az „új” csapatban, ha egyáltalán benne lesz, még mindig egyedül Darvas az, aki tud írni.

Igaz, hogy a szövegből, pontosabban a nyelvhasználatából érezni a szerző korát, és azt is, hogy a nyomtatott sajtón szocializálódott, illetve, hogy már nem igazán érdekli az egész, viszont a cikkek között szemezgetve a többi szöveget elég keserves olvasni. Nem beszélve arról, hogy a szerzők láthatóan még csak ismerkednek a web2-vel. Stock fotók, óriási, tagolatlan szövegtömbök, tízes méretű font, átlagos betűtípus, göcsörtös nyelvhasználat.

A legutolsó Hifi Show-ról szóló beszámolóban a műlazaság és az indokolatlan felkiáltójel használat, a nyilván múltidézőnek szánt NAD tesztben – Úristen… –  a jelzőhalmozás és a szerző saját élvezetének a meglehetősen erőltetett átadása volt az, amin olvasóként fennakadtam. (Nem akarnék kéretlen tanácsot osztogatni stílusilag, de a "kis hazánk fiai" jelzős összetételt lehetőség szerint kerüljük) 

A szerénytelenül csak Az intermet kora címre keresztelt cikket viszont tényleg hüledezve olvastam, benne ilyen, teljesen inadekvát és totálisan zavaros okfejtéssel, mint ezek:

“Azzal tisztában vagytok, hogyan alakultak át a zene bizonyos műfajai az elmúlt években?”

Igen. Főtörzsörmesternek jelentem, tisztában vagyunk!

„Anno a dal elején lehetett egy alaposabb intró, egy felvezetés, amely azután magába ágyazta a dallamot és amelyre később ráépülhetett a refrén. Ez a hagyományos, népi dalszerzés alapvető szerkezete, amelyet őseinktől örököltünk.”

Az őseinktől örököltünk, akik szintén az őseiktől örökölték, akik meg Rhamapitecus és társaitól, akik a tűz körül ülve először megalkották a Eurythmics nevű zenekar Sweet Dreams című nótájának ritmusát. Ennyi kb elég is lenne, hiszen ezt megírták mások sokkal jobban, viszont a szerző  nem hagyja abba a spontán népnevelést, hanem kifejti, hogy a mostani “dalok” azok nem ám ilyen felvezetéssel kezdődő, ősi ütemek, hanem, idézem:

“Emellett olyan stílusok kezdenek előretörni, amely minél látványosabb hangzás elemekkel bombázza a fülünket, mint például a hirtelen ütemváltások, extra vokál és szólam betétek, a dinamikus hangszerek és effektusok széles sávú (sic!) alkalmazása a lenyűgözés érdekében, vagy a zenei csúcsok és a csönd hatásvadász alkalmazása.”

Hoppácska! Nem lennék most a Pink Floyd együttes helyében, ahol ilyen dinamikus hangszereket is használtak, mint a villanygitár na meg az extra vokált is. A The wall című lemez másról sem szól, nem beszélve a csönd hatásvadász alkalmazásáról.

Igazság szerint a két inkriminált rész között volt még egy, de annak az értelmét nem sikerült megfejtenem. Valószínűleg azt szerette volna fejtegetni a szerző, hogy a gonosz internet miatt, ami megrontja a gyermekeinket, az ingerküszöb is megnőtt, illetve a reakciók is változtak, bár azt nem értem, hogy ha egy számot meg akarok hallgatni és az nem töltődik be időben, akkor miért lépek a következőre? Azt meg végképp nem, hogy akkor annak a ritmusa mit és hogyan befolyásol? De persze lehet, hogy az én szövegértési képességeimmel van baj, idemásolom, hátha valakinek sikerül kihámoznia a lényeget:

„Most ahhoz hasonlóan, ha egy kívánt oldal legfeljebb néhány másodperc alatt nem töltődik be a képernyőre és emiatt továbblépünk a következőre, ami így azonnali eredménnyel kecsegtethet, ugyanúgy kell a daloknak is az első néhány másodpercben felkelteni a figyelmet, különben az elkapcsolás üteme egy másik számra adja majd meg a ritmust a zenehallgatónak.”

A Magazin újraélesztését egyébként én nem tartom túl jó ötletnek, azon túl, hogy önmagában szép dolog a régi, patinás dolgokat leporolni. Az a világ ugyanis, amiben létrejött, az a közeg, a hetvenes nyolcvanas évek olykor szelíd, olykor kiszámíthatatlan gulyáskommunizmusa már régen elmúlt. A hevi nosztalgiázók is egészen más elvárásokkal rendelkeznek ma már, ahogy maga a hifi és a hozzá köthető üzlet és iparág is teljesen megváltozott.

