Szerintem tök érdekes dolog, hogy a zenei fősodor mellett milyen megjelenések azok, amelyek valamit visszaadnak a korunkból, egy olyan világból, ahol a kereső algoritmusok irányítják az életet.

Biztos mindenki ismeri a sztorit és az ezzel kapcsolatos kutatást, hogy a google keresések szinte 100% pontosan megmondják például az influenza terjedésének irányát és intenzitását. Itt most nem térnék ki arra, hogy ez mennyiben változtatja meg az emberek betegségről és orvoslásról alkotott elképzeléseit, főként a tudománytalan és olykor kifejezetten káros sarlatánok, illetve a mindenre jó csodaszerek rohamos és egészen elszomorító terjedését. Sem arra, hogy az öntanuló és alapvetően marketing szempontoknak alárendelt keresési alkalmazások mennyiben felelősek mindezért. Értsd: mindig az a találat van legelöl, amelyért a legtöbbet fizettek.

(Azt tudtátok, hogy ma már például a lapos föld hívőknek külön konferenciát szerveznek?)

Na de mindez, hogyan kapcsolódik ide? Hát úgy, hogy manapság a kultúra befogadása is elsődlegesen a zenei platformok és a youtube keresőinek köszönhető. Több, mint húsz éve gyűjtök és veszek lemezeket, de mindig meglep, hogy például a youtube miket tart számomra ajánlandónak. Az esetek igen nagy hányadában számomra teljesen érdektelen vackokat ajánl fel. Ugyanez igaz a célzott reklámokra is, amelyeket a google adwords hirdetések alapján bombáz.

Magyarul eddig egyik algoritmusnak sem sikerült a kereséseim alapján egy olyan profilt kialakítani rólam, ami a kedvemre lenne - vagy mondjuk találtam volna olyat, amire felkapom a fejem. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagy többségnek ne lenne ez a funkció mindennél kényelmesebb. Ide most nem írom le, hogy mennyire idegesítő, hogy például az amerikai tartalmakat milyen szűrőn engedik át, és azt sem, hogy teljesen más a találati halmaz, ha itthonról, és ha mondjuk a munkahelyemen keresek rá ugyanarra - pedig egyedül a nyelvi beállítás a különbség.

Szóval Zeb Samuels új lemezét sem az egyik kereső ajánlotta, hanem a Dubstep for Deapheads kiadónál jelent meg, amit én ezer és egy éve követek. Mindez azért érdekes, mert a Hope & Light minden csak nem dubstep. Viszont szinte tökéletesen magába sűríti azt, ami szerintem kb. a korszellem - beleértve mindent, ami alatt a modern, alkalmazások által vezérelt dolgokat értjük, és ami ezekből hatással van a zenék megszólalására. Az, hogy marginális kis kiadó jelentette meg, szerintem sokat nem jelent, hacsak azt nem hogy nem sok emberhez fog eljutni.

(Az is megérne egy posztot, hogy a zenészeknek mennyire kell ma már az alkotás mellett arra is nagy hangsúlyt fektetni, hogy ismerjék és kellően virálisan használják a platformokat, és ez mennyi energiát visz el mondjuk a konkrét zeneírástól.) 

Na de miért is ilyen jó ez a lemez, amikor első hallgatásra semmi különleges nincs benne? Talán pont azért a könnyedségért, amit sikerül elérnie, holott az egész anyag inkább tűnik egy kedves amatőr debüt lemezének, mintsem valami profi dolognak. Zeb Samuels első ránézésre kb a szomszéd srác, aki készség szinten használja a zeneszerkesztő szoftvereket és kicsit tud zongorázni is - ez persze tök közhely, hiszen a mai sztárok egy része is pont ugyanilyen háttérrel indult, és az első dalukat is egy specialty kávézóban írták meg a laptopjukon. Hogy mást nem mondjak, James Blake is kb hasonló módon lett ismert, és ma már nagy fesztiválok A listás fellépője.   

A lemez darabjait nem nagyon lehet besorolni szigorúan vett műfajokba, de ebben sincs semmi új, ma már teljesen magától értetődő, hogy egy drum and producernek is vannak downtempo darabok a lemezein. Samuel énekelni sem tud, ha igen, akkor szétküldi az egészet autotune-nal. Inkább beszél, és dúdolgat édes brit angolsággal. Szinte kivétel nélkül az összes darab lassú, mindegyik alig-zongorás, pár hangos darab, simán elmenne a Frei kávézókban háttérzenének a maracujás kávé mellé, ami legalább akkora átejtés, mint az algoritmusok ajánlásai. A szövegekben keverednek a hétköznapi témák és a szerelem, ami megint egy óriási közhely.

De valahogy mégis működik az egész úgy, ahogy van. Mert Samuels valójában ezer éve zenél és a trackek meg a maguk egyszerűnek tűnő felszíne alatt nagyon is kidolgozottak, és az egész teljesen szabad, erőlködéstől mentes, és ez a legnagyobb előnye. Vagyis az, hogy őszinte és hiteles. És hogy visszakapcsoljak az eredeti témához, a Lost in My Dreams az egyik legerősebb darab a lemezen, ami ugye rögtön zárójelbe is teszi az egészet. Ugyanakkor a darabok tele vannak apró, de annál jobb ötletekkel, s hiába, hogy az egész track egy zongoradallam, vagy egy autotune-os ének dallamra van felhúzva, működik és simán beszippant. 

A Hope & Light szerintem tökéletesen magában foglalja a mai világot, amikor egy zűrös nap után hazafelé zötykölődsz a munkahelyedről, és valami tisztára, egyszerűre és hitelesre vágysz. Én napok óta hallgatom és az egyetlen dolog, ami meg tud nyugtatni. Szóval, ha a Chill music for rainy days típusú mixek után valamiért feldobná a youtube, nyugodtan hallgasd meg, nem fogod megbánni.