Na de ugorjunk vissza egy kicsit a HFM-re, hiszen erről van szó. Úgy gondolom, hogy egy laphoz, oldalhoz, már amennyiben komolyan gondolják, olvasók kellenek. Itthon viszont egész egyszerűen nincs annyi ember, aki ez iránt a hobbi érdeklődne, mint ahányért egyáltalán érdemes lenne egy olyan színvonalú magazint létrehozni, mint anno a HFM volt. (Az 1980-as év második számának bevezetőjében olvasható 25 ezres példányszám ma már teljes mértékben utópia. Ezt a blogot sem olvassa ezernél több ember, de ha összeadom az összes blogot és a nagy portálokat, akkor sem jön ki 10 ezernél nagyobb szám.)

Amiben persze a csatolt dolgok, például a klasszikus zenei kritikák és beszámolók, recenziók messze felülmúlták azt a nívót, amit egy mai hifista egyáltalán befogadni képes. De ha esetleg ma erre igénye van, a zenei portálokon találhat hasonló tartalmat. Ezeket szerintem egyetlen hifista sem olvassa, ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Tegye fel a kezét az itteni olvasók közül, aki előfizet a Gramofon magazinra! (Egyébként a HFM-ben például az általuk könnyűzenének hívott popzenéről szinte semmi nincs, ahogy jazzről is csak nyomokban találsz bármit. Olyan meg, hogy Kraftwerk végképp nincs. Ez volt a maximum. Egyébként szerintem ezt a cikket is nehéz ma már sóhajtozások nélkül olvasni, annyira elöregedett ez a fajta stílus)

De a végső lényeg nem ez, hanem az, hogy egy akármilyen magazinnál, akkor is, és most is egyetlen dolog számít: az író(ik), és ezáltal a cikkek, posztok nívója. Pontosan ez volt a HFM előnye, hogy Darvas teleírta a Magazint olvasható, élvezetes cikkekkel, semmi más. Illetve az, hogy egy profi szerkesztői csapattal dolgozott.

Lehet egy baromi jó cikket íni egy csapnivaló akármilyen készülékről is. Egy időben próbálkoztam ezzel, de a trollok és a kereskedők baszogatása eléggé kellemetlen, az ember végül feladja a felesleges harcot. (Nagy tanulság és most igazolódik be mindenki számára egyértelműen: az embereknek sok mindent lehet adni, egyetlen dolgot nem: észt)

A HFM csúcskorszakában senkit nem érdekelt a kereskedelem, egy zárt és igen szűk piacon bármit el lehetett adni, így pont letojta mindenki, hogy a Magazin leszedte a keresztvizet az AIWA deckről, meg a Videoton hangfalakról – úgysem tudtak mást venni. És hát valljuk be, nem túl nagy teljesítmény megírni a szarról, hogy szar.

Nekem az is meggyőződésem, hogy az ajánlásaikat akkor sem volt nagyobb hatása, mint most mondjuk a HFP-nek, csak a nagyságrendek változtak. A nagyobb portálok itthon és másutt is kizárólag banner kikötők. Szöveg csak azért van, hogy a frissítés látszata meglegyen, és hogy a gyártó elmondhassa a portékájáról, hogy az a Legjobb, a benne alkalmazott technológia pedig mindenképpen Új és Forradalmi.

Viszont ma próbálj meg egy itthon is forgalmazott termékről negatívat írni, az a legkevesebb, hogy elküldenek a búsba. De fordítva is így van: ha jót írsz, talán egy halvány köszi azért van, de nagyon azért nem erőltetik meg magukat. A nagy többség szerint Nekem kell hálásnak lennem, amiért egyáltalán meghallgathattam bármit.

Az a legritkább, hogy kapok egy emberi hangú mailt, de nem szokták az orromra kötni, mennyivel dobtam meg az eladást - nulla forintért. Ha nagyritkán megkeresnek, általában ugyanazzal a hasbaakasztó szöveggel: menjek el zenét hallgatni. Köszi, azt itthon is tudok. 

Ám mielőtt nagyon elkezdenék picsogni, gyorsan leírom, hogy mindez nem oszt és nem szoroz semmit. A lényeg alapvetően az olvasókon múlik. Én megtettem a magamét, szóltam. Aztán majd meglátjuk. Egyébként, hogy ne csak kritika legyen, az oldalon korrekten kint van egy e-mail cím, ahová lehet írni észrevételeket. Én amúgy szurkolok, lévén kedvelem ezt a hobbit, ami semmivel sem rosszabb a többinél, és mindig örülök, ha új blog, lap, fórum nyílik.

Zenét hallgatni szerintem építőbb, mint mondjuk bort kóstolni, bár mindkettőt sznobizmusnak tartják, én inkább az előbbit választom.